A siketvakok világa, hangok és képek nélkül
Albert, Gyula, Tamás, Gábor, János és Viki története számomra megrázó volt. “Nem tudjuk, mit gondolnak”, mondja a gondozó, hiszen a két érzék elvesztése miatti információhiány következtében a sérült gyerekek pszeudodebillé is válhatnak, vagyis kevésbé tűnnek intelligensnek, mint amilyenek valójában. Az ép emberek elképzelni sem tudják, milyen lehet születéstől fogva, egyidejűleg hallás és látás nélkül élni, örök sötétségben és csendben, másokra utalva. Hiába ép az elme, ha nincs útja és módja a gondolatok rendszerbe szedésének és kifejezésének, hiszen a nyelv többségük számára nem létezik. Tehetetlenség, düh, magány – ugye így egészen más értelmet nyer az a néhány szó, amit az első bekezdésben soroltam fel?
Persze a siketvakok között is akadnak zsenik, például az amerikai siketvak író, aktivista, előadó, Helen Keller. Helen 19 hónapos volt, amikor egy betegség megfosztotta őt a látás és a hallás élményétől. A kislánynak szerencsétlenségében szerencséje volt, mivel jómódban élő családja szeretettel gondozta, idővel pedig képzett nevelő is került mellé. Helen, aki korábban nem tanult még meg beszélni, különleges képességeivel meglepő gyorsasággal zárkózott fel ép társaihoz, majd szárnyalta őket túl intelligenciában, tudásban: megtanult írni, olvasni, beszélni, méghozzá olyan szinten, hogy később többen kétségbe is vonták siketségét. Hiába, a vizsgálatok később igazolták, hogy Helen valóban nem hall.
Helen az első siketvak fiatal volt, aki – 1904-ben, nő létére – főiskolai diplomát szerzett. Ekkor már megírta önéletrajzát is, amiben részletesen elmesélte azt is, hogyan lépett ki nevelője segítségével a sötét, néma, hangok nélküli elszigeteltségből, és értette meg a körülötte lévő világot, majd idővel az absztrakt fogalmakat is. Elolvastam a rendhagyó biográfiát, de még mindig képtelen vagyok felfogni, hogyan lehet emberi elme annyira intelligens, hogy hangok és képek nélkül absztrakt gondolkozásra legyen képes, és ezeket a belső víziókat betűk és szavak (!) formájában is meg tudja osztani a világgal.
Helen Keller összesen 12 könyvet és számos cikket írt, és előadóként bejárta a világot, hogy adományokat gyűjtsön a siketvakok és más fogyatékkal élők számára, felhívja a figyelmet a nők elnyomottságára, az emberek közötti egyenlőség fontosságára. Pacifista suffragette, Wilson-ellenes, radikális szocialista volt, egyetértett a születésszabályozással, non-profit szervezetével a vakság megelőzéséért küzdött, de az American Civil Liberties Union (ACLU) megalapításában is részt vett. Szintén világhírűvé vált nevelőjével, a szintén látéssérült Anne Sullivannel több mint 39 országban jártak, emellett az aktivista-szónok-szerző amolyan celeb volt, többek között például Alexander Graham Bell, Charlie Chaplin, Mark Twain barátságát élvezte.
Ahogy az élettörténetét olvastam, elszégyelltem magam: Helen Keller 88 évet élt, 1880 és 1968 között. Ha ő ilyen nehézségeket, akadályokat, gátakat, korlátokat leküzdött, akkor én miért ne volnék képes örökre leomlasztani problémáim falait? “Csak türelem és szeretet kell hozzá… azonban az a baj, hogy az embernek saját maga felé van néha a legkevesebb türelme és szeretete” – mondta nemrég gyerekkori jó barátnőm, miután megtettem az elő lépéseket a megoldás felé. Helennek és sok millió siketvak társának nem volt más választása, a hangok és képek nélküli világban kénytelen az ember a türelemre és a szeretetre alapozni. Nincs más út.
Kapcsolódó cikkek:
A riportsorozat megtekintése után hasonló gondolatok merültek fel bennem is. Még annyit fűznék hozzá, hogy minden tiszteletem a gondozóké amiért ilyen odaadással és szeretettel igyekeznek színesebbé és élhetőbbé tenni a világot a Gyuláékhoz hasonló helyzetű emberek számára. És köszönöm hogy megosztottad Helen Keller történetét, egyszerűen példaértékű ez az életút.
Végignéztem mindhárom videót – tényleg fantasztikus, hogy így is boldogok tudnak lenni, és tevékeny életet élnek. Persze világos, hogy más a helyzete azoknak, akik korábban láttak vagy hallottak, és más az is, amikor valaki soha nem ismerte az életet látó-halló emberként, és születése óta siketvak.
Mire vihette volna Helen Keller egészséges emberként, ha siketvakként is ilyen sokat elért? Vagy lehet, hogy éppen a hátrányos helyzetéből merített erőt? Sokszor elhangzik, hogy a jót igazán csak akkor tudjuk értékelni, ha az élet árnyoldalát is megtapasztaltuk: talán ezért van az, hogy ők ilyen optimistán állnak sokmindenhez. Egy biztos, nagyon érdemes róluk példát venni.
Kicsit lazán kapcsolódik, de pont a mai Népszabadságban van egy egészoldalas cikk Balvinszky Orsolyáról, aki olyan “festményeket” készít, amit meg is lehet tapintani és szagolni. Szándékosan fűszereket és könnyen kitapintható tárgyakat használ fel hozzájuk, de az alkotások látóknak és vakoknak egyaránt szólnak. Ráadásul gyógypedagógus, a művészetét a gyerekek fejlesztésében is felhasználja. A cikk szerint korábban egy vak fiúval járt, ez inspirálta. Szép.
Hű, köszi az infót: erre rá is fogok keresni, nagyon jól hangzik, zseniális ötlet!