10 dolog, amit az elmúlt 30 évben tanultam

Ma ünneplem fennállásom harmincadik évfordulóját, ezért gondoltam, összegyűjtöm, mi minden tesz talán okosabbá, mint egy ötödikes (azt már korábban kifejtettem, hogy miben változott az életem a korábbiakhoz képest, kell a változatosság). Tíz dolog, amit idén nyáron az elmúlt harminc évben tanultam - bónuszként pedig a történetek, amelyek a felismerésekhez vezettek. Nem kell mindenhez jó képet vágni és mindenkivel közeli barátságot ápolni: a lehúzó erőket jobb tudatosan távol tartani magunktól. Van egy ismerősöm, akivel akárhányszor találkozom, mindig valamelyik (száz évvel ezelőtti) exét szidja, és arra próbál megoldást találni, hogyan is állhatna bosszút azon a "szemét állaton", aki "megalázta" és "kisemmizte". Éveken át színlelt érdeklődéssel bólogattam, majd próbáltam finoman rávilágítani a gondolkozásmód helytelenségére, mára azonban már tudom, hogy egyik sem feladatom. Többen körülöttem folyton gyűlöletbeszéddel traktálnak: mindig találnak egy kisebb-nagyobb csoport, amelynek számlájára írhatják saját sikertelenségüket és inkompetenciájukat. Ma már nem hagyom rájuk, de általában nem is állok le vitatkozni ilyenkor: rájöttem ugyanis, hogy szabadon dönthetek arról, hogy kivel fűzöm szorosabbra a kapcsolatot, és nem kötelező olyasmivel kínozni magamat, ami minden részletében ütközik az elveimmel, a világnézetemmel. Se a bosszú, se a gyűlölködés nem járható út az én olvasatomban, tehát mondhatok nemet bármikor, bárkinek.

Szigorúan tilos olyan emberek számára fenntartani a helyet a szívünkben, akik nem óhajtanak részt venni az életünkben semmilyen formában.

Ha valaki számára fontos vagyok, keresni fogja a kontaktust velem, ahogy én is azt teszem (igen, tudom, hogy még mindig rémes kapcsolattartó vagyok, de egyre jobban igyekszem). Lehetséges, hogy kimarad pár hónap vagy év, de a kapocs mindig meglesz – ha van mögötte tartalom. Ha azonban nincs, vagy egyoldalú, akkor jobb békével elengedni a másikat: nem minden emberi kapcsolat egy életre szól, az idő amúgy is szubjektív dolog. Soha többé senki szimpátiájáért nem fogok könnyet ejteni: ha ma már nem prioritás az, ami egyszer az volt, akkor jobb felszabadítani az üres helyeket a szívünkben, mert mindig érkeznek új vendégek. (And something I’ve been longing to say out loud for a while and it’s my birthday now, so there you go: I offered my friendship and you thought I was begging for your love, only for you to ignore me? Oh geez, come on. This tells more about you than about me. Next, please – leave with peace.)

Mindig csak annyira bánnak méltatlanul veled, amennyire hagytad eldurvulni a helyzetet. Minden interperszonális kapcsolat tükre az intraperszonális nagyhelyzetnek. Ha gáz van körülötted, kezdj az önvizsgálattal.

Ha egy tanárnak éveken át rossz az osztálya, annak mindig mélyebb oka van, mint a tanítványok szociokulturális háttere és intellektuális kompetenciája. A csoportdinamikát akár egyetlen ember is megváltoztathatja, viszont semmit nem tud az a tanár, aki ilyenkor állandóan azon fortyog, milyen neveletlen, fegyelmezetlen, ostoba csürhét kapott. Ha nem jó a “csoportod”, mindig tedd fel a kérdést: tudom, hogy mit csinálok? Mindent megtettem az adott helyzetben, hogy felmérjem a szükségleteket és kihasználjam a lehetőségeket? A helyemen vagyok? Kezemben tartom a helyzetet, tudok irányt mutatni? Hiteles vagyok? Rugalmas és nyitott vagyok, vagy egyszerűen csak bizonytalan és esetleges, konkrét terv nélkül? A kettő nagyon nem ugyanaz: lehet valaki merev és zárkózott úgy, hogy közben sodródik az árral, mert fogalma sincs, merre is akar menni – ilyenkor senki sem fogja követni. Tanár úr kérem, akkor most tényleg az osztály a rossz? Egyáltalán: mit is értünk az alatt, hogy “rossz”?!

Nem kell mindent magadra venni. Megbántott, de ez az ő csomagja.

Az egyik régi nagy (?) barátságom úgy ért véget, hogy az illető a nyakamba akarta varrni: én beszéltem rá, hogy valljon szerelmet valakinek, aki felháborodottan utasította őt vissza a történet végén. Abszurd vád volt: én barátként csupán a háttérből támogattam, bárhogyan is döntött. Amikor egy levélben elmagyaráztam neki ezt, dühösen válaszolt: szerinte eleve én rángattam bele az egész tiltott románcba, tehát az én félrevezető felbujtásomnak köszönheti saját csalódását. Tudtam, hogy nálam évekkel idősebb felnőtt (?) emberekre képtelenség “rátukmálni” a szerelmet, de akkor nagyon haragudtam rá, amiért engem tett felelőssé a a saját érzéseiért és döntéséért. Hosszú idő telt el, amíg megértettem: ez az ő csomagja, semmi köze nincs hozzám, a mi néhai barátságunkhoz. És hidd el, eszámos sérelem esetén így van: a másik ember azért okoz csupán fájdalmat neked, mert más módját akkor és ott nem ismeri a helyzet kezelésének, és a projekció az egyik legkényelmesebb ego-védelmi mechanizmus, nem is beszélve a felelősség hárításáról. Nem érdemes tehát napokig, hetekig, hónapokig és évekig azon pörögni, ki miért és hogyan okozott számunkra csalódást: az ő csomagját csak ő tudja cipelni, mi maximum segíthetünk néha ebben-abban, ha erre ő igényt tart.

Sokkal jobb próbálkozni és pofára esni, mintha soha nem is próbálkoznánk. Minden siker mögött rengeteg kudarc van, és minden kudarc egy lépés a siker felé – csak néha a folyamat nem mindig rajzolódik ki élesen előttünk.

Csak az nem hibázik, aki soha nem csinál semmit – abban az esetben viszont nincs fejlődés, előrelépés. Azt hiszem, igazából semmit nem bánok, amit az elmúlt harminc évben tettem: jó, persze van pár marhaság, amibe ma már nem ugranék fejest, de azért a legnagyobb ökörségeim is segítettek megélni és megérteni pár dolgot, ami másképpen talán nem ment volna. A “volna” viszont fölösleges szó: ha Juli néni csilingelt volna, ő lett volna a Pista bácsi villamos.

Ha repülni szeretnénk, nem árt kidobni a súlyokat, amik lehúzzák a szárnyainkat.

Mindegy, hogy korlátozó hiedelmekről, emberi kapcsolatokról vagy tárgyiasult ragaszkodásról van-e szó, talán a legnehezebb feladat, hogy megszabaduljunk mindattól, ami lehúz. Bevallom, számomra ez gigamegafeladat, és nem vagyok még a legjobb benne. Pedig esküszöm, nagyon igyekszem – asszem, ez tipikusan az a feladat, amire egy élet sosem elég.

Nem kell mindig úgy csinálni, mintha minden rendben volna. Mindenki szét szokott esni néha.

Teljesen természetes, hogy néha kiborulunk, elegünk van, sírunk, szomorúak vagyunk. Igen, éppen olyan dühös vagyok arra az álmosoly-kultúrára, mint a jellegzetes magyar panasz-kultúrára. Miért ne mondhatnád ki, ha éppen szomorú és csalódott vagy, mert kipróbáltak és visszatettek a polcra, mint valami csökkent értékű árut? Akinek az ilyesmi – az okoktól és indokoktól függetlenül – nem fáj, az vagy hazudik, vagy pszichopata. Nincs baj a fájdalommal, nem kell, hogy tabu legyen. Kapargatni se kell persze a vart, de a gyászidőszakra minden elengedés esetén szükség van. Többek leszünk általa. (“Thank you for all the doubts, and for all the questioning, for all the loneliness and for all the suffering, for all the emptiness, and the scars it left inside: it inspired in me an impetus to fight. For the conviction, for the purpose found along, for the strength and courage that in me I’ve never known…” – VNV.)

Ha most már hullócsillagot látok, mindig azt kívánom, hogy tudjam, mit kívánjak… mert hölgyeim és uraim, a nagy büdös helyzet az, hogy a dolgok meglepő gyorsasággal tudnak ám teljesülni, ezért nem árt résen lenni.

Tény, hogy már évekkel a mostanában (újra) előtérbe került VT-hype előtt tudtam, hogy – á, annyira klisés, hogy már leírni is alig merem – a gondolat teremt és az energia vonzza a hasonló energiát. Ezzel együtt soha annyira nem gyorsultak fel a teremtéseim, mint az utóbbi időben – a gond csak az, hogy nem mindig tudok még mindig kérni, ami néha bajba sodor. Semmi más nem kérek már, csak azt, hogy mindig átlássam a helyzetemet és tudjam a következő lépés irányát…

Nem feltétlenül könnyebb azoknak, akiknek kívülről nézve egyszerűbbnek tűnik az életük. Nem szabad senkit sem lenézni: nem tudhatjuk, honnan jön, hova megy és hol tart éppen.

Tényleg nem szabad másokhoz mérni magunkat, és akár a saját, akár mások teljesítményét és eredményeit alázni. Ahogy korábban írtam: “sokszor olyasmi kelti bennünk a legmegrázóbb erőltetett menet érzetét, ami a másik ember számára könnyed tavaszi kirándulásnak tűnik. Ugyanakkor mindenkinek van pár démona, és minden ember a saját akadályait, betegségeit, nehéz körülményeit éli meg a legnehezebb harcként. (Más kérdés, hogy számos dolog ezek közül már szemléletváltással is orvosolható – csak éppen ne feledjük, sokak számára pont ez az a lépés, ami a legnagyobb kihívást jelenti!)”

Nem kell mindig mindent halálosan komolyan venni. Néha jó csak úgy lenni, és röhögni magunkon, a világon.

Az elmúlt évtizedekben észrevettem, hogy fura humorral közelítek a világhoz, amit nem mindenki értékel: tényleg bizarr, amikor egy drámai helyzetben, veszekedés vagy sírás közben mondok valamit, amin egyszerre kezd röhögni minden résztvevő. Szeretem mélységében megpróbálni megfejteni a világot és benne magamat, miközben mulatok a groteszk, abszurd, komikus, ellentmondásos és poénos részleteken – ez a szemlélet előkelő helyen áll azon a 20-as listán, amit céges csapatépítőkön és tréningeken saját jó tulajdonságainkról kell készíteni a pozitív énképhez vezető út első lépéseként (ha ez eddig kimaradt az életedből, ülj neki, és készítsd el a listát – hasznos tud lenni, de tényleg). Éppen ezért skatulyázni sem érdemes: gondoltátok volna, hogy tanulmányaim során két szaktekintély két teljesen eltérő véleményt adott rólam? Egyikük azt állította, hogy engem csak a könnyed, szórakoztató, bulváros témák és a vicces dolgok érdekelnek, míg a másik úgy vélte, hogy kizárólag a mélység vonz: a nagyobb kép, az élet nagy kérdései, a mélypszichológia és az elvont összefüggések. Nos, mindkettő igaz, csak így, együtt – és (a 20-as listához visszakanyarodva) talán ez a legjobb tulajdonságom emberként, plusz a fő előnyöm munkatársként. És létezik ettől pozitívabb befejezés a legfelnőttebb születésnapomon? Nem, de jövőre kitalálok valami még ütősebbet, ígérem…