2011 szemetese: 12 hónap, 12 publikálatlan poszt

Se időm, se erőm nem volt írni, ami nem is csoda: bizonyítást nyert, hogy január harmadika az idei év legdepresszívebb napja, s vele együtt az év első hete is tökéletes mélypont a Föld lakosságának túlnyomó hányada számára. A hétköznapok szürke fátyla éles kontrasztot mutat az emelkedett ünnepi hangulattal az édes pihenés emlékeitől kísértve, ráadásul ez az a pont, amikor az ember gőzerővel kezdi emészteni magát, amiért még mindig nem váltotta meg a világot… na jó, vagy legalább önmagát.

A szörnyű időszakot Noémi-féle izzasztó dinamikus jógával csetlettem-botlottam végig (mintha valahogy ilyenkor fizikai aktivitásunk is mélyponthoz érne), Szonjával pótkarácsonyoztam egy plázában, majd a város Carrie Bradshaw-ival és Michael Moore-jaival öntöttem egybe a Royalt és a (lejárt szavatosságú) Hellt reggel fél hatig. Rémes volt, de hosszú idő után először mátrai túra és sütő nélkül maradtam, így a két méteres galériázatlan bérlakásban merengtem az idők változandóságán… illetve hát azon, hogy bizonyos dolgok a kelleténél még mindig lassabban változnak, noha az idő rohan.

Nem szeretem a januárt. Sötét, hideg, messze még a tavasz, még messzebb a karácsony. A befelé fordulás szaturnuszi időszaka ez, de persze senkinek sincs ideje ilyenkor hallgatni és figyelni. Ha pedig mégis megtörténik, túl sok a szemrehányás: “hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött?” “Hol a büszke és szabad Magyarország?” Nem jó a január, túl sok a könny és az önvád, és a célok mögött is több bizonytalanság sejlik fel a kelleténél.

Természetesen rögtön arra gondoltam, hogy összeszedem az elmúlt egy év piszkozatban maradt bejegyzéseit. Egyik részükből lesz még poszt, a többi megy a kukába. Muszáj néha nagytakarítást rendezni.

2011 január

– csak ötletbörze, egyetlen bekezdés sem készült el –

2011 február

Őrültek az életemben – négy olyan furcsa, bizarr ember is volt az életemben, akik beteges, hisztérikus ragaszkodással követtek mindenhova és – messziről bár, mégis – zsaroltak, ha csak lehetett. A téma érdekes, de túl sikamlós… és nem is feltétlenül pozitív végcsengésű. Az esély, hogy valaha is befejezem a posztot: 30 százalék.

Sokáig gondolkoztam rajta, megírjam-e az alábbi posztot. Egyrészt azért, mert senkinek sem akarok fájdalmat okozni azzal, hogy esetleg magára ismer, másrészt pedig a téma kicsit ijesztő, hátborzongató. Mégis leveszem ezt a témát a polcról, mert úgy érzem, feldogozásra vár, ráadásul talán másoknak is segíthetek vele.

Kezdjük talán azzal, hogy mindig is vonzottam az őrülteket. “Ösztönös a vonzódása a nontradicionális életformákhoz, az átlagtól eltérő világú emberekhez, mindenhez, ami furcsa és a társadalom egésze számára talán elfogadhatatlan” – többek között ez állt a személyre szabott asztrológiai elemzésemben, amit egy barátnőm rendelt meg nekem. Ez így is van: egyfelől él bennem egy nagyon erős hagyománytisztelet és igény a harmóniára, másfelől viszont lebilincselően izgalmasnak tartok mindent, ami eltér a megszokottól.

Mindennek tökéletes folyománya, hogy egész életemben vonzottam az őrülteket. A többségük szerencsére kedves őrült volt, a szó legpozitívabb értelmében: olyan emberek, akik szabadon gondolkoznak és élnek, nem veszik át kérdés nélkül mások szabályait, mernek önmaguk lenni és tudnak játszani, mint a gyerek. Jó dolog őrültnek lenni, de csak ha a felelősségvállalás képessége is társul az önfeledt gyereklélekhez.

2011 március

McGuywer unokája – Kalandok a önálló háztartás gondjairól, többségük röhejes. Talán egyszer lesz kedvem elbeszélni a viccesebb kalandokat, de… egyelőre még én is unalmasnak érzem a témát, nem még más. Az esély, hogy valaha is befejezem a művet: 20 százalék… ha történik még valami vicces: 90 százalék.

Önálló háztartást vinni nem mindig diadalmenet. Túl vagyok már a vécédugulás szakszerű elhárításán (ez voltaképpen egyszerű búvárkurzus volt, gumikesztyűvel és két nejlonzacskóval a kezemen, könyékig), a függönytartó lyukainak megszerelésén, a vécépapírtartó restaurálásán, a mosógépszerelő rutinos kihívásán és persze a lakatos fogadásán, miután megpróbálták feltörni a bejárati ajtóm zárját. Mindig történik valami, most például a szobaajtó kilincse mondta fel a szolgálatot. Nem zárul többé, kirúgja magát, és emiatt sarki hideg árad be a fűtetlen konyhából és fürdőszobából.

Eddig minden nehézséget sikerült valahogy abszolválnom, bár nem vagyok az az ezermester alkat (persze a családban egyetlen férfi sem McGuywer unokája). Vannak persze a fentieknél kevésbé egyértelmű sikertörténetek is, például kiböjtöltem két hónapot a nyári nagymelegben hűtő nélkül, mert a készülék környékén minden konnektor zárlatos volt és a kedvenc szakim sokáig nem járt Budapesten

2011 április

Cigánykerék és indián nyár – muszáj mindig pc-nek lenni? A mű arról a rémes modern túlérzékenységről szól, ami miatt ma már egy jó Kohn bácsis viccet sem lehet elmondani, és ami a négercsókot is habcsókká tette. Úgy gondolom, semmi gond nincs az ártatlan humorbombákkal, mégis tabu lett a rassz-vicc. Az esély, hogy megírom a posztot: 90 százalék, mert nagyon is aktuálissá vált a kérdés a napokban.

Kicsit szürkébb lett a világ, mióta nem illik kimondani, hogy valaki fehér, fekete vagy sárga-e. Bár soha nem voltam rasszista, mindig is szerettem a négeres, zsidós, cigányos, skótos, kínais vicceket (sőt, a szőkenős poénokat is). Szerintem az etnikai diverzitás jó dolog, éppen ezért fölösleges új csinálnunk, mintha egy homogén, konfliktusmentes övezetben élnénk.

“Miért bolyongott Mózes és népe negyven éven át a pusztában? Mert leejtettek negyven fillért, és azt keresték.” Számomra ez ártatlan poén, mások számára durván antiszemita vicc. Az amerikaiak folyamatosan kibuknak azon, ha valaki “indiánnyárról” beszél, és a félreértések elkerülése végett a negró cukorka neve sem mondható ki. Tudtátok, hogy a négercsókot nálunk is megfosztották régi, hagyományos nevétől? Igazából már cigánykereket is csak akkor merünk vetni, ha cigánygyerekek potyognak az égből.

2011 május

Az egyéni felelősség kérdése – A szokásos téma, mindig belefutok azokba, akik szerint mindenről Magyarország vagy – persze – a zsidók tehetnek. Arról is, hogy ő képtelen lépni, destruktív gondolata vannak, magát pusztítja és nem hajlandó soha semmilyen kompromisszumra a siker érdekében. Ezerszer megírtam ezerféleképpen, ez az egyik nagy témám, azt hiszem. Az esély, hogy valaha is poszt lesz a piszkozatból: 10 százalék, mert minek egy újabb rizsa ugyanarról, már megint?

Az ember nagyon fiatalon hajlamos az iskolára és a szülőre hárítani a felelősséget, később pedig ugyanezt a szerepet tölti be a társadalom, a kormány, az önkormányzat, az ország. Előbb-utóbb azonban eljön az idő, amikor rájövünk arra, hogy a dolgok a legnagyobb részben rajtunk múlnak, nekünk kell rájönni, mit is akarunk és hogyan jutunk el odáig, azután pedig ránk vár a feladat, hogy konkrét lépéseket tegyünk az ügyben.

Mindig vannak olyanok, akiknek látszólag könnyebb. Sokkal könnyebb. De

2011 június

Mi az értelme a kötött formának kreatív területen? -Belefutok olykor a kötött formákkal szembeni fenntartásokba: egyesek szerint csak a szabadvers képvisel értéket, az pedig egyenesen felháborító, ha “10 tipp, hogy…” vagy 25 dolog, amiért…” egy cikk címe. Nos, szerintem a kötött forma remek keretet adhat a kaotikus kreativitásnak, és gyakran olyan ötleteket tesz a produkcióhoz, amelyek egyébként elkerülnék elménket. Az esély arra, hogy folytatom a kreatív írás kurzuson szerzett tapasztalatok taglalását: 50 százalék – érdekes a téma, de valószínűleg csak számomra az.  

Egyszer volt alkalmam “kreatív írás” kurzuson részt venni, és mit szépítsük, imádtam. Izgalomtól kellemesen bizsergő gyomorral jártam órára, aztán teljesen rákattantam a tanárra, aki fanyar humorú zseni volt, totál spirituálorgazmus. Bár a szépirodalom, a szakirodalom és a sajtónyelv gyökeresen eltérnek egymástól (sokak szerint az egyik aktív gyakorlása kioltja a másikra való képességet, mert áthangolja az alkotói habitust), azt hiszem, mindenképpen vannak közös pontok a gondolat, a cselekvés kifejezése és mindezek konkrét formába öntése mentén…

Mi annak idején főként stílusgyakorlatokat végeztünk: megnéztük a három szépirodalmi műnemet, aztán a különböző műfajok közül a legérdekesebbeket, és különféle feladatok mentén kipróbáltuk, hogyan tudunk játszani a szavakkal és a mondatfüzérekkel az adott formai kontextusban. Angol nyelvterületről lévén szó, itt találkoztam életemben először – tizenhét évesen – a terjedelmi korláttal, ami teljesen megváltoztatta a szövegalkotáshoz való viszonyomat. Később, az egyetemen aztán megtanultam, hogyan tudok karakterszámláló nélkül pont olyan terjedelemben írni, amit a feladat megkíván, és megértettem azt is, miért fontos ez. Ugyanúgy azt is átláttam egy idő után, hogy miért van szükség elképesztően szigorú formai szabályokra az akadémikus írásban, az angolszász sajtónyelvben, de még a szépirodalomban is, mégis micsoda lehetőségeket rejt magában később a szabályok tudatos felrúgása.

Ekkor értettem meg, hogy a magyarul soha nem tanultunk ilyen tűéles és pontos szabályok mentén írni, így aztán az sem meglepő, hogy a szabályok kreatív egységbe zúzásának sincs intézményesített formája. A kurzuskínálatban soha nem láttam kreatív írás órákat semmilyen szakon – pedig mentem volna, hacsak olyan nyelven nem tartják, amit egyáltalán nem értek. Persze már harmadikban megsúgta Dr. Mohácsy Károly az irodalomtankönyvben, hogy létezik az expozíció (a szereplők és a körülmények megismerése), a bonyodalom kibontakozása, a tetőpont és a megoldás, és ezt máig is álmomból felkeltve vágom, de magát a fogalmazást semmi sem állította fix keretek közé. Igaz, Erzsi néni mindig elmondta, hogy az expozíció és a megoldás legyen rövidebb, mint a törzs, vagyis a bonyodalom és a tetőpont, hiszen “senki sem akar vízfejű gyerek lenni”, de ezen kívül semmi sem szabott gátat a hömpölygő ákombákomfolyamnak. Mindkét magyartanárom zseni volt, de ők is csak magát a szöveget pontozták, soha nem a formai szabályok követését vették figyelembe. Tulajdonképpen ha jól játszottál a szavakkal, már nyert ügyed volt. De hol van itt a tudatos szövegalkotás, a különböző formák tisztelete, és a következő lépés, a művészi szabadság? Igen, az alkotói tűz: elvégre hogyan is rúghatná fel bárki a szabályokat úgy, hogy fogalma sincs, mit rúg fel?!

Ezt persze Amerikában értettem meg, amikor először kaptam maximum pontnál kevesebbet a fogalmazásra: négy-öt hónapig is eltartott, amíg megtanultam követni a kívánt mintát, megfelelő terjedelműre szabni a gondolatözönt, tudományos munka esetén megfelelő formátumban citálni a forrásokat, kisebb-nagyobb kutatásnál feldolgozni az adatokat… kreatív írás órán pedig átvenni tökéletes ókori és középkori formákat úgy, hogy közben a saját mondanivalómat közvetítem. Nem mondom, hogy ezek közül bármelyiket is jól csináltam (sőt…), de mindenképpen megértettem a szabályokat, és egy éven belül meghajoltam a létező formák tökéletessége előtt, amit csak tudatos tanulás és az irodalmi x-faktor esetén tölthetünk meg tartalommal. Tudom, hogy nem minden költő poeta doctus, de az igazi zsenik a földöntúli, testen kívüli ihletet tudatos rálátással képesek vegyíteni, függetlenül attól, hogy követik vagy diktálják-e a formákat.

Minden művészetben, így az írásban is fontos szerepe van az ösztönösségnek. A túlzott tudatosság, a görcsös formakövetés és a merev pontosság a spontaneitás, a kreativitás és az egyediség rovására mehet: mindhárom szépirodalmi műnem tucatnyi remek formakövetőt ismer, akiket az utókor – nem véletlenül – epigonként tart számon… már ha egyáltalán emlékszik rájuk valaki. A művészet nyilván több formakövetésnél, a szabályok ismerete és tisztelete azonban soha nem szab gátat az igazi ösztönös, lobogó spiritusznak. Gondoljunk csak Radnóti Miklósra, József Attilára vagy akár Varró Danira… ők aztán jól ismerték a formákat, mégis képesek voltak egyedit alkotni.

Szóval Samuel Feld Azóta gyakran eszembe jut, milyen feladatokkal lehetne felpiszkálni a kreativitást egy hasonló tanegység keretében – mert önszorgalomból, azt hiszem, kevesen volnának hajlandóak mindennap órákat szánni valamire, ami nem igazán jár látható eredménnyel.

2011 július

A gótság tizeniksz éve – Egy jópofa, nosztalgiázó játék, amely azokat az éveket mutatja be – képekkel gazdagon illusztrálva, amikor gótkodtam ezerrel. Az esély, hogy ebből még poszt lesz: 10 százalék, mert eljutottam 2006-ig, aztán lefagyott a gép, és a WP nem mentette el a módosításokat. Kizárt dolog, hogy még egyszer egy órát eltöltök képméretezgetéssel és sztorizással – nosztalgiából épp ennyi is elég volt.

Találtam egy jópofa játékot a The Ultimate Goth Guide oldalon: igen, én ilyesmiket is szoktam olvasgatni. Most inkább ugorjuk az “én-nem-vagyok-gót-mert-nagyon-sokféle-zenét-szeretek” és a “kinőttem-már-a-skatulyákból-mert-én-önmagam-vagyok” kezdetű szánalmas nyekergéseket, mert azért én is jobban érzem magamat M’era Lunán, Castle Partyn vagy WGT-n, mint motorosfesztiválon, Summer Rocks-on vagy Balaton Soundon (bár az utóbbiak is tagadhatatlanul mókásak tudnak lenni, ha úgy dobja a pakli). Egyébként meg maga Wayne Hussey is bevallotta nekem, hogy “vannak azért a gótságnál szörnyűségesebb dolgok is a világon”, úgyhogy nincs mit szégyellnünk, de tényleg.

Szóval a játék lényege, hogy képekkel illusztrálva mutassuk be “gótságunk” történetét, minden évből egy-egy fotót szelektálva. Nézzük.

2000

Igazából 1999-nél kellett volna kezdeni a sort, mert akkoriban találkoztam először dark zenékkel, a messzi Ámerikában, ahol ösztöndíjasként töltöttem az időmet. Akkoriban viszont még nem voltak igazi kedvenceim, bulikba se jártam és fotók sem készültek, ezért aztán 2000 az első év, amikor először belecsókoltam az éjszakába. Hiába, a 90-es években internet híján elszigetelten éltek a kisvárosi tinik, így aztán én végig aggódtam, hogy sosem találom meg a helyemet, ha egyszer a rock/metal épp olyan távol áll tőlem, mint az agyatlan tuctuc vagy a lagziszene. Ez 2000-ben szerencsére megváltozott, és ekkor már örömmel jártunk a Voodooba, Nightbreedre, Tajtékos Napokra és bárhová, ahol összeütöttek két fedőt.

2011 augusztus

Színre szint – A gótság után rögtön azt óhajtottam demonstrálni, hogy rengetegszer járok színes ruhákban…és herótot meg sikítófrászt kapok attól, ha megkérdezik, miért van fekete rajtam. Ennél jobban már csak azt utálom, amikor azzal jönnek, hogy a fekete a gyász színe. Persze, a mi kultúránkban. Az araboknál meg a kék az, Ázsia nagyobb részén pedig a fehér. Az esély, hogy a poszt valaha befejezésre kerül: 60 százalék – de szerintem már csak a nyár folyamán.

Nem titok, hogy szeretem a feketét: nem a kávét vagy a sötét bőrű férfiakat, hanem magát a színt. Igazi gót lányként tökéletesen ismerem a problémát, amikor négy különböző árnyalatú fekete ruhadarab pöndörödik elő a szekrényből, amelyeket képtelenség egymással kombinálni. Számomra a fekete az éjszaka, a titok és letisztultság alfája és omegája, de persze imádom az összes többi színt is.

Lila, kék, ezüst, pink… rengeteg árnyalat van, amivel szeretek játszani. Nem mindig volt ez így, de ma már piros és aranyszínű ruhám is van, és örömmel koptatom is őket. Az elmúlt tizenegynehány év feketesége azonban nyomot hagyott a kombinációs képességemen: ha három vagy annál több szín van rajtam, már tarkabarkának érzem magamat. Más is ismeri ezt az érzést?

Bár alapvetően Sporty Spice vagyok, a forró hónapokat színes nyári ruhákban töltöm, például szeretem a tütü-tiara-pink kombót is:

2011 szeptember

–

2011 október

– ez nemsokára meg fog jelenni –

2011 november

– épp dolgozom rajta –

2011 december

– stay tuned, jön majd hamarosan –

Tovább is van, mondjam még? Nyolc piszkozat, ami csak egyetlen mondatot tartalmaz, négy privát bejegyzés, és 161 poszt került publikálásra. 2011-ben összesen 743 képet töltöttem fel, a napi két fotót jelent. 160 ezer oldalletöltéssel dicsekedhettem az év során, és az öt top-kommentelőm Akira, Tempty, Józsi, Szonja és Melcsi volt (így, ebben a sorrendben).

Hölgyeim és uraim, a végkonklúzió az, hogy 2011 nem volt rossz év blogszempontból sem, és hamarosan vége január első hetének, ami annyira bepunnyasztott és lefárasztott, hogy a megkezdett bejegyzéseket sem voltam képes befejezni. Visszatérek!