Amikor az esküvőn látod először a nagy őt
Ma épp egy értelmes, jópofa, ír-katolikus amerikai családból érkező muszlim csajszi blogját olvastam, aki – 37 évesen – épp ötödik házasságára készül. (Jól van, no – most ezen mit kell meglepődni? Az emberi gyengeség még az Isten által felszentelt uniót is szétzilálhatja… négy lába van a lónak, mégis megbotlik. És van, hogy negyedszerre is megbotlik, na.) Szegény teremtés egy igen komoly vesetranszplantáció után lábadozik, és ennek kapcsán elpanaszolta, hogy így nem tud elutazni a világ végére, hogy részt vegyen a nikah-n, vagyis az esküvői szertartáson, élete új párja pedig sajnos nem kapott vízumot. Mint kiderült, a két szerelmes már három hónapja gyűrűt cserélt, de személyesen csak magán a márciusi menyegzőn találkoztak volna először.
Namármost, kérem szépen, vallásos berkekben ez a felállás egyáltalán nem ritka. Manapság az öntudatos, független, nyugati civilizációban felnőtt nők különféle keresztény/zsidó/muszlim társkereső oldalon regisztrálnak, hogy megtalálják az ideális házastársukat (nos, ezeken a felületeken legalább nem kell beikszelni, hogy milyen kapcsolatra vágysz: garantált, hogy nem dugópartnert vagy laza románcot keresel). Még csak egymás alakjáról sincs tiszta képe ilyenkor a feleknek, elvégre a legtöbb gyülekezet szerény, domborulatokat elfedő imázst követel meg… Voltaképpen semmi mást nem tudnak a másikról, minthogy ők ketten ugyanazt az istent szeretnék szolgálni… zömében – és jobb esetben – hasonló módszerekkel és intenzitással.
Tudom, hogy nem kívánhatjuk felebarátunknak azt, amit magunknak kívánunk, de azért nem tudok másra gondolni, minthogy… mennyire überbrutáldurva lehet az esküvőn találkozni először választottunkkal… élőben. “Helló, én vagyok az Eszter, örülök. Nahát, milyen szép ez az öltöny, az illatod is remek. Igen, a hangom így kicsit mélyebb, mint a telefonban. Óóó, milyen klassz gyűrűk! Az ott a mamád vagy a tesód? Hasonlítotok. Na, gyere, ejtsük meg a ceremóniát.” Aztán egy óra múlva elhagyjuk a mecsetet, immár kéz a kézben, jópofizunk pár órán át a rokonokkal – akik most már közös rokonok, – majd az előre gondosan kitakarított és feldíszített közös szálláshelyen végre megmutatom újdonsült férjemnek azt, hogy a kendő alatt voltaképpen milyen színű, textúrájú és hosszúságú is a hajam. Aztán boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
El sem tudom képzelni, milyen lehet ágyba bújni egy pasassal, akit aznap láttam először – úgy értem, mindezt színjózanul, mert hát a gyakorló muszlimok természetesen egy kortyot sem isznak. Én ennél jóval félénkebb vagyok, legszívesebben még a nőgyógyásznál is azzal indítanék: “doktor úr, de hát még alig ismerjük egymást… nem iszunk meg inkább valamit előtte?”, de aztán persze erőt veszek magamon, és szétnyitom a lábaimat. Fel nem fogom, hogy a mélyen vallásos, ötödszöri házasulók hogyan élik meg ezt a kognitív disszonanciát a szűzies önmegtartóztatás és a one-night-standek világára emlékeztető in medias res-attitűd között. Milyen lehet már az, hogy házasság után még hónapokig tart, amíg megismered a választottadat?
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nemcsak a társkereső oldalakon keresgélő, rutinos arák és vőlegények zuhannak bele ilyen érdekes párkapcsolatokba, hanem a fiatal, szűz hívők is, akik gyülekezetük szépreményű tagjával kötik össze az életüket, szülői és családi szervezés segítségével. Egy vallásos zsidó lány blogjában például tök természetes, hogy márciusban még sír, amiért magányos, és 24 évesen talán már esélye sincs a házasságra, májusban pedig már örömmel jelenti be, hogy remek volt az esküvő, és élvezi a házaséletet. (Az ortodox zsidó nők házasság után kénytelenek parókát hordani vagy kendővel eltakarni a hajukat – ez is micsoda váltás már a korábbi életstílushoz képest.) Nekik például nem fura az, hogy többségük shomer negiah-ként még csak kezet sem foghatott a vőlegényével, aztán egyik napról a másikra együtt kell hálnia vele???
Amennyire ijesztő és furcsa, épp annyira érdekes is ez a perspektíva. Lássuk be, a vallásos muszlimok, zsidók és keresztények egy csomó stresszt megspórolnak maguknak ezzel a leosztással. Nem érzik kihasználva magukat, nem törik ripityára a szívüket, nem esnek pofára… Ráadásul ma már – a nyugati civilizációban, legalábbis – nem divat a szülők által gyerekkorban elrendezett érdekházasság, így az önállóan döntő fiatalok legalább a leglángolóbb plátói szerelem csúcsán, egy kölcsönös tiszteleten és elköteleződésen alapuló kontextuson belül teljesítik be szerelmüket. Most mondhatjuk, hogy persze így is érheti őket csalódás (sőt: így érheti őket csalódás csak igazán!), de lássuk be: van garancia arra, hogy a tíz-éve-együttélős, éjjel-nappal-szenvedélyesen-szeretkezős, magas hőfokon égő szabadabb kapcsolatokból lett házasságok nem mennek – akár hónapok alatt – tönkre? Nincs. Ámor sokkal rafináltabb és kiszámíthatatlanabb ennél. Árnyalt dolgok ezek.
Egyszerre viszolygok ezektől a kötelező érvényű, számunkra bizarr árukapcsolással járó szokásoktól, és közben csodálom is őket. De azért annak nagyon örülök, hogy legalább van választási lehetőségem.
Áááá, überdurva. 9 hónap után én az összeköltözéstől is tartok kicsit, bár biztos vagyok benne, hogy nincs az a probléma, amit ne tudnék kezelni valahogyan, meg hát a hét felét együtt töltjük, tehát 40-50%-ban már együtt is élünk azért majdnem. Legalábbis együtt kelünk, együtt fekszünk. De azért mégis furcsa, hogy egyik napról a másikra megszűnik a személyes tér és csak közös tér van.
Uh ezeket a szerencsétleneket meg sajnálom, h semmit nem tudnak arról szinte, akihez hozzámennek. De ha nekik így jó, ám legyen :)
Na jó, erről a témáról szereztem tapasztalatot bőven az elmúlt több mint két hónapban, megígérem hogy írok róla! Vissza kellene találnom a bloghoz egyébként is… Amúgy vicces, hogy szinte ugyanolyan saját fényképem van mint amit idetettél, a menyasszony mehndijéről meg a virágfüzérjeiről :)
OMG, írjál róla, légy szíves!!!! Kíváncsi vagyok…!
Szia Eszter, egy ideje olvaslak (a csakazolvassa-rol talaltam ide), es tetszenek a temaid, a stilusod.
Most kezdtem el a vallasos (muzulman) temaju gyujtemenyt is atnezni.
Ezzel a mondattal kapcsolatosan van egy megjegyzesem:
“Most mondhatjuk, hogy persze így is érheti őket csalódás (sőt: így érheti őket csalódás csak igazán!), de lássuk be: van garancia arra, hogy a tíz-éve-együttélős, éjjel-nappal-szenvedélyesen-szeretkezős, magas hőfokon égő szabadabb kapcsolatokból lett házasságok nem mennek – akár hónapok alatt – tönkre? Nincs. Ámor sokkal rafináltabb és kiszámíthatatlanabb ennél. Árnyalt dolgok ezek.”
Kevesbe az arnyaltsagon mulik, inkabb a definiciokon. Valoszinuleg egy bulizos, egyuttelos, szabadabb kacsolatban a hazassagnak nagyon mas a jelentestartalma, mint egy ismeretlenul, vallasi megfontolasbol hazasodo parnal. Igy pedig nyilvan nem ugyanazt varjak a hazassagtol. Mast jelent a hazassag sikere is. Vallasoseknal maga a hazassag lete (“mindegy”, milyen) az elerendo, masoknal a felek testi, lelki jollete. Szerintem ezek nem osszevetheto fogalmak, meg akkor is, ha ugyanugy hivjak oket.
Mivel altalaban nagyon arnyaltan fogalmazol es ismered a tema reszleteit, valoszinuleg nelkulem is tudtad ezt, csak itt most a cikk lezarasa kicsit kurta-furcsa :)
Szia, légy üdvözölve, köszönöm a kiegészítést!
“Helló, én vagyok az Eszter, örülök. Nahát, milyen szép ez az öltöny, az illatod is remek. Igen, a hangom így kicsit mélyebb, mint a telefonban. Óóó, milyen klassz gyűrűk! Az ott a mamád vagy a tesód? Hasonlítotok. Na, gyere, ejtsük meg a ceremóniát.”
Ez nagyon tetszett :) Köszönöm , és majdnem így is volt. Így mentem férjhez öt évvel ezelőtt .
Szeretem az írásaidat.