VNV Nation – nem igazán beszámoló, inkább sztorizás
Tény, hogy a Straftanz se tiszta fialás
Mínuszba futó számla ide vagy oda, azért csak sikerült egy laza húszast a merch desknél hagyni. Mindenki folyton azt kérdezi, miért vásárolok pólókat, amikor saját anyagból fillérekből kihozhatom a vágyott dizájnt: nos, ilyenkor elmagyarázom, hogy már évek óta nincs CD lejátszására alkalmas eszközöm, a legtöbb helyre sajtópasszal megyek (most egyébként nem kértem ilyet), tehát szeretném valahogy támogatni azt az öt-hat zenekart, amelynek rengeteget köszönhetek.
Egy kis grupizás a Straftanz énekesével
Bár már csak S-es és L-es női cuccok voltak, végül két pólót és egy dzsekit vettem (az előbbit kénytelen voltam gyorsan magamra is ölteni, mivel a Judgement-felsőm szimplán túl meleg volt a szeptember végi huszonnyolc fokban). Aggódva kérdeztem Rékától, nem tűnök-e hájas disznónak az egy mérettel kisebb, szuperfeszes topban, de rögtön megnyugtatott: “Sokkal nagyobb a melled, mint a hasad, tehát nincs gond” – ilyen egy igazi jóbarát, de tényleg.
Ha már ott voltam, a Straftanz buliját is végigtáncoltam, bár nem ismertem túl sok darabot a repertoárjukból. Ezt minden bizonnyal ők is tudták: “Ez egy Sandersleben-dal lesz, amit nem ismertek, de ez nem számít!” – kiáltották lelkesen, ezért aztán ugráltam egy nagyot én is, biztos, ami biztos. Kicsit sajnálom, hogy keveset szocializálódtam, pedig rengeteg ismerős jött el, de a katonás kezdés és zárás miatt épp csak pisilni volt időm kiszaladni a VNV kezdete előtt.
Ronannek itt jutott eszébe, hogy Magyarországon szabad cigizni a színpadon (fotó: Vaddi)
– Te vagy az Eszter, igaz? – kérdezte egy nagyon csinos, rettenetesen fiatal lány az első sorban.
Bólintottam, és lázasan kutakodni kezdtem emlékeim között, hogy vajon honnan is ismerhetjük egymást. Aztán abszurd módon kiderült, hogy régi blogolvasóm, nemrég írt is egy nagyon kedves levelet a Facebookon. Ha már így megismerkedtünk, gondoltam, a legjobb, ha koccintunk is némi Metaxával a jeles alkalomból – persze poharak híján csak virtuálisan, nyilván.
Megkínáltam még két további rajongótársat is, amikor az intró után a frontember hangja hirtelen parlandóra váltott:
– Hé, mi a fasz? Ti meg itt alkoholról beszélgettek az első sorban?
– Ronan, ez egy hétcsillagos Metaxa.
– Hmmm. Teásflakonban? Haha! Nahát! Hadd nézzem! Hétcsillagos Metaxa! – ezzel megragadta az üveget, és szagteszt nélkül belehúzott egy igazán embereset. Szaladt is egy kört a színpadon az üveggel a kezében: ekkor egy pillanatra azt hittem, keresztet vethetek a szeszre, mert ezek a harmadik szám közepéig beburkolják az egészet. Nincsenek illúzióim Ronan Harris-szel kapcsolatban: mindent megiszik, amit talál, minden csajra ráhajt, aki kedves vele, de azért nagyon szeretem. Ha holnap éjjel kopogtatna az ajtómon egy fekete hullazsákkal a hátán, először ásni kezdenék a ház mögött, aztán pedig megkínálnám azzal az egy ujjnyi hétcsillagos Metaxával, ami kedd estéről maradt.
Meg is érdemelné, mert az est setlistje a következőképpen alakult:
Ronan és Mark – olyan nehéz ezeket fotózni, mint a pajkos kölyökállatokat, mert mindig mocorognak (fotó: Vaddi)
Intro: On-Air
Chrome
Space & Time
Sentinel
Darkangel
Further
Epicentre
Tomorrow Never Comes
Resolution
Solitary
Illusion
Gratitude
Standing (Motion)
Egy jellemző Ronan-póz, mondhatni a ronanászana, ami kiváló bánat ellen (fotó: Vaddi)
Farthest Star
Control
Ráadás:
Legion
Honour
Ráadás 2:
Beloved
Nova
Perpetual
Mindebből kitűnik, hogy a Chrome, az Illusion és a Control kivételével mind kedvenc számom, nincs mit tenni. Érthető módon így aztán végig emelkedett volt a hangulat, Ronan nem győzött csodálkozni, hogy mennyi új, lelkesen tomboló fejet lát itt az előző bulikhoz képest: “hát ti eddig hol voltatok? a múltkor ez nem volt!” – rikkantotta többször is. És valóban: mellettem is egy 20 év körüli srác ugrált, aki az előző négy album dalait kívülről fújta, de a Legionnél elbizonytalanodott: egészen biztosan nem volt még ott 2005-ben az A38-as hajón, sőt, talán 2007-ben, a Kultiplexben sem. Mindez pedig fantasztikus: a család bővül, egyre többen térnek igaz hitre!
Nem tagadom
– Mutasd a tiarádat, te valami hercegnő vagy? – zökkentett ki a gondolataimból Ronan újra. Úgy látszik, a Metaxa – és a pálinka, a whiskey, továbbá az Unicum – megtette hatását, hősünk nem csak felpróbálta a fejdíszemet, de a teljes zenekart is erre kényszerítette. (Az angolnak, azaz Marknak állt a legjobban, ehhez nem fér kétség.)
Mark volt a legcsinosabb a tiarával
Ronannel – sört inni annyi különféle röviditalra…!
Tökéletes szett, tökéletes hangulat – a bulinak csak két gyenge pontja volt: az egyik az, hogy nem érte el a három órát időtartamban, a másik pedig az, hogy nem követte afterparty, így a zenekar is korán felcuccolt a buszra.”Ez nem is koncert volt, hanem party” – lelkendezett később Ronan a Facebookon, útban Lengyelország felé. (Huszonnégy órával később pedig elnézést kért Varsótól, amiért szétordibálta a hangját a durva budapesti bulin, haha.) Szerencsémre sikerült szereznem egy plakátot is, már felraktam a Crüxshadows mellé (basszus, Rogue-nak és Jess-nek is idén született gyereke, akár Tara-nak és Mike-nak a Lyciából, én nem tudom, mi van a vízben manapság):
Új plakát
Hazafelé a Keletinél találkoztam két huszonkét éves lánnyal, akik azt hitték, gólya vagyok, és nem akarták elhinni, hogy elmúltam már húsz – ez a kezdődő másnaposság ellenére is alaposan feldobott (az elmúlt egy évben olyan kövér és lestrapált voltam, hogy senki sem kért személyit italvásárláskor a Sparban és a Zöld Pardonban, ami nem tesz jót az ember lelkének hosszútávon).
Reméljük, a következő budapesti Victory Not Vengeance-orgiára nem kell négy évet várni: elmegyek én a világ végére is értük, de hazai pályán – egy olyan teremben, ahol korábban többször vizsgáztam is – azért mégis csak élvezetesebb minden!
Eszter's Offtopic 
Kutattam az emlékeim között és elvétve találtam olyan koncertet, amelyen ennyire közvetlen volt az énekes. A legtöbb banda és a közönség között rendre ott marad az a bizonyos fal – hol vékony, hol baromi vastag. Kedden viszont a metaxás kiállástól semmi sem állt közöttünk, minden olyan volt, mint egy szülinapi partin, ahol mindenki ismer mindenkit és együtt dobtuk össze a lét a szokásos zenekarra, amely évek óta csak nekünk játszik. Természetesen magam alá pössentettem olyan bulikon is, amikor 50 méterre voltam a színpadtól és kábé csak a kivetítőn láttam a műsort, de basszus, azért mégiscsak más úgy haza menni, hogy az énekes rád nézett és elismerően bólintott a pólód miatt – vagy a teásflaskádból megitta a metaxád :)
Nálam a Further volt a csúcs, aztán a Tomorrow Never Comes, a Resolution, a Space and time és természetesen a zárószám a let it be :)
Kis csalódást a saját rutintalanságomnak köszönhettem. Azt hittem, simán lesz póló a koncert végén is, ezért az elején csak kinéztem magamnak azt a fekete, középen függőlegesen csíkos új dizájnt. Hát, a végén már csak XL-es maradt belőle, úgyhogy hoppon maradtam.
Ui: én az unikumnál is vártam a szagtesztet, de basszus semmi, simán letolta azt is. A Rettenthetetlen című film egyik jelenetére emlékeztetett: “Írek, mit vársz tőlük?” :)
Igen, igen, a klubkoncerteket nem lehet összehasonlítani semmivel!!! Voltam sok nagy fesztiválbulin a kedvencek miatt, és egyszer voltam sok tízezres nagy bulin is, a Depeche Mode-on. Igen, volt egy varázsa a nagy színpadnak, a kivetítőnek, a komplex díszletnek, a pirotechnikának, a vetítéseknek… de… az igazság az, hogy a klubkoncerteket nagyságrendekkel jobban élvezem. Számomra fontos az, hogy szerves része legyek az egésznek, ott legyek a történetben, kontaktus legyen a zenekarral (jó, a Ronan-féle kontaktus tényleg ritka, de néha elég egy összenézés, egy mosoly), a rajongótársak pedig ne lökdössenek és tapossanak, hanem kényelmesen együtt tudjunk bulizni, élvezzük a zenét, meg lehessen mozdulni.
Nagyon boldog vagyok, hogy nem utazom a mainstreamben, mert egy Britney Spears-méretű koncert, ami pl. ma volt, nekem nem mondana semmit akkor sem, ha diehard-Britney-fan lennék. A Depeche Mode is egyszerűen sok volt: állójegy, kb. ötödik sor, de mégis, mintha tévét néznék, aztán jött a bezártság érzet, hiszen mozdulni sem lehetett. Végül fogtam magam, és hátra mentem a sorok mögé, hogy táncolni tudjak és belássam a teljes színpadot. Like a fish out of water, de tényleg.
Egyébként Ronan a nagyszínpadot is betölti, ezt láttam Lipcsében az Agrehalle-ban, van egy nagyon intenzív színpadi jelenléte, és egy totális közvetlenség, ami kevesekre jellemző. Figyel a közönségre, tetszik az, ahogy mindig nézi, ki hogy érzi magát, és reagál rá. Berlinben, ahol nagy koncert volt, egy fiú a második sorban gyanúsan nézhetett ki, mert kiszúrta, h rosszul van, és adott be neki vizet. Mivel ismerős nélkül volt a srác, más ezt nem vette észre körülötte. Utána Ronan két-három számonként ellenőrizte, jól van-e, kell-e neki víz, kiengedje-e a tömeg oldalt. Prágában meg volt egy agresszív csoport hátul, akik molesztálgattak volna egy csajt hátul, de Ronan időben kidobatta őket. :D Szóval figyeli a közönséget, és reagál ránk, ami szakmailag és emberileg is nagyon pozitív dolog.
…viszont ha a mainstream-ben utaznánk, akkor most kábé az összes kereskedelmi tévé azzal lenne elfoglalva, hogy Britney az első sorból kiszúrt magának egy magyar lányt és egy srácot, a csajszinak megitta a metaxáját, a faszinak meg lájkolta a pólóját, lécci mondjátok el pontosan mi történt. És ezt így hogy? – kérdezné Tornóczky Anita őszinte érdeklődéssel.
Onnan tudom, hogy a keddi buli jelentős volt, mert átment a szokásos koncerttesztemen. Azóta nem vagyok hajlandó mást hallgatni, holott egész nyáron eszembe sem jutott a VNV Nation. Csak az a rossz, hogy az ismerősöknek képtelenség “adni” belőle, mert hiába mondom, hogy koncerten voltam, a banda neve után jön a szokásos pauza. Tudom, hogy nem ismerik és ilyenkor akkora távolságot érzek, ami már nekem kellemetlen.
Közben számba vettem a legnagyobb kedvenceimet és egyiktől sem láttam olyat, mint kedden Harristől. A Cure-t 15 éve rendszeresen megnézem a környező országokban, Robert Smith csoszog és félénk, de közben meg akkora márkanév, mint Hollywood. Nick Cave mogorva és megközelíthetetlen. A Front 242 tagjairól valami vad imidzs süt. Viszont Siouxsie-val egyszer sikerült pacsizni, miután 1999-ben úgy zárta a Pecsa-beli koncertet, hogy na szevasztok MTV-generáció. Trent Reznor jó arcnak tűnik, de… áh, közben eszembe jutott… Blixa Bargeld az Einstürzende Neubautenből 2005-ben az A38-on megközelítette Harris produkcióját. Ott is volt pia és némi kontakt.
Tegnap este az egyik rokker haverom hívott, hogy menjek vele a ZP-be Tankcsapdára. Mondtam neki, hogy ne haragudj, de “attól a világtól kedd óta eléggé távol élek és csak ezért vagyok vidám.” (Plainsong).
UI: a nyár soundtrackje anyagodra szerettem volna reagálni, de nem tudtam. Szóval ide bököm:
Vagy ott van a prelude – szavak nélkül. Méltó párja a nine inch nails a warm place-ének.
A távolságot én is utálom: rossz, hogy a környezetemben senkivel sem tudom általában megosztani a hasonló élményeket. Régen ez elkeserített, aztán egy időben büszke voltam rá (“olyan különc vagyok, h más különcökkel nem különcködöm”), most meg egyszerűen fura, elszigetelt érzés. Meg úgy egyáltalán, mit válaszolok egy olyan kérdésre, hogy miféle zene? Ezek nem ismerik az Apoptygma Berzerket vagy az Assemblage 23-t se. Most mondjam azt, hogy… Depeche Mode meg Nitzer Ebb? Eh, de nem, és nem is az számít. Azután meg rákérdeznek, hogy jó pasi-e az énekes. Come on!
Más műfaj, de tudod ki még ilyen Harris-kaliberű előadó-zseni? Justin Sullivan a New Model Armyból. Négyszer láttam, volt benne tizenötezres tömeg Németországban és százötven fős közönség Mátrafüreden, a szólóprodukciójával. Nem szeretem különösebben ezeket a punkos-rockos-gitáros dolgokat, de Sullivan annyira lebilincselt, hogy teljesen a hatása alá kerültem! Az a természetesség, közvetlenség, nyitottság, kommunikáció, humor, tisztelet…. elképesztő!!! A barátunk és a testvérünk lett öt perc alatt, imádom. És hát egy szakadt, őszes/ritka hajú ötvenes faszi, akinek hiányzik a bal felső egyese… mégis csodaszépnek látod a színpadon, olyan őstehetséggel csavarja az ujja köré a bármilyen létszámú és stílusú közönséget.
Egyébként meg pont a Britney-buli kapcsán egy egyébként változatos zenéket kedvelő ismerősöm azt mondta, hogy egy popshownak ilyennek kell lennie, mert “ki akar tombolás közben magvas gondolatokat hallani?”. Értettem, mire célzott. arra, hogy Britney nem singer, nem musician, nem artist, hanem entertainer, éppen ezért ebben a kategóriában is kell őt értelmeznünk, értékelnünk. De basszus, nem nagyságrendekkel teljesebb a katarzis, ha tombolás közben nem azt üvöltjük, hogy “ooops, I did it again, oops, I think I am in love but I lost in the game, ooh, baby, baby, please”, hanem mondjuk azt pl., hogy “and did our laughter, did our tears have some purpose after all, or did we toil in vain in hope that wisdom came from what we’ve done? even lands we once called home lie undiscovered and unknown…” vagy “all creation has the promise of heaven and still you travel the road to hell?”, netán azt, hogy “conceal your deepest worries, confine your thoughts inside the walls you built of damaged pride.. ” – hadd ne soroljam, mert egy Further-ből, pl, ha már említetted, képtelenség volna két sort kiragadni. Mindezek fényében érthető, h ezek a dolgok tényleg nem mindenkihez szólnak… *sznob fejjel csücsörít*
Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy például milyen zene a VNV, akkor azonnal futtatok egy keresőprogramot az illetőn. Pár másodperc és rájövök, hogy nincs találkozási pont, maradhat az “úgysem ismered” válasz. Mégis mit lehetne mondani azoknak, akik beérik a juventus, a radio1 és a roxy étlapjával, illetve nemhogy beérik, kizárólag azt fogadják el hivatkozási alapnak?! El sem hiszik, hogy találhatnak mást, jobbat, nem muszáj bekajálni mindent, amit eléjük tesznek. Feltétel nélkül zabálják, mert különben kilógnak a barátok/haverok/munkatársak közül. És? Az olyan rossz?
Sokan utaztak már mellettem, az autómban diktatúra van. Az szól, amit én nyomok, ritkán kegyelmezek. Vicces, de az elején megy a szokásos, “úristen, megint mi a faszt hallgatunk” rész, aztán beletörődnek, gond nélkül beszélgetünk, elkezdődik az asszimiláció, majd eszmélnek, hogy végül is nem olyan gáz. Mi volt ez? Miii? Jézusom, életemben nem hallottam.
Britney popshowja kapcsán George Michael ugrott be, illetve nem is ő, hanem egy haverom, aki megnézte őt néhány koncerten. Érdekes, hogy számára az volt az élmény, ami miatt én például a falnak mennék egy koncert után.
– Minden úgy szólt, mint a cd-n, baromi profi volt – mondta elégedetten.
A következő pár percben csúnyán kivégeztem. Hát ki a franc, akarja hajszálra ugyanazt hallani? Nem volt gyanús, hogy Georgie gyerek két órán keresztül csak tátogott? Egy koncert varázsát pont az egyedi és megismételhetetlen jellege adja. Ezért élő, csak ott, csak most, csak nekünk. Legyen benne egy csomó plusz, amit mi kiszúrunk, értékelünk és baromi hálával fogadunk – a The Cure ebben óriási, 2008-ban öt napon belül háromszor láttam a bandát, Prága, Bécs, Zürich és mondjuk csak a Never Enough-ból háromféle verziót kaptam…