Agyonvert kiskutya, hiteltelen klisé, pénzért szexelő barátnő és az indián neved – na, ezt NE oszd meg a Facebookon!

A Facebook többek között azért van, hogy hasznos infókat, elgondolkodtató idézeteket vagy vicces mémeket osszunk meg egymással. A sok valóban értékes közös kincs között persze megesik, hogy árnyékra vetődünk. Nem ritkán, inkább gyakran. Figyelem, most egy kicsit félretettem a humorérzékemet, mert szeretném, ha mindenki hazamenne, és átgondolná a megosztásai mögötti tartalmakat, és nem árulna halálpálcát. a, Hasznos és sokkoló infók - Nem vonom kétségbe, hogy mindenkit a lehető legjobb szándék vezérel, amikor "share"-t nyom, de ehhez képest elképesztően kevés azoknak az eseteknek a száma, amikor bárki is profitál a megosztásból.  Általában kiderül, hogy a megszűnő közösségi oldal él és virul, a Facebook természetesen soha nem lesz fizetős, a vesére váró kicsi beteget már rég megműtötték, az elveszett kiskutya megkerült, a nyereménynyaraláshoz pedig le kell pengetni háromszáz ezer forintot - az ilyen infó tehát nem túl hasznos. Bocs, de nem lehetne, hogy gondolkozz és/vagy guglizz, mielőtt "közhírré téteted", hogy május harmincötödikétől a Facebook megszünteti azokat a profilokat, amelyek nem váltottak az idővonalra? Általában százas IQ-nál és egy perc kutatómunkánál több nem kell ahhoz, hogy kiszűrjük, mi az, ami kamu, és mi lesz valós, releváns információ a szélesebb közösség számára. Ezeknél az eseteknél is értelmetlenebb, amikor még csak nem is segíteni, hanem inkább sokkolni szeretnének a kedves ismerősök: nem, senkinek sem lesz attól jobb az élete, hogy agyonvert cicakölyköt, haldokló kisgyereket, megcsonkított menekültet, lemészárolt hadifoglyot kap a reggelije mellé a gép bekapcsolását követően. Attól, hogy a világ borzalmait sűrítve egymás arcába toljuk, még nem leszünk jobb emberek - igazából inkább rosszabbá válunk, hiszen ingerlékenyebbek, dühösebbek, szomorúbbak, közönyösebbek vagy cinikusabbak lehetünk a látottak miatt. Aki valóban segíteni szeretne, az nem sokkoló képeket oszt meg pókhasú etióp csontvázakról, hanem rákeres a megfelelő segélyszervezetre, és átutal a számlájukra egy-két ezer forintot, vagy éppen szétnéz a környezetében, hogy vajon hogyan segíthetne a különböző helyeken önkéntesként, helyettesként, lelkes amatőrként.

b, Elgondolkodtató idézetek – Nincs veszélyesebb dolog, mint a kontextusából kiszakított idézet. Hiteltelen emberek bölcsességei, fűzfapoéták szépen hangzó, de tartalom nélküli közhelyei, légből kapott dalszövegek, amiket még a szerző sem ért, és persze a különféle önjelölt művészek, ezo-guruk, botcsinálta szakértők, terapeuták okosságai, vagy éppen csak egy-egy kontextusból kiragadott passzus a teljes (amúgy értékes) repertoárból, a legrosszabb esetben forrásmegjelölés nélkül. “Mi a szerelem? Egy útvesztő, amin összezavarodva mész keresztül, óriási kockázatokat vállalva. Csak két kiút van: a szíved összetörik, vagy pedig boldog leszel. De nem számít, mennyire keményen is próbálkozunk, hogy ezt elkerüljük, újra és újra szerelmesek leszünk” – jaj, neeeee, lőjük le a szerzőt, de tényleg. “A szívem nem egy járda, hogy mindenféle köcsög járja. Ezért útépítés miatt zárva” – ne már, tényleg szükségünk van ezekre a “bölcs útmutatásokra”?! Az sem sokkal jobb, ha a részletnek van ugyan értelme és túlmutat az ordas klisékén, ám – mondjuk ki – nincs hozzá sok közünk. Nem a miénk, nem mi éltük át, nem látjuk át, hogyan jutott el a szerző a felismerésig, esetleg még a verbális köntös valódi értelme is ködbe vész  előttünk (fordítások és ferdítések esetén ez különösen gyakran fordul elő). Nem azt mondom, hogy a pokolba vezető út Facebookon megosztott idézetekkel van kikövezve, hanem inkább azt, hogy az istenke szerelmére, gondoljuk már át néha, mit osztunk meg és azt milyen tartalmi és formai kerettörténetben tesszük! Nem minden arany, ami fénylik, nem minden közvetít értéket, ami jól hangzik.

c, Vicces mémek – Általában nagyon jókat szoktam röhögni mások poénjain, de némely mémet kimondottan kártékonynak találok. Általában azok a virtuális anyagok bosszantanak fel, amelyek különféle sztereotípiákat erősítenek, ezzel mélyítve az ellentétet nemek, világnézetek, vallások, országok, generációk… satöbbi között (nem a klasszikus zsidós-skótos-anyósos-szőkenős-rendőrös poénokra gondolok, hanem a komplexebb üzenetet hordozó tartalmakra). Oké, én csak vállat rándítok, ha szűklátókörű baromságot olvasok szellemességnek álcázva, de vannak pillanatok, amikor egy-egy percre felhúzom magam. Jó példa erre az egyik régóta világhálón keringő sztori, amit a különböző oldalakon már több tízezren lájkoltak. Azoknak, akik lusták végigolvasni a marhaságot: a történet egy pasiról szól, akit kedvese elutasít az ágyban, mert épp fáradt, így hardkór szex helyett egy kis kedvességre vágyna inkább. A képzeletbeli főhős ezt úgy reagálja le, hogy elviszi a nőt shoppingolni, a kosárba pakoltat százmillió drága holmit (főként bundát és ékszereket), majd a pénztárnál közli, hogy nem kíván fizetni, csak látni akarta az örömet szíve hölgye arcán. Vazze, most komolyan elégedetten mosolygunk és tapsolunk lájkolunk, amiért vannak olyan pasik (még véletlenül sem “férfiak”), akiket kizárólag a saját kielégülésük érdekel, és akadnak csajok (nem “nők”), akik természetesnek tartják és elvárják, hogy valaki megvásárolja és eltartsa őket?! Nem követek én semmiféle “izmust”, de tőlem teljesen idegen mindkét attitűd, akár férfihez, akár nőhöz kötődik az adott viselkedésforma. Azt gondolom, hogy két ember intimitása kéjen, kölcsönösségen és kompromisszumon alapul, nem kötelesség, aminek eleget kell tenni, és nem egy termék, ami “jár” vagy amit meg kell “vásárolni”.  Nem is tudom, mi a gázabb: az, ha valaki elvárja, hogy az ő kielégülése körül forogjon a világ, bármi is történjék, vagy ha a másik fél természetesnek veszi, hogy az anyagi gond a másiké, a közös problémák megoldása helyett őt inkább kényeztetni és kitartani kell – mindenesetre mindkét attitűd mélyen sérült emberi lelket takar, és akkor még nem beszéltük a gyerekes bosszú képzeletbeli heroizásáról. Értem én, hogy egyszerű poénról van szó, de nem hiszem, hogy ezek a negatív sztereotípiákat erősítő, rossz üzenetet közvetítő mémek bárkire is jó hatással vannak.

d, Adathalász- lájkgyűjtő alkalmazások – Mindig mosolyognom kell, amikor valaki színpadiasan kijelenti, hogy törli magát a közösségi portálról, mert a rendszer túl sokat tud róla vagy éppen zavarónak találja a virtuális zajt (=értelmetlen applikációkat), majd azt látom, hogy az illető fala tele van “indián névvel”, “anime-hős baráttal”, “a kísértettel, aki nálatok lakik”, “a celebbel, aki a legjobban illik hozzánk az ágyban”. Mindenki, aki közösségi médiával foglalkozik, előbb-utóbb felteszi magának a kollégáinak a kérdést: érdemes összehozni egy félperces, vicces lájkgyűjtő applikációt, hogy Facebook-oldalunknak egy hónap alatt fél millió követője legyen, és így mindenféle termékeket és szolgáltatásokat nyomhassunk le a lájkolók torkán? A vélemények megoszlanak: egyesek szerint a befektetett energia busásan megtérül, elvégre az indián neves applikáció pillanatok alatt elkészül, a gyártó ékszerboltját ilyen módon követő fél millió emberből pedig – a nagy számok törvénye alapján – csak lesz pár ezer, aki az ékszerekre is kíváncsi. Az ellenvélemény – amit én is osztok – azonban úgy vélekedik, hogy nem feltétlenül 500 ezer naiv, webegyes felhasználóra van szükségünk, aki nem kíván ékszert vásárolni, hanem inkább a releváns vásárlóközönségre kell gyúrnunk, akiket tényleg a mi termékeink érdekelnek az indián nevük helyett: lehet, hogy ők csak ötvenezren vannak, de legalább ők a mi target audience-ünk, ugye. Ugyanez a probléma a felhasználói oldalról egyszerűbb: miért kell mindenre kattintani, minden adathalász reklámnak és lájgyűjtő alkalmazásnak bedőlni, majd panaszkodni, hogy megnőtt az irreleváns falposztok és a kéretlen reklámlevelek száma, sőt: csodálkozni, hogy esetleg ismerőseink fala is megtelt a profilunkról küldött vírus-spamekkel?! A kérdésre mindenki maga adja meg a választ, a végkifejletért azonban már nem a Facebook, hanem a kedves júzer a felelős.

A tanulság az, hogy nekem is két fülem van, mégsem vagyok szatyor tobzódjunk bátran az izgalmas, poénos, hasznos megosztások hálójában, de ne, ne, ne könyörgöm, ne osszunk meg olvasatlanul és átgondolatlanul mindent, ami alatt “share” gomb van!