Aktuális

Udvariaskodás, füllentés, hazugság vagy kihasználás – hol a határ?

A Deine Lakaien egész albumot szánt a füllentések kivesézésére

"Gyerekek, ha Brooklyn-ban jártok, feltétlenül ugorjatok be!" - a híres, családi szállóigévé vált mondat a 60-as években, valahol Európában hangzott el, amikor egy disszidens magyar barát a fenti szavakkal hívta meg felmenőimet otthonába. Persze a hatvanas években annak a lehetősége, hogy egy jászárokszállási család Amerikában vendégeskedjen, egyenlő volt a nullával, de azért Pista bácsi újra és újra programjavaslatokat terjesztett elő a két család közös tengerentúli kiruccanására vonatkozóan.

Ígéret, ami csak szép szó

Bár a mi famíliánkból senki sem jutott New York City legnépesebb kerületéhez közel, Pista legjobb barátja végül mégis disszidens lett. Évtizedekkel később hallottunk róla, hogy Miska a brooklyni magyarok központjában érdeklődött Pistáról, akit hamarosan meg is lelt az ígéret földjén. Talán mondanom sem kell, Pista lepődött meg a legjobban, hogy Miska nála kopogtatott, s bár ő addigra már szép karriert futott be önálló kalapüzletével, sajnálkozva csapta össze a kezeit: "drága barátom, bár segíthetnék rajtad, de mi is kedves emberek jóindulatától függünk!".  A két jóbarát órákig ropogtatta egymás vállát a viszontlátás örömétől fűtve, majd Pista ígéretet tett Miskának, hogy mindent megtesz, hogy "fivére" megkapja az amerikai élet elindításához szükséges összes létező segítséget. Gondolnátok-e vagy sem, a könnyes búcsút követően, amelynek végén Miska a menekülteknek fenntartott tömegszállásra igyekezett, az újdonsült disszidens soha többé nem hallott Pistáról. Emberünk teljesen felszívódott, nem vette fel a telefont, nem nyitotta ki az ajtót, és jó ideig a brooklyni magyar közösség rendezvényei alól is kivonta magát. Hiába, elfoglalt az ember, ha saját kalapboltot üzemeltet a kerület egyik legforgalmasabb utcájában.

Gyerekként, amikor a szállóigét és a hozzá tartozó történetet megismertem, még nem tudtam, hogy egyes kultúrákban külön szó is van azokra az üres, udvariassági formulákra, amelyek az ég adta világon semmit nem jelentenek. Tizenkét éves koromban aztán hozzám is eljutott Betty Mahmoody “Lányom nélkül soha” című klasszikusa, ahol állandó visszatérő elem volt a “hárf”, vagyis egy-egy olyan ígéret, biztatás vagy meghívás, ami pusztán a szavak szintjén hangzik el, de senki nem tulajdonít különösebb jelentőséget neki. A kattant férj elől menekülő amerikai feleség Iránban számtalanszor próbált rokonoktól segítséget kérni, de a rengeteg meghívásról, programjavaslatról, ígéretről és állásajánlatról időről időre mindig kiderült, hogy voltaképpen hárfok: nincs mögöttük igazi tartalom vagy valós szándék, csak azért hangzottak el, mert a társasági etikett az adott kontextusban azt kívánta meg. Ez a hétköznapi életben nem jelentett gondot a kisgyerekkel otthon ülő, kötetlen napirendű iráni nők számára, amikor azonban egy pszichopata elől próbálsz menekülni egy idegen országban, valóban elég kellemetlen lehet biztos pontok nélkül maradni.

Japánban dolgozó európaiaktól hallottam, hogy még mindig számos helyen él a szokás, hogy alacsony pozícióban dolgozó alkalmazott vagy fiatal nő nem közölhet kényelmetlen, negatív hírt felettesével, ezért aztán inkább udvariasan kitér a válaszadás elől: “Uram, mindjárt megnézem, Mr. Ishii az irodájában van-e, és tudja-e fogadni önt. Addig igyon meg egy csésze teát és nézze meg ezt a brossúrát”. Valójában azonban a titkárnő végig tisztában van azzal, hogy Mr. Ishii arab sejkekkel kurvázik éppen Bahreinben vagy esetleg az irodájában lapít, és a háta közepére kívánja az őt zaklató amerikai partnereket. A rutinos, kultúrát ismerő látogató ilyenkor ért a szóból, és felfogja, hogy a titkárnő tulajdonképpen leépítette őt, a többiek azonban mit sem sejtve várják, hogy a személyzet az irodába kísérje őket, esetleg méltatlankodnak, amiért még mindig nem került sor problémájuk feldolgozására. Nyilván ma már nem mindenhol veszik ilyen komolyan a régi illemszabályt – egy gyorsan pörgő multinál a versenyszférában például beláthatatlan következményekkel járna – de a szokás állítólag még ma is számos helyen él. Haruki Murakami tokiói metrós gáztámadásról szóló könyvében olvastam, hogy a pályakezdőktől, az alacsony beosztású alkalmazottaktól és úgy általában véve a fiatal nőktől még mindig számos munkahelyen elvárják, hogy a munkaidő hivatalos kezdete előtt elfoglalják munkaállomásaikat. “Kilenckor kezdünk, nem baj, ha kicsit késik a busza, nem kezdjük el a meetinget, amíg ide nem ér, holnap kilenc körül várjuk” – mondja a HR-es az első munkanap előtt, de ő döbben meg a legjobban, ha az új ember nyolckor még nem ül az asztalánál. Akkor meg miről beszélünk?

A leggyakoribb “hárfok”

Most persze méltatlankodhatnánk, hogy miért kell felelőtlenül ígérgetni, következetlen utasításokat adni, közönyünket üres frázisok mögé burkolni… de az igazság az, hogy nincs olyan ember a világon, aki néha ne mondaná azt, amit a másik ember hallani szeretne, ahelyett, amit valóban gondol. Persze a magamfajta szókimondó, túlzottan is őszinte figura nem megy egy bizonyos pont fölé, de azért még így is belefutok néhány hárfba: képzelem, hányszor bújnak a képzeletbeli, meghatározhatatlan illemtankönyv mögé azok, akik valamennyi társas érintkezésük során minden idegszálukkal igyekszenek megfelelni a környezet kívánalmainak, és kerülik a disszonáns, zavaró momentumokat saját kényelmük és külső megítélésük makulátlansága érdekében.

Nézzük a leggyakoribb hárfokat, az egyszerű füllentéstől a fájdalmasabb frázis-puffogtatásig:

Hárf: “Nem, nem kövérít a fehér, nagyon jól nézel ki így…”
Fordítás:
“Csak induljunk már, el fog fogyni az összes pia, mire odaérünk.”

Hárf: “Benézek majd valamikor a buliba valszeg, de még rengeteg munkám van sajnos.”
Fordítás:
“Alig várom, hogy hazamenjek, és a fejemre húzzam a takarót.”

Hárf: “Most épp rohanok, de majd beszélünk.”
Fordítás:
“Pont ez a beszélgetés hiányzik most, amikor kezdődik a Született feleségek/a focivébé döntője!”

Hárf: “Nahát, milyen fantasztikus, hogy végre összefutottunk! Add meg a számodat, jövő héten majd leülünk meginni egy kávét, és megbeszéljük, kivel mi történt az elmúlt 15 évben…”
Fordítás
: “Na, ez is mennyit tud még fecsegni a semmiről, egészen lefáradtam. Meg amúgy is, mit mondjak neki…? Futás haza!”

Hárf:”Hát igen, ez nem rajtad múlott. Ez a Jóska valóban hihetetlenül bunkó volt veled, szegénykém.”
Fordítás:
“Eh, most kezdjem el neki magyarázni, hogy mindig kettőn áll a vásár, a dolgok pedig nem feketék és fehérek? Ugassak egy órát arról, hogy az adott helyzetben nem is történhettek volna másképp a dolgok, és jobb, ha azonnal elkezd dolgozni magán és kitisztítja az agyát? Hagyjuk, most úgyis inkább csak a női szolidaritásra van szüksége, meg amúgy sem ismerem annyira, hogy lelkizzünk egy órát…”

Hárf: “Te vagy számomra az ideális nő, csak még le kell magamban rendezni néhány dolgot, hogy tiszta lappal tudjak indítani.”
Fordítás:
“Itt van ez a Kati meg ez a Zsófi, és az istennek se tudom eldönteni, melyiket akarom, elvégre még egyikkel se feküdtem le. Most akkor nézzük ezt a Zsófit, mert jó a segge és őt is érdekli az atomfizika, de addig Katit félre kell tennem valahogy. Remélem, nem maradok le róla teljesen.”

Hárf: “Szívesen mennék, de sajnos úgy néz ki, nem jön meg a pénzem keddig, és le vagyok égve teljesen.”
Fordítás: “Nem tudom, lesz-e kedvem, de majd kedden eldöntöm. Legfeljebb ráfogom a pénzhiányra, ha nem megyek.”

Hárf: “Tudod, hogy fontos vagy számomra és rendívül sokat köszönhetek neked. Azért, mert most szakítunk, még a része maradsz az életemnek, fogunk még jókat beszélgetni azért együtt, elvégre összeköt minket a múlt sok szép emléke, élménye.”
Fordítás
: “Kénytelen vagyok jófej lenni, mert még az hiányzik, hogy hisztizzen itt mindenki előtt vagy kinyírja magát nekem ez a labilis p***/f***.  Nem hazudok amúgy, mert nyilván tényleg nem utálom, csak éppen teljesen hidegen hagy, mi van vele. Juj, épp hív Irén/Ödön, félre is állok, hogy felvegyem, jövő héten csinálhatnánk is valamit együtt….”

Hárf: “Nem tudom, mit érzek irántad, de nagyon fontos vagy számomra, ugye tudod?”
Fordítás
: “I’m not in love with you but I’m gonna fuck you ’til somebody better comes along.” (Marilyn Manson)

Hárf: “Értékellek, mint embert.”
Fordítás:
“De annyira azért nem, hogy gyakrabban lássalak, mint amennyire sűrűn feltétlenül muszáj.”

Hárf: “Nem akarok okoskodni, nagyon jó lett, csak van pár észrevételem, ha nem bánod. A lídbe csak a legfontosabb infókat tenném, ezt a két bekezdést felcserelném, a magyarázkodást a végéről kihúznám, az árut rövid u-val kell írni, és a cím is lehetne figyelemfelkeltőbb.”
Fordítás:
“Miért nekem kell megtanítanom az újságírót írni?”

Hárf: “Sajnálom, hogy a válság miatt el kell küldenünk egy pincérünket, és te jöttél ide pont a legkésőbb, plusz te is vagy a legfiatalabb. Nagyon tehetséges és szorgalmas vagy, és remélem, lesz még alkalmunk együtt dolgozni, ha beugrasz néha segíteni hétvégenként. Számítunk rád, és sok sikert kívánunk a továbbiakhoz.”
Fordítás:
“Kell valaki, aki beugrik néha a pult mögé három fillérért is, amíg meg nem találjuk az új embert, aki a pultozáson kívül énekelni is tud az előre beállított szintetizátor mögött, hogy még több vendéget vonzzunk az élő zenével.”

A határ néha elég halvány…

A példákat az udvarias, jól hangzó, kedves klisékre, amelyek valójában semmit nem jelentek, még órákig sorolhatnám. Természetesen nem állítom, hogy a fenti mondatok minden esetben hárfok: nem, nyilván számtalan olyan eset van, amikor valóban azt hisszük, hogy lesz még erőnk benézni a lakásavató bulira tizenkét óra meló után vagy amikor észrevesszük a gondozatlan, vad zsenialitást egy fiatal kollégánk munkájában, és látjuk, hogy némi utómunkával tényleg egyedülálló, színvonalas alkotássá emelhetjük produktumát. Ilyenkor teljesen őszintén mondjuk mindazt, amit mondunk, nem csupán udvariaskodunk.

Mégis: valahányszor udvariaskodunk – és igazából tényleg közönyösek vagyunk vagy hárítanánk – vajon ki vetheti ránk az első követ? Pista üres ígéretei disszidens barátjának vagy egy minket szerető ember kihasználása, becsapása nyilván nem vethető össze egy igazi elragadtatást nélkülöző bókkal, amit csak azért mondunk, hogy motiváljuk fogyókúrázó barátnőnket. Nem jobb mindenkinek, ha elkerüljük a konfrontációt és a rossz érzéseket? Egyáltalán: hol a határ az egyszerű füllentés és a fellengzős, önző, barátságot és szerelmet lealacsonyító hazugság között? Sokszor ugyanis nem csak az nem tudja ezt, aki hallja, hanem az sem, aki mondja… azzal pedig végképp nincs tisztában, milyen következményekkel járhat egy-egy hárfja.

Azt gondolom, olykor jobb kerülni a fölösleges konfrontációt, hosszútávon viszont megéri őszintének lenni – akkor is, ha néha könnyebb volna magunkra zárni az ajtót…

Advertisements
Eszter névjegye (828 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

12 hozzászólás Udvariaskodás, füllentés, hazugság vagy kihasználás – hol a határ? bejegyzéshez

  1. a mansonos és az újságírós a best!

  2. Én mostanában még jobban rákaptam, h odamondom az őszintét. A legjobb barátnőm pl. nagyon értékeli, pedig sokszor jól odavágok dolgokat neki – nem mindig vele kapcsolatban, hanem mondjuk a rajta körülélőkkel – de a páromnak is úgy szoktam megmondani, ha bajom van, h “figy, ezt és ezt csináltad és ez nekem ezért és ezért nem esett jól”. arra már kérnem se kell, h változtasson, megpróbálja magától is, néha több, néha kevesebb sikerrel.

  3. Én egyre inkább azt gondolom, hogy HA megfelelő verbális képességekkel rendelkezik az ember, akkor lehet teljesen őszinte, anélkül, hogy megbántaná a másikat, ugyanakkor nem keveredik belső ellentmondásba. De ennek tényleg feltétele, hogy úgy tudjon fogalmazni, köríteni, tálalni az illető…
    (valamint hogy rendelkezzen egy jó adag emberismerettel, és érezzen rá, hogy kinél mi az, ami még belefér). ;)

  4. …persze ez nem feltétlenül vonatkozik azokra az esetekre, amikor 3. személyről kell beszélünk (mint az általad idézett japán titkárnős példa) :)))

    Amit az előbb írtam, azokra a szituációkra értettem, amikor csak két ember érintett az ügyben (jól áll-e ez a fehér nadrág, stb.)

    • Jah, legjobb barátnőmnek simán megmondom ha szarul áll rajta valami… elvégre is azért hív el vásárolni, mert a véleményem érdekli :)

    • Igen, én is mindig ezt mondom. Mindent meg lehet mondani, csak nem mindegy, hogy hogyan és mikor. Persze vannak helyzetek, amikor elvétjük a dolgot, mert sok a stressz és nagy a kapkodás, de sztem sincs olyan dolog, amit ne lehetne kulturáltan megosztani egy másik emberrel.

  5. Az én “kedvenc” hárf-típusom, amibe több embernél is belefutottam már, a megjátszott lelkesedés egy programjavaslat kapcsán. Még nem jöttem rá, mi ennek az értelme, de nagyon bosszantó tud lenni, ha mondjuk nem csak a ködös, távoli jövőről van szó, hanem konkrétan a jövő hét keddről. A meghívott lelkesedik, csillogó szemmel vágja rá, hogy “Persze, tök jó!”, én meg örülök, és készpénznek veszem, rákészülök. Aztán nagyon tudom utálni, amikor a megbeszélt találkozó előtt embertől függően fél nappal/fél órával kapok egy sms-t, hogy bocs, ez nem fog menni, valami teljesen hülye indokkal megtámogatva. Esetleg nem engem hívnak, hanem elfog a balsejtelem, és én telefonálok rá az illetőre, aki jól lemondja. Ezen iszonyatosan fel tudom húzni magam. Olyan van, hogy egyszer-egyszer közbejön valami, ez oké, de ha zsinórban előfordul, az eléggé lepattintásgyanús. Ha meg nem kíváncsi rám az illető, miért egyezik bele már eleve? A kamu kifogást elsőre is ugyanúgy be lehetett volna nyögni…

    Amúgy a “ha erre jártok, ugorjatok be”-dolgot egy külföldön élő gyerekkori barátnőm olyan messzire vitte, hogy kifejezettem miatta mentünk ketten abba az országba és városba négy napra, és nem másikba, ahol lakik. Skype-on telefonkonferenciába kapcsolva fejtegette nekünk, milyen jó kis programokat tervezett, ne is törődjünk semmivel előre, neki tök jó helyismerete és tengernyi ötlete van. Ebből annyi valósult meg, hogy minden nap kaptunk 2 óránként egy sms-t, hogy nézelődjetek csak, mi is mindjárt indulunk/ma nem indulunk, mert mosni kell itthon. Nem azt vártuk, hogy 4 teljes napig szórakoztasson minket, csak annyit, hogy ha már kifejezettem miatta mentünk, és ott vagyunk, legalább 1 napot töltsünk tényleg együtt. Mindezt azok után, hogy kifejezettem meghívott minket, már egy hetekkel előtte követelve az érkezésünk pontos időpontját, mert milyen jó lesz együtt.

  6. Nekem is leszakadt, azóta nem is tartom vele a kapcsolatot. :) (Bár ő próbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna.)

  7. En is sokat gondolkoztam ezen a teman az elmult idoszakban. Vajon hol a hatar es meddig lehet elnezni a hazugasok felett!
    Ismerek valakit, akinek az eletrajzaban es tobb helyen is egyetemet ad meg mint legmagasabb iskolai vegzettseg. Az illetto azonban csak egy szakkozepiskolat befejett be.
    Engem ez bant, bant, hogy a vilag nemtorodomsegevel szinte tamogatja, a hazugsagot.
    En emiatt ugy dontottem, hogy ezentul mindig oszente leszek es felvallalom a velenyemet, akkor ha az nem mindig pozitiv.

  8. Az újságírósban magamra ismertem… ;-)

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: