Aktuális

Némi retro: zenemánia a 90-es években és napjainkban

Emlékeztek még, hogyan ismertétek meg és szereztétek be mindennapi hallgatnivalótokat gyerekkorotokban? A kazetta és a ceruza hiteles krónikája következik, mai hétköznapjaink tükrében. Ó jaj, a sok titok és izgalom...

kép: wednesdaym0rning.deviantart.com


A kedvenc felkutatása

Régen: “Mi ez a dal? Olyan ismerős, de most nem ugrik be a címe…” – kérdeztük csak úgy félvállról, mintegy mellékesként a szelektortól vagy a mellettünk táncoló jóbaráttól. Tizenegy voltam, és akkor a buliban végre felcsendült az a dal, amire már öt partyval azelőtt menthetetlenül és őrülten ráizgultam. Persze ciki lett volna bevallani, hogy fogalmam sincs, ki az előadó – nyilán legalább annyira kultikus, mint a Bauhaus vagy Bowie – de ekkorra már nem bírtam magammal, spirituális létszükségem volt, hogy hozzájussak az áhított zeneműhöz. Reszkető lábakkal reménykedtem, hogy a buli végéig nem felejtem el sem az előadó nevét, sem a szám címét, így aztán másnap ellátogathatok a közelben fekvő legnagyobb zeneboltba, ahol végleg magamévá teszem a… kazettát. Igen, a kazettát, nem röhög – a 90-es évek elején ez volt a leggyakoribb – és szinte egyetlen – hanghordozó. Egyedi produkció esetén sajnos mélyen a zsebbe kell nyúlni, mert csak külföldről lehetett beszerezni az áhított hanganyagot.

Ma: “Hmm, hallgassuk csak, mit is mond… “ – ha ma megtetszik egy dal, nem szükséges zenei tájékozatlanságomat illusztrálnom azzal, hogy rákérdezek, ki az előadó és mi a szám címe. A Google a barátunk, a Wiki a barátnőnk: dansz után laza mozdulatokkal lejtek a pult közelébe, ahol kényelmesen bepötyögöm telefonomba a refrén első sorát, és a jó Google máris ellát a megoldások széles skálájával. A kívánt dalt még ott helyben le is töltöm, majd később otthon, szobám kellemes félhomályában letöltöm az előadó teljes életművét is. Sanszos, hogy soha nem lesz időm végighallgatni a teljes repertoárt – ám ha mégis, szinte biztos, hogy a már ismert nóta a művész egyetlen decens produkciója, a többi csak a helyet foglalja a netbookon. Bevallom, néha nosztalgiával gondolok azokra az időkre, amikor az ismeretlen zeneszámokat még titokzatosság és varázslat ölelte körül…

Rajongásunk friss tárgyának magunkévá tétele

Régen: Ha már tudtam, mi álmaim dala, a következő lépés a beszerzés hosszadalmas és olykor bonyolult ceremóniája volt. Kiskölyök koromban még azt hallgattam, amit mindenki más, így egyszerű dolgom volt: megvártam, amíg a rádióban a kedvenc szám jön, és szépen rögzítettem az elhangzottakat egy 120 perces kazettára (amit aztán módszeresen rongyosra pörgettem az oda-visszajátszós walkmanemen, ami az elem lemerülése előtt fél hanggal mélyítette és húzta a dalokat). Ó jaj, régi szép idők, amikor a kazettát ceruzával tekertük, hogy az elem egy kicsit tovább bírja a zenei orgiát! Még mindig megvan az a BRAVO-matricákkal teleaggatott, körömlakkokkal díszített kazi, amin a Juventus kívánságműsorában John Lennon nazális orgánuma egy “Jó estét kívánok, szeretném kérni a Captain Hollywoodtól a Flájin hájt…” köszönéssel egészül ki. Eléggé idegesítő volt, amikor másfél perccel a választott track záróakkordja előtt hatalmas kattanással jelezte a magnó, hogy elfogyott a hely a kazettán…

Ma: A kazettakorszak lezárultával CD-ket cserélgettem, hogy impresszív, többezer darabos gyűjteményre tegyek szert. Ekkor még szigorúan csak audió CD-ről lehetett szó, a borítókat pedig kisboltokban fénymásoltuk egymásnak garmadával. Aztán áttértünk az mp3-ra, amit eleinte CD-n terjesztettünk, később pedig a CD, mint hanghordozó, teljesen eltűnt az életemből. Ma már ha akarnék se tudnék CD-t hallgatni: réges-rég nincs olyan eszközöm, ami alkalmas volna kompakt diszkek lejátszására. Négy évvel ezelőtt még volt asztal gépem, CD-íróval, de aztán netbookra váltottam, amiben már el sem férne ilyen eszköz. Nem hiányzik, bár néha veszek egy-egy különleges kiadást az abszolút kedvenceimtől, hogy támogassam munkásságukat… és feltehessem a polcra az extrákkal felszerelt kiadványt, státuszszimbólumként.

Új zenék megismerése

Régen: Eleinte zeneboltokba mászkáltam (érdekességképpen: ezeknek ma már mindegyike tönkrement), később belföldi és – szükség esetén – külföldi katalógusból rendeltem kazettákat – ez sajnos igen drága mulatságnak számított már akkor is, így rendszerint kénytelen voltam megvárni a szülinapomat vagy a karácsonyt, amikor esetleg pénz áll a házhoz. A költséghatékony megoldás a vegyeskazik cserélgetése volt: egy idő után a világ minden részéről szereztem levelezőtársakat, akikkel megosztottuk egymással a burmai, koreai, japán, finn vagy svájci electro pop rejtelmeit. Külön kellemetlen volt, ha netán rongyosra hallgattam a művet: a szalag nem egyszer elszakadt, esetleg a walkman/magnó tekerte be. Az első CD-hez 1996-ban jutottam, de akkor még nem volt min hallgatni a korongot (vicces egybeesés, hogy ma meg MÁR nincs eszközöm CD-hallgatáshoz, hiszen közben a formátum kiment a divatból).

Ma: Már nincs mit cserélgetni, max tippeket. Létezik számtalan szoftver és felület a neten, amely zenehallgatási szokásaid tükrében új muzsikákat ajánlj figyelmedbe, melyeket aztán egyetlen mozdulattal, tíz-húsz másodperc alatt le is tölthetsz magadnak. A legnépszerűbb persze a YouTube, ami készséggel ajánlj kapcsolódó klipeket, de ott van természetesen a LastFM is, ami komoly kis rádiót rak össze azokból a zenékből, amelyet azok hallgatnak, akik a te kedvenceidet is szeretik. Ismerőseink a webkettes felületeken naponta több száz dalt osztanak meg, számtalan megosztóhelyre tölthetik produkciójukat a fiatal, friss zenekarok, énekesek is. Pár évvel ezelőtt a Myspace volt az új zenék legbiztosabb forrása (számos előadó köszönheti karrierjét “Tom” projektjének), ma már inkább a Facebook adja a kiugrási lehetőséget a bandák számára. Mindenki ott van, aki számít, kedvenceink “facséja” ma már gyakrabban frissül, mint hivatalos oldalaik, így könnyű régi és új kedvencekre lelni.

Felnőtt egy generáció, letűnt egy kor, már csak hírmondói maradtak a réges-régi technikáknak, módszereknek, eszközöknek és hanganyagoknak. Vajon száz év múlva sejteni fogja bárki is, miért került egy dobozba a ceruza és a kazetta a ház alatti pince rejtekében? 2112-ben minden bizonnyal már sem a ceruzára, sem a kazettára nem fog emlékezni senki sem…


Kapcsolódó cikkek:

Advertisements
Eszter névjegye (832 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

7 hozzászólás Némi retro: zenemánia a 90-es években és napjainkban bejegyzéshez

  1. Az alphaville forever youngja volt az első olyan zene, amit nem a család hatására, nem a bakelitgyűjteményünk által, hanem saját “erőből” szerettem meg. Ezzel nyitottam a világra, kiderült, hogy van élet az Istán a király, a Boney M és a Karthagón túl. Hétéves lehettem és vadásztam rá a rádióban, hallgattam a kívánságműsort hétfőnként kettőtől ötig, szombaton egytől kettőig, vasárnap pedig a poptarisznyát B. Tóth Lászlóval. Rendszeresen a magnó előtt ültem – rec/play és pause gomb benyomva. Rakás kazettát csináltam, B. Tóth rendszeresen beledumált: “és ez az első… It’s a sin… és ez bizony a Pet Shop Boys.”
    Az első gyűjteményem a depeche mode 101-ével indult, könnyen bővült a kollekció, mert számos haverom imádta. Aztán az MTV híres 120 minutes műsorában láttam a Front 242-t és valóságos expedíciót folytattam Pesten miatta. Volt egy bolt a Király utca környékén, ahol már CD-t árultak. Vittem be üres kazettát és 200-300 forintért felvették, amit kértem, évekig oda jártam. Szenvedélyesen gyűjtöttem a Cure és Siouxsie kalóz cd-ket, olvastam a hivatalos anyagok dalszövegeit, cikkeket és képeket vagdaltam. Ha valamelyik banda kiadott valamit, akkor minden nap feltűntem a kedvenc boltomban. Félretették ha jött valami, megbízható vevő voltam. Sehova nem mentem walkman nélkül, a reggeli fogmosás és öltözködés közben találtam ki a napi zeneadagot. Én nem ceruzával, hanem egy bizonyos filctollal tekertem a szalagot. Patent volt, mintha arra tervezték volna.

    Ezzel szemben mi van ma? Eltűnt a szenvedély, már ritkán jövök lázba. Találtam egy oldalt, ahol közel száz Siouxsie and the Banshees koncert letölthető, de hozzá sem nyúltam. Nincs már ritkaság, nincs már elérhetetlen. Ha veszek valami hivatalos cd-t, akkor egyszer átlapozom a füzetet, viszont a szöveget nem olvasom a dalhoz.

    Na jó, viszont egy hét múlva megyek Prágába a Joy Division miatt, pontosabban Peter Hook turnézik az Unknown Pleasures-szel. Azért ez nem lesz papírmasni, végre valami újra elkapott.

  2. Az óriási instant kínálat megöl mindent (vagy csak megöregszünk, és elvész az érdeklődés?). Jól írod, a titok, meg az izgalom. Emlékszem milyen volt, amikor másoltrólmásoltrólmásolt kazettán megkaptuk ’96 környékén a Satyricon, Immortal, Marduk, Emperor, Impaled Nazarene, Deicide, Hypocrisy akkor aktuális albumait! Vagy amikor az első black metal dalokat felfedeztük egy kazetta végére másolva – csak évek múlva derült ki, hogy mi is volt az. Vagy amikor innen-onnan hallomás alapján rendeltünk valamit, aztán pár hét múlva megjött a Katatonia – Brave Murder Day…

    Azért néha még találni eleinte érdekes, és felfedezni való zenei mezőket, bár kérdés, hogy aztán mennyire tud működni (én így voltam a post rockal, most pedig ezzel a postblack/punk/shoegaze/depressiverock muzsikákkal).

  3. Ó, de jó volt olvasni tőletek ezeket a nosztalgiázásokat!!! *sóhaj*

  4. Ó, azok a régi szép idők! Olvasás közben felidéződtek bennem is hasonló élmények. A magnószallagokat felénk egy már új korában kiszáradt tintatörlő tollal lehetett visszatekerni, hála már akkor a közelgő retrót sejtő szögletes formatervezésnek. Nagyon sok audió kazettával rendelkeztem jómagam is – javarésze rádiós, vagy német Viva tévéből felvételezett anyagokkal volt telítve – a vasárnap délelőtti TOP 40 kiváló alkalom volt erre. A CD korszak valóban magával hozta a digitális megújhódási mozgalmat, de a CD írós, letöltős éra beköszönte után ugyanazzal a gonddal szembesültem, mint te – varázsát vesztette a hangos világ – mit ér ugye nyomozás nélkül az egész :) / ugyanakkor már nem okoznak álmatlan éjszakát sem a “Vajon, milyen dal volt ez?” trippek.
    Mellesleg az első vásárolt audió kazettám MJ: Blood on the dancfloor-ja volt (csak a History remix miatt vettem meg!), az első CD-m pedig stílszerűen a Linkin Park Hybrid Theory-ja (ez meg csak a Crawling miatt, végül meg karcosra hallgattam az egész albumot)…
    – Kicsit hüppögök, most így visszagondolva… :D

  5. Bár 6 évvel fiatalabb vagyok, az élményeim nekem is hasonlók: kistiniként volt egy csomó Bravo Hits kazettám (persze a Bravo, Popcorn, IM és hasonló magazinok inspirálták részben), meg a rádióból egy csomó mindent felvettem én is. Később, a rockzenei korszakomra ébredve másolt kazin volt meg először a nagy szerelem, a Red Hot Chili Peppers By the Way című albuma, ami rongyosra lett hallgatva, aztán persze néhány év múlva meglett másolt cd, cd-n lévő mp3, majd eredeti cd formájában is :D Eredeti kazettán volt meg a Junkies Nihilje, ami nagy-nagy értéket képviselt a szememben :)
    És a rengeteg videókazetta, amire az MTV-ből koncerteket, behind the scenes videókat, klipforgatásokat meg hasonlókat vettem fel, úgy vadásztam össze jó sok idő alatt. Valahol még megvannak… Később szinte misszió volt, hogy amikor már elkezdtek terjedni a p2p szoftverek (WinMX és DC++), letöltsem az összes hivatalos RHCP klipet, meg Evanescence, Green Day és hasonlók koncertjeit. Ekkor még betárcsázós netünk volt, ezért éjszaka titokban töltögettem, olyankor ugyanis csak 1 forintba került egy perc, vagy ilyesmi :))

    Ma már…tényleg fura, hogy a nagy dömping miatt valahogy elveszett a varázsa egy kissé ennek az egésznek. Laptop tulajdonosként cd-t lejátszani még tudok, és néha hallgatom a régieket, de a legtöbbször tényleg a YouTube a legegyszerűbb, ott is tud playlistet gyártani az ember. Ah, még oldalakat tudnék írni így nosztalgiából…

  6. Tarquinius Imperator // január 23, 2013 - 00:24 // Válasz

    Az Alphaville ahogy az első hozzászóló is írja valóban a kevés “ismerni kötelező” mainstream csapatok egyike, az “Alphaville-Little America” DVD például zseniális. Onnan már csak egy ugrás a darkwave / gothic electro / EBM / martial industrial típusú zene, vagyis a VNV-től a Triariin át a Lakájokig minden, mi szem-száj ingere. Régebben (huszonéves vagyok, tehát a netes korszak előtt) egyáltalán nem voltam egy “zenebuzi”, mert csak a tucat ömlött a médiumokból, mióta van Youtube minden csak pár kattintás, mostanában a medieval electroért vagyok oda Qntaltól Helium Volán át az Estampieig, net nélkül képtelenség lenne ilyen zenéket beszerezni. Anno 2002 környékén betárcsázós nettel töltöttem le Camouflage (DM-szerű szintipop) albumokat, na az volt a kaland, amikor 3-4 kbyte / seccel jöttek az MP3-ak. :)

    • Eleve a netkorszak óriási áttörés volt, igen.:) A nevezett művészektől persze mindent megszereztem annak idején, és aztán hónapig tartott végighallgatni és feldolgozni az életművet! :)

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: