10 dolog, ami miatt jobb az életem, mint tavaly

Az év egyik legnagyobb eredménye tagadhatatlanul az, hogy egészségesebb vagyok, mint egy évvel ezelőtt. Beteg szerencsére akkor sem voltam, viszont életemben először rendszeresen mozogni kezdtem, plusz egyre gyakrabban készítek kajákat friss, természetes alapanyagokból (kedden kicsit megijedtem, hogy hogyan főzzek gombás spagettit bazsalikomos paradicsommártással, ha nincs itthon paradicsomkonzerv és főzőtejszín, de szerencsére magukból a friss zöldségekből is fantasztikus vacsorát sikerült összerittyenteni). Mivel korábban sem a sportban, sem a konyhaművészetben nem jeleskedtem, most igencsak büszke vagyok rá, hogy végre tettem azért, hogy fittebb legyek. Nem, nem fájt soha a hátam, nem híztam extrém kövérre, nem hullott csomókban a hajam és a vérképem sem rémisztő, viszont be kellett látnom, hogy minden jövőbeni célom és álmom alapja az, hogy erősebb, kiegyensúlyozottabb, strapabíróbb legyek, kiváló állóképességgel és a korábbinál fejlettebb izomzattal. Őszinte leszek: pozitívumként értékelem, hogy nem volt szükségem drámai figyelmeztető jelekre ahhoz, hogy életmódváltáson essek át.

Természetesen 8-9 hónap alatt nem beszélhetünk radikális változásokról (sőt: az is biztos, hogy a harmadik iksz fölött már az olimpiáról is lemaradtam), azt viszont határozottan állíthatom, hogy nagyságrendekkel fittebb vagyok, mint egy évvel ezelőtt – és ezzel együtt az attitűdöm is változott. Persze továbbra sem eszem makrobiotikus müzlit, nem számolom a kalóriákat és még mindig nem próbáltam ki semmilyen fogyókúrát, de alapvetően átalakult a testemhez való viszonyom. Íme, néhány jel, hogy egyre jobban bírom a gyűrődést:

Később fulladok ki

Nemrég zumbaóra után láttam, hogy a többi kezdő alig kap levegőt, míg én teljesen jól voltam. Ők kipirosodott fejjel lihegtek, én pedig még bírtam volna tovább. Korábban intenzívebb ugrabugrát szesz nélkül el sem tudtam volna képzelni, egy óra után pedig már szúrt az oldalam. Mostanában semmi ilyesmit nem tapasztalok, bármilyen mozgásformát is választok edzés gyanánt.

Át tudom lépni a határaimat

Nemrég négyen voltunk Iyengar-jógán, és felváltva csináltunk különféle gyakorlatokat kiegészítőkkel: a lényeg az volt, hogy mind a négy pózt tíz percig tartjuk ki. Én pont két órával a menstruáció érkezése előtt voltam, és már igencsak hasogatott a csípőm körül minden, plusz a fél hátam. Ugyanakkor úgy voltam vele, hogy a piros betűs napok előtt azért tolok még egy háromórás duplajógát, mert ha az utolsó pillanatig csinálom a gyakorlatokat, a ciklus sokkal fájdalommentesebb és rövidebb ideig is tart. Sajgó deréktájjal ugyanakkor nem volt egyszerű négyszer tíz percig a magasba emelni a csípőmet, mégis meg tudtam csinálni – és erre büszke vagyok. Tudom, hogy a mozgás nem válhat önkínzássá, de van egy pont, amikor át kell lépni saját határainkat a fejlődés érdekében. A legklasszabb dolog az, hogy erre idén mind fizikailag, mind mentálisan többször is képes voltam, ami rengeteg erőt adott.

Türelmesebb vagyok

Szintén a jógánál fedeztem fel, hogy kezd megjönni a türelem is, ami az elején szinte lehetetlen távlati célnak tűnt. Nyolc hónapja még bosszantott, ha valami nem sikerült, amikor pedig teljesítettem egy tervet, türelmetlenül vártam, hogy mi lesz a következő lépés. Érdekes, de az elmúlt hónapokban vettem észre, hogy számos pózt meglepő türelemmel tudok tartani. Sokan például nem viselik jól 15 percen át a relaxációs fejjel lefelé lógást, én viszont nagyon szépen el tudok mélyedni a gyakorlatban. Ugyanígy számos más gyakorlatot is hosszan ki tudok tartani: ahol a korlátaim mutatkoznak, ott általában az izomzatom relatív gyengeségére vezethető vissza a probléma. Azon viszont épp dolgozom!

Erősödöm

Két mumusom van: a futás és a karizom (egyáltalán nem vagyok “karizmatikus” sajna). A futást tesiórákon még akkor is ellógtam, amikor egyébként véletlenül bementem órára. A karizmaimat pedig soha semmivel nem edzettem, elvégre egyujjas gépelő vagyok (mégis én vagyok szerkesztőségünk abszolút karakterbajnoka, tehát a jobb mutatóujjam minden bizonnyal relatív erős… és persze a középső is, haha). Mégis, mostanában azt figyeltem meg, hogy alakulok: mintha jobban bírnám a futást és a bicepszet-tricepszet edző body pump-gyakorlatokat is. Persze még mindig van hová fejlődni, mint teherbírás, mind technika tekintetében, viszont életemben először érzek némi előrelépést, és ezt már mások is szóvá tették.

Nem tudok lebetegedni (*lekopogom*)

Az utóbbi időben gyakran kerültem betegek közé, sőt, ápoltam is influenzást. Volt néhány pont az év során, amikor azt hittem, most garantáltan elkapok valamit, végül azonban mindig megúsztam a lerobbanást. Természetesen gyakran mosok kezet, nem nyúlkálok az arcomhoz a metrón és igyekszem elfordulni, ha valaki tőlem pár centire köhög-prüszköl, a dolog viszont talán az erőnlétemmel is összefügg. Idén legfőbb ellenségem, a fránya hányós migrén is csak egyetlen egyszer ütötte fel a randa fejét, s akkor is – finoman fogalmazva – tisztán lekövethető volt eredete és útja a pszichoszomatikum szintjén, akár minimális spirituális rálátással is a történtekre. Reméljük, jövőre egyetlen egyszer sem lesz vele dolgom.

Jobb az anyagcserém

Amikor a rendszeres, erőteljes és dinamikus mozgás megvan, általában nincs gondom Szarkáékkal. Vicces, de az intenzív hasizmozás után két-három napon át mindig napi kettő-négy egészséges, megfelelő állagú székletürítésem van, míg egyébként hajlamos vagyok a szorulásra. Hasznos dolog néha átmozgatni a hasizmot és ezzel együtt a beleket is, ráadásul azzal, hogy kilépek a komfortzónámból és feszegetem a határaimat, elengedek bizonyos múltbéli berögződéseket, amelyek korábban a salakanyag felhalmozódásához vezettek.

Több az energiám

Furcsa, de régebben úgy gondoltam, hogy a mozgás energiát vesz el az embertől. Ha sokat ugrálok, futkosok, emelgetek, akkor kifulladok és kiütöm magam – vélekedtem. A valóságban a mozgás engem mindig energetizál: egy jó jóga után úgy érzem, fel tudnék szaladni a Himalája tetejére, egy kiváló kondis edzés után kedvem támad kitakarítani a lakást (persze csak mértékkel, rendmániás azért még nem lettem). Nem értem, hogyan hihettem azt, hogy a sport energiát vesz el, amikor épp, hogy energiát ad! És igen, itt jutottunk el a válaszhoz arra a kérdésre, hogy miért csinálom. Nem, közben nem mindig élvezem: van, hogy fáj, feszít, untat, kényelmetlen, kellemetlen. Utána viszont fantasztikusan jól érzem magamat a bőrömben – és ezért megéri, triplán is.

Jobb lett a tartásom

Van némi gerincferdülésem, aminek betudhatóan fél évvel ezelőtt még ott tartottunk, hogy egyenesen sem tudtam ülni: tervezek is ellátogatni egy szakemberhez pontosabb diagnózisért, mert a megfelelő információ birtokában a testhezálló edzésterv segíthet a rehabilitációban is. Ezzel együtt ma már tudok egyenesen ülni és egyenes háttal dönteni, előre dőlni, ami korábban elképzelhetetlen volt. Az abszurd pedig az, hogy magam sem tudtam, hogy ez problémát jelent – és itt elérkeztünk a testtudatosság kérdéséhez.

Megismertem a testemet

Azelőtt nem tudatosodtak bennem bizonyos testérzetek: nehéz ezt elmagyarázni, de éreztem, ha valami kellemetlen, de nem tudtam meghatározni, honnan jön az adott fájdalom, képtelen voltam lazítani vagy kivárni, amíg enyhül a kellemetlen érzet. Ugyanígy bizonyos izmaimról sem volt tudomásom: az első izomlázig nem is éreztem, hogy az adott területen egyáltalán izmaim vannak, nem még hogy a működésüket figyeltem volna. Elképesztő, milyen bonyolult és csodálatos az emberi test!

Ritkábban van izomlázam

Az izomláz jó dolog, elvégre azt mutatja, hogy erősödünk. Én viszont annyira rossz kondiban voltam, hogy elképesztő dolgoktól lett izomlázam… olyasmitől, ami másnak meg se kottyan. Míg a 30 kilométeres túrákat meglepően jól bírtam, a karom olyan gyenge volt, hogy a vidámparki kapaszkodástól vagy negyven perc buszos ágaskodástól is rémes izomláz gyötört másnap. Emlékszem, életem első nagy izomláza a nyolcadikos bankett után ért el: akkorát táncoltam, hogy másnap alig tudtam kikelni az ágyból. Ez azért sokat elmond arról, honnan jövök… a bányászbéka feneke alól, na. Legutóbb két hónapja, életem első body pump órája után volt masszív, brutális izomlázam, ami után két napig csak nyújtott lábbal tudtam lemenni a lépcsőn (és jógázni is alig bírtam). Jelenleg ott tartok, hogy egy-egy komolyabb edzést persze megérzek, de már nem durrannak be az izmaim minden apróbb megterheléstől, és a nagyobb kihívások után sincs az a fajta izomláz, amitől felébredek éjszaka, ha fordulok… A cél az, hogy a kondícióm ettől már csak jobb legyen, rosszabb semmi esetre sem.

Mi más még a cél? Természetesen az, hogy bírjam a strapát, ne fáradjak ki egy egyszerű bevásárlástól, egészséges és erős legyek. Rengeteg korombéli, irodában görnyedő fiatal csajt látok, akik például lerobbannak egy szüléstől, és képtelenek lépést tartani a hiperaktív kölökkel. Mások egy stresszesebb nap után félholtan zuhannak az ágyba, mégsem tudnak elaludni, mert az agyuk szünet nélkül kattog. Nem egy ismerősöm két havonta lebetegszik, és a téli időszakból legalább egy hetet magas lázzal az ágyban tölt. Szeretném, ha nekem soha nem kellene ilyen problémákkal küzdenem: az egyik legegyértelműbb, abszolút kontrollunk alatt álló tényező a fizikai és mentális egészséghez vezető úton pedig épp a mozgás.

És mit tanácsolok másoknak, akik onnan jönnek, ahonnan én? Azt, hogy érdemes belekezdeni a dologba, bármennyire is ijesztőnek és cikinek tűnik egyedül elballagni egy fitneszközpontba, jógastúdióba, uszodába vagy edzőterembe. Azt, hogy a sport világában az esetek 99 százalékában mindenki örömmel segít, ha elakadsz, és senki sem nevet ki azért, mert kezdőként vagy bizonyos testi hibádból adódóan ügyetlenebb vagy az átlagnál (nem, a kigyúrt kopasz izompacsirták és a csokiszínűre szolizott szőke bombacsajok se – a sporttársi szolidaritás és múltbéli emlékeik mellett már csak azért sem, mert a saját dolgukkal vannak épp elfoglalva). És azt, hogy mozgás közben nem mindig ölel majd körbe mennyei harangszó és rózsaillat, viszont utána garantáltan nagyságrendekkel jobban fogod érezni magadat – tapasztalatból beszélek.