Némi retro: zenemánia a 90-es években és napjainkban

Emlékeztek még, hogyan ismertétek meg és szereztétek be mindennapi hallgatnivalótokat gyerekkorotokban? A kazetta és a ceruza hiteles krónikája következik, mai hétköznapjaink tükrében. Ó jaj, a sok titok és izgalom...

A kedvenc felkutatása

Régen: “Mi ez a dal? Olyan ismerős, de most nem ugrik be a címe…” – kérdeztük csak úgy félvállról, mintegy mellékesként a szelektortól vagy a mellettünk táncoló jóbaráttól. Tizenegy voltam, és akkor a buliban végre felcsendült az a dal, amire már öt partyval azelőtt menthetetlenül és őrülten ráizgultam. Persze ciki lett volna bevallani, hogy fogalmam sincs, ki az előadó – nyilán legalább annyira kultikus, mint a Bauhaus vagy Bowie – de ekkorra már nem bírtam magammal, spirituális létszükségem volt, hogy hozzájussak az áhított zeneműhöz. Reszkető lábakkal reménykedtem, hogy a buli végéig nem felejtem el sem az előadó nevét, sem a szám címét, így aztán másnap ellátogathatok a közelben fekvő legnagyobb zeneboltba, ahol végleg magamévá teszem a… kazettát. Igen, a kazettát, nem röhög – a 90-es évek elején ez volt a leggyakoribb – és szinte egyetlen – hanghordozó. Egyedi produkció esetén sajnos mélyen a zsebbe kell nyúlni, mert csak külföldről lehetett beszerezni az áhított hanganyagot.

Ma: “Hmm, hallgassuk csak, mit is mond… “ – ha ma megtetszik egy dal, nem szükséges zenei tájékozatlanságomat illusztrálnom azzal, hogy rákérdezek, ki az előadó és mi a szám címe. A Google a barátunk, a Wiki a barátnőnk: dansz után laza mozdulatokkal lejtek a pult közelébe, ahol kényelmesen bepötyögöm telefonomba a refrén első sorát, és a jó Google máris ellát a megoldások széles skálájával. A kívánt dalt még ott helyben le is töltöm, majd később otthon, szobám kellemes félhomályában letöltöm az előadó teljes életművét is. Sanszos, hogy soha nem lesz időm végighallgatni a teljes repertoárt – ám ha mégis, szinte biztos, hogy a már ismert nóta a művész egyetlen decens produkciója, a többi csak a helyet foglalja a netbookon. Bevallom, néha nosztalgiával gondolok azokra az időkre, amikor az ismeretlen zeneszámokat még titokzatosság és varázslat ölelte körül…

Rajongásunk friss tárgyának magunkévá tétele

Régen: Ha már tudtam, mi álmaim dala, a következő lépés a beszerzés hosszadalmas és olykor bonyolult ceremóniája volt. Kiskölyök koromban még azt hallgattam, amit mindenki más, így egyszerű dolgom volt: megvártam, amíg a rádióban a kedvenc szám jön, és szépen rögzítettem az elhangzottakat egy 120 perces kazettára (amit aztán módszeresen rongyosra pörgettem az oda-visszajátszós walkmanemen, ami az elem lemerülése előtt fél hanggal mélyítette és húzta a dalokat). Ó jaj, régi szép idők, amikor a kazettát ceruzával tekertük, hogy az elem egy kicsit tovább bírja a zenei orgiát! Még mindig megvan az a BRAVO-matricákkal teleaggatott, körömlakkokkal díszített kazi, amin a Juventus kívánságműsorában John Lennon nazális orgánuma egy “Jó estét kívánok, szeretném kérni a Captain Hollywoodtól a Flájin hájt…” köszönéssel egészül ki. Eléggé idegesítő volt, amikor másfél perccel a választott track záróakkordja előtt hatalmas kattanással jelezte a magnó, hogy elfogyott a hely a kazettán…

Ma: A kazettakorszak lezárultával CD-ket cserélgettem, hogy impresszív, többezer darabos gyűjteményre tegyek szert. Ekkor még szigorúan csak audió CD-ről lehetett szó, a borítókat pedig kisboltokban fénymásoltuk egymásnak garmadával. Aztán áttértünk az mp3-ra, amit eleinte CD-n terjesztettünk, később pedig a CD, mint hanghordozó, teljesen eltűnt az életemből. Ma már ha akarnék se tudnék CD-t hallgatni: réges-rég nincs olyan eszközöm, ami alkalmas volna kompakt diszkek lejátszására. Négy évvel ezelőtt még volt asztal gépem, CD-íróval, de aztán netbookra váltottam, amiben már el sem férne ilyen eszköz. Nem hiányzik, bár néha veszek egy-egy különleges kiadást az abszolút kedvenceimtől, hogy támogassam munkásságukat… és feltehessem a polcra az extrákkal felszerelt kiadványt, státuszszimbólumként.

Új zenék megismerése

Régen: Eleinte zeneboltokba mászkáltam (érdekességképpen: ezeknek ma már mindegyike tönkrement), később belföldi és – szükség esetén – külföldi katalógusból rendeltem kazettákat – ez sajnos igen drága mulatságnak számított már akkor is, így rendszerint kénytelen voltam megvárni a szülinapomat vagy a karácsonyt, amikor esetleg pénz áll a házhoz. A költséghatékony megoldás a vegyeskazik cserélgetése volt: egy idő után a világ minden részéről szereztem levelezőtársakat, akikkel megosztottuk egymással a burmai, koreai, japán, finn vagy svájci electro pop rejtelmeit. Külön kellemetlen volt, ha netán rongyosra hallgattam a művet: a szalag nem egyszer elszakadt, esetleg a walkman/magnó tekerte be. Az első CD-hez 1996-ban jutottam, de akkor még nem volt min hallgatni a korongot (vicces egybeesés, hogy ma meg MÁR nincs eszközöm CD-hallgatáshoz, hiszen közben a formátum kiment a divatból).

Ma: Már nincs mit cserélgetni, max tippeket. Létezik számtalan szoftver és felület a neten, amely zenehallgatási szokásaid tükrében új muzsikákat ajánlj figyelmedbe, melyeket aztán egyetlen mozdulattal, tíz-húsz másodperc alatt le is tölthetsz magadnak. A legnépszerűbb persze a YouTube, ami készséggel ajánlj kapcsolódó klipeket, de ott van természetesen a LastFM is, ami komoly kis rádiót rak össze azokból a zenékből, amelyet azok hallgatnak, akik a te kedvenceidet is szeretik. Ismerőseink a webkettes felületeken naponta több száz dalt osztanak meg, számtalan megosztóhelyre tölthetik produkciójukat a fiatal, friss zenekarok, énekesek is. Pár évvel ezelőtt a Myspace volt az új zenék legbiztosabb forrása (számos előadó köszönheti karrierjét “Tom” projektjének), ma már inkább a Facebook adja a kiugrási lehetőséget a bandák számára. Mindenki ott van, aki számít, kedvenceink “facséja” ma már gyakrabban frissül, mint hivatalos oldalaik, így könnyű régi és új kedvencekre lelni.

Felnőtt egy generáció, letűnt egy kor, már csak hírmondói maradtak a réges-régi technikáknak, módszereknek, eszközöknek és hanganyagoknak. Vajon száz év múlva sejteni fogja bárki is, miért került egy dobozba a ceruza és a kazetta a ház alatti pince rejtekében? 2112-ben minden bizonnyal már sem a ceruzára, sem a kazettára nem fog emlékezni senki sem…

---

Kapcsolódó cikkek:

• Ez még jó lesz valamire, avagy Dugó Dani kalandjai (haha, szeretem ezt a posztot!)
• Muzik-kütyü történelem avagy nekrológ egy szertartás temetésére
• Korképek, kórképek (gyerekkori)
• Tech-frász a köbön (vallomások)