Amikor az esküvőn látod először a nagy őt

Mióta az eszemet tudom, mindig is bolondultam a különféle, saját hétköznapjaimtól eltérő életstílusokért. A bizarr szubkultúrákon kívül természetesen a mélyen vallásos - sőt, fundamentalista - emberek élete köt le leginkább, mert lebilincselő figyelni, hogyan éli meg valaki saját spiritualitását egy merev, nem egyszer életidegen szabályrendszeren belül. Mondanom sem kell, nem egy vagy két keresztény, zsidó, muszlim blogot követek, mert általában az ő hétköznapjaikba épül be a legintenzívebben a többségi társadalomtól teljesen eltérő szabályrendszer (a buddhizmus és a hinduizmus legtöbb irányzata például sokkal megengedőbb). A legérdekesebb közös pont, amit a vallásos emberek - bármelyik hitről is legyen szó - körében felfedeztem az az, hogy... mind házasságban él vagy akar élni minél előbb. A jelenséget már a solymosi kistemplom szórólapját nézegetve is kiszúrtam, mert ez a római katolikus gyülekezet a követezőképp határozta meg egyházközségi tagdíját: "egy párnak 5000 Ft, fél párnak 2800 Ft". Vakargattam kicsit a fejemet, mire rájöttem, hogy a fél pár alatt az egyedülállókat értik. A vallási közösségek számára a házasság az ideális állapot, és minden más státusz kényszer hatására jön létre, és csupán átmeneti.

Ma épp egy értelmes, jópofa, ír-katolikus amerikai családból érkező muszlim csajszi blogját olvastam, aki – 37 évesen – épp ötödik házasságára készül. (Jól van, no – most ezen mit kell meglepődni? Az emberi gyengeség még az Isten által felszentelt uniót is szétzilálhatja… négy lába van a lónak, mégis megbotlik. És van, hogy negyedszerre is megbotlik, na.) Szegény teremtés egy igen komoly vesetranszplantáció után lábadozik, és ennek kapcsán elpanaszolta, hogy így nem tud elutazni a világ végére, hogy részt vegyen a nikah-n, vagyis az esküvői szertartáson, élete új párja pedig sajnos nem kapott vízumot. Mint kiderült, a két szerelmes már három hónapja gyűrűt cserélt, de személyesen csak magán a márciusi menyegzőn találkoztak volna először.

Namármost, kérem szépen, vallásos berkekben ez a felállás egyáltalán nem ritka. Manapság az öntudatos, független, nyugati civilizációban felnőtt nők különféle keresztény/zsidó/muszlim társkereső oldalon regisztrálnak, hogy megtalálják az ideális házastársukat (nos, ezeken a felületeken legalább nem kell beikszelni, hogy milyen kapcsolatra vágysz: garantált, hogy nem dugópartnert vagy laza románcot keresel). Még csak egymás alakjáról sincs tiszta képe ilyenkor a feleknek, elvégre a legtöbb gyülekezet szerény, domborulatokat elfedő imázst követel meg… Voltaképpen semmi mást nem tudnak a másikról, minthogy ők ketten ugyanazt az istent szeretnék szolgálni… zömében – és jobb esetben – hasonló módszerekkel és intenzitással.

Tudom, hogy nem kívánhatjuk felebarátunknak azt, amit magunknak kívánunk, de azért nem tudok másra gondolni, minthogy… mennyire überbrutáldurva lehet az esküvőn találkozni először választottunkkal… élőben. “Helló, én vagyok az Eszter, örülök. Nahát, milyen szép ez az öltöny, az illatod is remek. Igen, a hangom így kicsit mélyebb, mint a telefonban. Óóó, milyen klassz gyűrűk! Az ott a mamád vagy a tesód? Hasonlítotok. Na, gyere, ejtsük meg a ceremóniát.” Aztán egy óra múlva elhagyjuk a mecsetet, immár kéz a kézben, jópofizunk pár órán át a rokonokkal – akik most már közös rokonok, – majd az előre gondosan kitakarított és feldíszített közös szálláshelyen végre megmutatom újdonsült férjemnek azt, hogy a kendő alatt voltaképpen milyen színű, textúrájú és hosszúságú is a hajam. Aztán boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

El sem tudom képzelni, milyen lehet ágyba bújni egy pasassal, akit aznap láttam először – úgy értem, mindezt színjózanul, mert hát a gyakorló muszlimok természetesen egy kortyot sem isznak. Én ennél jóval félénkebb vagyok, legszívesebben még a nőgyógyásznál is azzal indítanék: “doktor úr, de hát még alig ismerjük egymást… nem iszunk meg inkább valamit előtte?”, de aztán persze erőt veszek magamon, és szétnyitom a lábaimat.  Fel nem fogom, hogy a mélyen vallásos, ötödszöri házasulók hogyan élik meg ezt a kognitív disszonanciát a szűzies önmegtartóztatás és a one-night-standek világára emlékeztető in medias res-attitűd között. Milyen lehet már az, hogy házasság után még hónapokig tart, amíg megismered a választottadat?

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nemcsak a társkereső oldalakon keresgélő, rutinos arák és vőlegények zuhannak bele ilyen érdekes párkapcsolatokba, hanem a fiatal, szűz hívők is, akik gyülekezetük szépreményű tagjával kötik össze az életüket, szülői és családi szervezés segítségével. Egy vallásos zsidó lány blogjában például tök természetes, hogy márciusban még sír, amiért magányos, és 24 évesen talán már esélye sincs a házasságra, májusban pedig már örömmel jelenti be, hogy remek volt az esküvő, és élvezi a házaséletet. (Az ortodox zsidó nők házasság után kénytelenek parókát hordani vagy kendővel eltakarni a hajukat – ez is micsoda váltás már a korábbi életstílushoz képest.)  Nekik például nem fura az, hogy többségük shomer negiah-ként még csak kezet sem foghatott a vőlegényével, aztán egyik napról a másikra együtt kell hálnia vele???

Amennyire ijesztő és furcsa, épp annyira érdekes is ez a perspektíva. Lássuk be, a vallásos muszlimok, zsidók és keresztények egy csomó stresszt megspórolnak maguknak ezzel a leosztással. Nem érzik kihasználva magukat, nem törik ripityára a szívüket, nem esnek pofára… Ráadásul ma már – a nyugati civilizációban, legalábbis – nem divat a szülők által gyerekkorban elrendezett érdekházasság, így az önállóan döntő fiatalok legalább a leglángolóbb plátói szerelem csúcsán, egy kölcsönös tiszteleten és elköteleződésen alapuló kontextuson belül teljesítik be szerelmüket. Most mondhatjuk, hogy persze így is érheti őket csalódás (sőt: így érheti őket csalódás csak igazán!), de lássuk be: van garancia arra, hogy a tíz-éve-együttélős, éjjel-nappal-szenvedélyesen-szeretkezős, magas hőfokon égő szabadabb kapcsolatokból lett házasságok nem mennek – akár hónapok alatt – tönkre? Nincs. Ámor sokkal rafináltabb és kiszámíthatatlanabb ennél. Árnyalt dolgok ezek.

Egyszerre viszolygok ezektől a kötelező érvényű, számunkra bizarr árukapcsolással járó szokásoktól, és közben csodálom is őket. De azért annak nagyon örülök, hogy legalább van választási lehetőségem.