Végre írtam a vonzás törvényéről, és ahogyan (nem) működik

Épp hete történt, hogy egyik kolléganőm, Kriszti, figyelmemet egy érdekes cikk felé irányította: a Józsi bácsi gondolatai a világról című blog “Miért halt meg Steve Jobs?” című cikkét osztotta meg a Facebookon. Nagyon örültem az írásnak, mert másfél hónapja épp egy megdöbbentően hasonló témájú cikkbe kezdtem, igaz, nem Steve Jobs, hanem Jerry Hicks halálával kapcsolatban. Van egyfajta abszurditása annak, hogy egy milliomos Vonzás Törvénye-guru leukémiában hal meg, miután pozitív megerősítések helyett kemoterápiával kezelteti magát.

Józsi bácsi cikke annyira tökéletes és teljes lett (szinte mindent elmondott, amit én is szerettem volna, s mellé több értékes gondolatot is fűzött még bónuszként), hogy egy időre parkolópályára helyeztem a témát – kérlek benneteket, olvassátok el az írást, hogy megértsétek, miről is akarok ma szólni. A Jerry Hicks halála körüli témázgatás helyett inkább egy, a tudat és a tudatalatti ellentmondásait boncolgató cikket kezdtem el írni, ami természetesen több szállal kapcsolódik Hicks úr halálának háttértörténetéhez is. Láss csodát, pár nappal később Józsi bácsi pont arról indított diskurzust, amiről az én megkezdett bejegyzésem vázlata is szól: a vonzás törvényéről, illetve arról, hogy az miért is nem működik úgy, ahogy azt a Titok-könyvön felbuzdult, sötétben tapogatózó többség várná. Cikke, amelyet szívből ajánlók nektek is, arra inspirált, hogy folytassam és fejezzem be mielőbb a megkezdett írást. Íme.

A vonzás törvénye olyan dolog, ami az évezredek, évszázadok során különböző formákban, hol vallásos, hol tudományos keretek között újra és újra megjelent. Mivel az emberben zajló belső folyamatokra elsőként a 19. századi elmeorvosok reflektáltak tudományos keretek között, az egyik első VT-oktató voltaképpen Dr Hyppolite Bernheim francia neurológus volt, aki ideo-dinamizmusnak nevezte azt a módszert, amelynek során pozitív affirmációkkal pallérozzuk tudatalattinkat tudatos céljaink elérése érdekében. Később egy francia gyógyszerész, Dr Emile Coué a szuggesztiót az önhipnózis egyik formájával házasította, mely módszerből később az agykontrollos José Silva is sokat merített. Aki tanult pszichológiát, jól tudja, hogy sem Esther és Jerry Hicks, sem pedig később Rhonda Bryne nem találta föl a spanyolviaszt, amikor az elménk tudatunkat túlszárnyaló határtalanságának tényét próbálta a lehető legeladhatóbb formában prezentálni számunkra.

Józsi bácsival ellentétben engem nem nyűgözött le a Titok című film, amit Rhonda Bryne azonos című könyvének alapján vitt vászonra a szerző vén hollywoodi rókák segédletével. A témát hosszú ideje kutató, spiritualitását a hétköznapok szintjén megélni kívánó emberként elképesztően felületesnek és manipulatívnak tartottam a csilivili képekkel, vallási szimbólumokkal megtámogatott, egyszerre több érzékszervünkre hatni akaró, szinte már szcienes agymosást idéző filmecskét. Még ellenszenvesebb volt az a rendkívül agresszív marketing-kampány, ami Rhonda Bryne minden megjelenését és munkáját övezte, köztük a később bestsellerlistára kúszó Erőt is. Természetese a felszín mögött megláttam a valódi kontentet, ahogyan az öt világvallás egyházi hatalomgyakorláshoz kapcsolódó külsőségei mögött is észreveszem a valódi spirituális tartalmat, de ettől függetlenül úgy éreztem magamat, mint Jézus, amikor megpillantotta a zsinagógában bő pénzért bűnbocsánatot és üdvözülést áruló, egymással marakodó kereskedőket. (Ma már nem csak tudom, de tapasztalom is, hogy minden út elején ott vannak a túlzások, és eleinte reflektorfényhez és ünnepi alkalmakhoz kötődik a katarzis – sok-sok idő és tapasztalat kell ahhoz, hogy értékelni tudjuk mindazt, amit a fizikai létezés legegyszerűbb formája adhat).

Nem tetszett az sem, ahogyan a Titok-mozgalom köré csoportosuló tömegek fanatizálták azt, ami számomra az elmúlt évtizedben a konkrétumok szintjén realizálódott és hétköznapjaim részévé vált, ugyanakkor még túl finom, intim, személyes és nehezen definiálható volt ahhoz, hogy nyíltan beszéljek róla. Annyi minden volt még, aminek a kinyílását magamban kerestem és amit igyekeztem megvalósítani a belőlem fakadó őstudásból merítve, hogy egyszeriben viszolyogni kezdtem azoktól az útkeresőktől, akik a horoszkópjuknak megfelelő kristályt fűznek a nyakukba és nem látogatják meg szeretteiket a kórházban, mert “a szaturnuszi erők lehúzzák őket”. Találkoztam olyan VT-fanatikussal, aki a saját szülője temetésére sem ment el, mert úgy gondolta, hogy egyrészt a kedves papa maga intézte maga számára a gyomorrákot birtokló és anyagias attitűdjével, másrészt pedig saját magas rezgését gyengítené azzal, ha a körülötte zokogó, gyászoló emberekkel elegyedne. Szerencsétlen elnyomta magában a gyászt két “áldás a tanításért” mantra között, majd pár hónappal később összeroppant az elmulasztott utolsó napok és az elfojtott könnyek súlya alatt. Még ijesztőbb volt látni, ahogy a környezete a vonzás törvényének kártékony mivoltában látta a kedves rokon darabokra hullását, aki valami furcsa “szekta” körében veszítette el a kapcsolatot a valósággal. És valóban, a Rhonda Bryne-féle megközelítés valóban szektaszerű elemeket is tartalmaz nyomokban, vigyázat.

A sarkos, fundamentalista, fekete-fehérre egyszerűsített megközelítés mellett az is bosszant a mai napig, amikor a vonzás törvényét elsődleges, mindent felülíró és egyetlen törvényként láttatják, ami az univerzum törvényeit minden egyéb keret nélkül, önmagában véve meghatározza. Annyi minden van, ami része a teljes képnek, hogyan lehet csak a puzzle egyik – belátom, fontos – darabkáját előtérbe helyezni, nagyító alá vonni?! Igen, keretet ad az életnek mindaz, amit a rezgésemmel vonzok, hiszen a gondolat teremt, az energia vonzza a hasonló energiát, minden egy, a dolgok sokkal szorosabban függnek össze egymással, mint hinnénk – ugyanakkor itt egy ESZKÖZRŐL, nem magáról a megoldásról van szó. Ráadásul az eszközt sem látjuk mindig tisztán, elvégre a valóságot számtalan módon realizáljuk, és mindegyik valóságdarabka élő és igazi annak a számára, aki megéli. Igen, a többszemélyiségűségben szenvedő páciens (sokan ezt a mentális zavart a skizofréniával keverik) számára mindegyik személyisége valóságos és kézzel fogható, hiába tudjuk, hogy ő igazából egy ember, egy testben. Persze minden betegség következmény, a lényeg itt inkább az, hogy a megélt valóságunk az anyag szintjén ezerarcú, hiába vagyunk spirituális értelemben egyek. Ha ez a számtalan valóságdarabka találkozik és kölcsönhatásba lép egymással, érthető, hogy az a mi percepciónkat és életünket is felülírja. A környezetünk, a családunk, a barátaink, a hazánk, az ellenségeink, az elvárások, a genetika, a neveltetés, a társadalom… mind része egy bonyolult képletnek, amit részben választottunk, részben vonzottunk (a kettő között bizonyos szint fölött már nincs különbség), mégis felülírja mindez tudatunkat és tudatalattinkat. Egy részükről eleve tudunk (“utálom Pistát”), másról nem (“azért utálom, mert tele vagyok komplexusokkal, és ő nem”) – és itt végtelen számú megoldás létezik. A komplementerek, tehát az ellentétes megoldások rendszerint ugyanabból a gyökérből, ugyanazzal a tartalommal jelennek meg (“azért utálom Pistát, mert hozzám hasonlóan ő is tele van komplexusokkal, és ezt ocsmány dolog látni” – két, ellentétes pólusa ugyanannak a problémának… ha ugyanezért “imádnánk Pistát”, az is az lenne). Mindegyik esetben saját belső problémánk (jelen esetben a komplexus) disztorcióján keresztül látjuk Pistát, ami Pista életére is hatással van – mindez azonban a tudatalatti szintjén történik.

És itt elérkeztünk a vonzás törvénye egyik legfontosabb faktorához, aminek Rhonda Bryne nem szán kellő figyelmet: a tudatalatti szerepéhez. Teljesen mindegy, hogy kézzel fogható materiális célról – mondjuk magasabb fizetésről, új autóról vagy egy vizsga sikeréről – vagy éppen elvontabb spirituális állomásról – bizonyos korlátok átlépéséről, az elengedés művészetéről, a szeretet vagy a megvilágosodás állapotáról – van-e szó, a lényeg ugyanaz: nem jutunk messzire, ha csupán a tudatunkkal közelítünk a kérdéshez, és konkrét lépéseket teszünk az ügyben anélkül, hogy közben a tudatalattinkkal is foglalkoznánk. A tudatalatti hatalma sokkal nagyobb, mint hinnénk, voltaképpen ez a modern pszichológia legfontosabb kérdésköre. Nyilvánvaló, hogy akkor sem érhetünk célt, ha csupán elképzeljük a sikert, rámeditálunk és buzgón mantrázzuk a jelen idejű, kijelentő módú pozitív megerősítéseket, ám közben egy tapodtat sem mozdulunk a karosszékből. “Nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell, és nem elég a jót akarni, de tenni, tenni kell” – idézzük Váci Mihály a ballagási meghívókon, Weörös Sándorral és a létrával (“Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra” – ezt nyolcadikban azért még nem mindenki érti).

Képzeljük csak el, hogy Julcsi szegény családból származik, ahol már csecsemőként is azt hallgatta – és érezte – hogy pénzhez csak kőkemény, verejtékes munkával juthat, a gazdag emberek mind csalók, seggnyalók és rablóvezérek, a bő pénz utáni vágy pedig önzés és mások kiszipojozásának igénye. Soha nem volt semmi, ami az övé lenne, ha igen, akkor pedig átélte azt, hogy mindez kevés, másnak több van, nem elég ahhoz, amit ő szeretne. Julcsa egész életében gyűlölte a pénzt, és ezt gyakran ki is mondta, s közben haraggal gondolt azokra, akik megengedhetik maguknak a kéthetes tengerparti nyaralást, “vajon kit kellett leszopnia/megölnie ehhez”, tette fel a költői kérdést gyakran. Később aztán, a kilencvenes években Julcsa találkozott az agykontrollal (persze csak könyvtári könyv formájában, mert a tanfolyamra nem volt pénze elmenni), és buzgón kezdte használni az elme tükre technikát, hogy pénzhez jusson – csekély eredménnyel. Ezután, durván 2007 körül, Julcsa belefutott a Titok-mizériába, a könyvet a szomszédja adta kölcsön, majd a lánya segítségével letöltötte a filmet is. Julcsa innentől a vonzás törvényétől fanatizálva mantrázgatta, hogy “gazdag vagyok, sok pénzt keresek, mindez jár nekem, bennem van az isteni egész része, én vagyok az univerzum, megérdemlem, csak rajtam múlik, mennyi pénzem van”, és nem értette miért nem történik semmi. Elképzelhető, hogy az ötödik héten belefutott egy kiváló, képességeinek megfelelő álláshirdetésbe, ám fásultan legyintett (“kár, hogy negyvenöt évesen, fájós térddel úgysem vennének fel sehova”), és tovább szidta a főnökét, aki plusz pénz nélkül túlóráztatja és folyamatosan megalázza mások előtt. Miért nem működött se az agykontroll, se a vonzás törvényéből merített pozitív affirmáció?

Nagyon egyszerű. Julcsa olyan házat kezdett építeni, aminek nincsenek alapjai, illetve ami van, az rohad. Korlátozó hiedelmekkel és rossz világképpel hiába akart pénzt keresni, ha a tudatalattija nem csupán szegény volt, de még ráadásul tiszta szívből gyűlölte, taszította is a pénzt. Gondoljunk csak mindazokra, akiknek számtalan korlátozó hiedelemmel töltött masszív szegénységtudatán a milliók sem tudtak segíteni. Ott van például az első Csillag születiket megnyerő mesemondó kisfiú, Utasi Árpika: mélynyomorban élő, alkoholista, kiábrándult család, nyertek X milliót, ami a lakás-kocsi-hétköznapok-oktatás kérdést megoldaná bárki számára, ehhez képest ma, öt évvel később a 19 éves fiú és családja csóró, mint a templom egere, és a színház szerepek és ösztöndíjak után most kezdte el a szakmunkásképzőt gépszerelő szakon egy kis vajdasági faluban. Vagy gondoljunk csak szerencsétlen Big Bother-győztes Évire, aki szintén több tízmilliót vitt haza, ám ma mégis nyomorban él, ráadásul mentális épsége is a múlté. Hány korábban becsületesen dolgozó és kevéske pénzét józanul beosztó amerikai és angol lottómilliárdossá váló emberről hallottunk, akik pár évtized alatt alkoholra, drogra és felszínes hülyeségekre költötték a vagyonukat, majd óriásira duzzadt májjal temették őket önkormányzati urnába, a legolcsóbb hamvasztást követően?  Hiába a lehetőség és pénz, ha a velünk született és környezetünk hatására belénk ivódott berögződések ellen nem vesszük fel a harcot (egyéni ízlés és hit dolga, erre ki milyen eszközt választ, hamarosan erről is írok egy bejegyzést: elöljáróban annyit, hogy a pozitív affirmáció, a vizualizáció, a mantra, a mandala, a lucid álom, a meditáció, a dinamikus meditáció és társai mind működnek, de nem megoldásként, hanem eszközként).

Emellett van még egy dolog, amit Julcsa csinált… illetve nem csinált. Elfelejtett konkrét lépéseket tenni az ügyében. A kínálkozó lehetőségeket észre sem vette, ha észrevette, legyintett: tudod, mint amikor a szegényemberhez bekopogtat a Jószerencse, de ő nem hallja a kopogást, mert épp kint van a kertben négylevelű lóherét keresgélni. A szomorú hír sajnos az, hogy nem elég mondogatni és vizualizálni az áhított célt, bizony TENNI is kell érte. Le kell vetkőzni azt a berögződést, hogy a kudarc dráma, mert csak az hibázik, aki dolgozik is. Inkább azért szóljon rám a főnököm, hogy valamit nem tökéletesen csináltam, minthogy kirúgjon azért, mert nem csinálok az ég adta világon semmit. Így van ez az élet minden területén: ha félelemből, az első húsz kudarc után kiábrándultan nem cselekedtek volna a nagy tudósok és kiváló művészek a világtörténelem során, akkor most egy omladozó barlangban dideregnénk a sötétben meztelenül, és egyetlen könyv, film, zeneszám sem jött volna létre okulásunkra és szórakoztatásunkra. A vonzás törvényének bizonyos követői azonban szeretnek ölbe tett kézzel vizualizálgatni (= ábrándozgatni), miközben azt szajkózzák, hogy “majd jön, aminek jönnie kell”, és a Bibliát idézik, ahol Jézus arról beszél, hogy a madarak sem aggodalmaskodnak, elvégre a Jóisten gondjukat viseli, bárhová is fújja őket a szél. Persze, bevallhatom, én magam is hiszek abban, hogy a dolgok úgy történnek mindig, ahogy történniük kell (még ha ez az adott ponton nem is feltétlenül egyértelmű… vagy kellemes), ugyanakkor van különbség aközött, hogy felkészülten, nyugodtan és nyitottan lépegetünk egy bizonyos irányba vagy éppen passzívan, de türelmetlenül és a felelősséget másra hárítva várjuk a csodát.

Összességében véve azt tudom mondani, amit Józsi bácsinak is írtam kommentben, kissé egyszerűsítve a témát: a vonzás törvénye olyan, mint a gravitáció: működik, de vannak bizonyos tényezők, amelyek az eredményét befolyásolják, illetve másképpen láttatják. Ha például a zuhanó tárgyat elkapjuk, az nem fog leesni (=nem látod az eredményét), ha pedig le se dobjuk (=meg sem próbáljuk, csak elképzeljük), nyilván semmi se fog történni, ami egy kisgyerek számára bizonyítaná a törvényt. A különféle részben vagy egészben vonzás törvényére épülő módszerek lényege elsősorban az, hogy nyitottá, érzékennyé, befogadóvá váljunk bizonyos megoldásokra, szembe nézzünk a tudatalattink hatalmával (majd szolgálatunkba állítsuk azt), és tényleges inspirációt (nem csak üres szavakat) építsünk fel magunkban a cselekvéshez. Ez egy rendkívül finom, érzékeny folyamat, sok-sok munkával, aminek én is csak az elején járok: bizonyos területeken már egész jól állok, máshol azonban még épp csak, hogy elkezdtem az óvodát. Persze a mai világban nehéz eladni a türelemre és munkára buzdító kirándulásokat, még ha maga az út rengeteg örömmel és értékkel is jár… jóval könnyebb azonban otthont találni annak az üzenetnek, hogy “gondolj a pénzre, mondogasd, hogy gazdag vagy, és valóra fog válni minden álmod, mert benned van a csoda és a teremtés, jár neked a gazdagság”… Az utóbbi köré az elmúlt években egész komoly iparág épült, pedig a válasz a kérdésekre nem divatos könyvekben, filmekben és mozgalmakban, hanem bennünk van…