Aktuális

Blogolás: kik olvasnak és kik nem olvasnak?

kép: flickr user Kristina B

Nincs az az ember, aki webnaplót ír, és nem tűnődik el időről időre azon, hogy mit írhat el, meddig mehet el. Természetesen én is így vagyok ezzel: terápiás és önfejlesztő céllal írok, ezért néha legszívesebben itt pucolnám ki az agytekervényeimet, mindenki előtt. De tudom, hogy nem lehet: észben kell tartani azt is, hogy kik olvasnak, olvashatnak. És itt el is érkeztünk egy igen fontos kérdéshez: hol a határ? Erre nyilván nincs válasz, mindenkinek máshol van. Hiába tetszik nagyon az Amerikában divatos tudatos, karrierszempontokat is figyelem előtt tartó oversharing, én a teljes kitárulkozásra akkor se lennék képes, ha az volna a célom. Az ember azért ember, hogy maradjanak dolgok, amik csak az övék... és azoké, akikre mindez tartozik. Van a hétköznapok intimitásának egyfajta szentsége, amit én szeretek tiszteletben tartani.

Kik olvasnak?

A határokkal együtt azért elég nyíltan írok sokszor jelenségekről, véleményekről, esetektől – felmerülhet a kérdés, hogy nem zavar-e, hogy a kirakatba pakolok mindent, nagy(obb) támadási felületet hagyva ezzel magamnak. A válasz egyszerű: néha eszembe jut, hogy olyan is olvas(hat), akinek “nem kéne”, de mivel sokkal több az előny, ami a blogírásból adódik, ezzel nem igazán törődöm.

Érdekes dolog ez: nem adok el bannerhelyet, nem generálok milliós oldaletöltéseket, mégis a blog az egyik legjobb dolog, ami valaha történt velem, hiszen:
1. szereztem két nagyon jó barátot, akiket bármikor felhívhatok, akikkel bármikor kirándulhatok, sétálhatok, és akiknek bármit elmondhatok – szerintem már az is nagy dolog, ha az ember egész élete során szerez két ilyen barátot… én meg mindezt a blognak köszönhetem;
2. szert tettem több cimborára, haverra, beszélgetőtársra, akikkel hasonló a gondolkozásunk, és ezért együtt fejlődhetünk tovább… és jókat röhöghetünk együtt;
3. közelebb kerültem néhány régi barátomhoz, akikkel az életkörülményeink miatt már csak ritkán tudunk találkozni, de a blognak köszönhetően biztosított a rendszeres kommunikáció (ritkán kommentelnek, de gyakran írnak levelet vagy említenek meg ezt-azt szóban);
4. az évek során nem egyszer előfordult, hogy csak és kizárólag a blognak köszönhetően kaptam meg egy bizonyos munkát, feladatot… ha tehát valaki azt kérdezi, hogy lehet-e ma Magyarországon egy személyes bloggal pénzt keresni, akkor mindig azt válaszolom, hogy “igen, csak nem úgy, ahogy azt te most képzeled”… nekem mindenesetre sikerült, és ezért nagyon hálás vagyok;
5. annyi mindenre jöttem rá az írás és az önfeltárás intim élményének köszönhetően, hogy egy bizonyos pont után – és ezt őszintén mondhatom – az sem számított volna, ha a fenti négy pontból egy sem teljesül. Persze sokkal jobb így, hogy ennyi mindent kaptam “kívülről” is, de már régóta nem kérdés, hogy akkor is folytatnám az írást, ha minden nap nullát mutatna a számláló.

Ha ezeket az előnyöket szem előtt tartjuk, akkor igazán elhanyagolható, hogy néha a blognak köszönhetően olyan ember is belelát a kártyáimba, aki valaha nem bánt kellő tisztelettel velem, becsapott engem vagy csalódást okozott nekem, sőt: esetleg ma is ilyen célok munkálkodnak benne (nem hinném, hogy van ellenségem vagy irigyem, de sosem lehet tudni). Egyébként is: bloggal vagy anélkül, minden nap azon dolgozom, hogy ezeknek az élményeknek a keserűségét el tudjam engedni, és ne legyen bennem tüske senki iránt. Nem kell hozzá nagy pszichológusnak lenni, hogy belássuk: ezek az érzések minket gyengítenek, nem azokat, akik iránt érezzük őket. A legjobb ilyen esetekben az elengedés: nem minden szövetség tart örökké, a vég néha meglehetősen randa, de rajtunk múlik, hogyan kezeljük a végeredményt. Lapozzunk, a legjobbakat kívánva az egykori szövetségeseknek.

Kik nem olvasnak?

Amikor évekkel ezelőtt létrehoztam ennek a blognak az elődjét, azt gondoltam, hogy elsősorban a hétköznapi életemben fontos emberek számára fogok írni. Micsoda remek lehetőség, hogy gyakrabban beszéljünk olyan mély és fontos dolgokról, amire a “mindennapok taposómalmában” nem marad idő és tér! Gondoljunk csak bele, összefutunk egy sörözőben, van mondjuk másfél óránk dumálni, mert egy nap sajnos még mindig csak 24 órából áll: a másfél órából tizenöt perc elmegy a helykeresésre, kézmosásra és rendelésre, tizenöt arra, hogy rohanunk az utolsó metróhoz, maradt egy óra… nem jobb ilyenkor már egy meglévő közös tudásanyagra építeni, mintsem Ádámtól és Évától kezdeni a történetet? Legszívesebben minden barátom számára kötelezővé tenném a blogolást, hogy mindig legyen egy képem arról, hogy hol járnak épp, mi foglalkoztatja őket, mi történt velük mostanában, s így a személyes találkák rögtön a létező legmagasabb szintű diskurzustól indulnának. Jó, jó, alapesetben nyilván mindig ott folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk, de nem könnyebb a már nyugodt körülmények között, egyedül, egy gyertya fénye mellett kiírt érzésekre építeni ilyenkor, mint egy zajos söröző zsúfolt pultjánál elölről kezdeni az egészet, hogy aztán a lényegre már ne is maradjon idő? A kommunikáció zaj nélkül mindig magasabb színvonalon történik. Na, ugye.

Nos, ember tervez… Talán mondanom sem kell, a régi jó barátaim közül talán ha kettő olvas rendszeresen. És ez azért már bosszant… elvégre eredetileg nekik – és magamnak – kezdtem el írni. Mi az, hogy nem olvasnak?! Mi az, hogy tojnak rám? Égbekiáltó inszinuáció. Legszívesebben lenyomnám a torkukon a napi bejegyzést, amikor blazírtan megkérdezik, hogy mi újság mostanában: “hé, ember, hát erről akartam veled beszélni… és most kezdhetem elölről az egészet”… Aztán persze elröhögöm magamat (magamban, neki nem kell tudnia, hogy ennyire hülye vagyok), és belátom, hogy a gondolat voltaképpen önző, gyerekes baromság az “anyuuuu-nézd-már-milyen-váááárat-építettem-neked” kategóriából. Méghozzá abból, amikor a gyerek hároméves kora körül, a testvérféltékenység hálójában ezt naponta hetvenszer is eljátssza, történetesen akkor is, amikor a mutter épp a vécén csücsül vagy a fürdőkádban ázik. Három meg már elmúltam.

Nagyjából négy éve azt tanulom, hogy teljesen rendben van, hogy a régi jó barátok és közeli rokonok közül csak kevesen olvasnak, pedig a többieket is érdekli a sorsom. Ők valamiért kizárólag a személyes kommunikációra szeretnek hagyatkozni, ami ugyanúgy az ő (tudatos vagy tudattalan) döntésük, mint az, hogy én eredetileg, a kezdetek kezdetén éppen miattuk, nekik kezdtem el írogatni. Az én kommunikációm nem feltétlenül a csatornát nézi, hanem az üzenetet, de vannak olyan emberek, akik számára a csatorna határozza meg az üzenet átadásának és befogadásának képességét. Őket ebben az esetben nem zavarja, hogy csörög a pohár, kattog a villamos, egy részeg ismerkedne velünk, mert elsősorban azért vannak jelen, hogy a szemembe nézhessek, megfoghassák a kezem vagy megölhessenek, ha az üzenet ezt teszi szükségessé. És ezt meg kell érteni, el kell fogadni. Akkor és ott épp annyit mond el, amennyit tud és akar, nem kell rögtön a csúcsok csúcsáról indítani a kommunikációt. Sőt: a lassú, alapos építkezésnek számtalan előnye van.

Összességében véve elmondhatom, hogy a “ki olvas?” és “ki nem olvas?” kérdésekre adott válaszok mind annyi értéket adtak számomra kapcsolatok és tudás tekintetében, hogy ma már nem tudnám magamat elképzelni a blogfelület nélkül. Nem is tudom, kimondtam-e valaha, de most megteszem: imádom csinálni, és nagyon örülök, hogy itt lehetek! Büszke vagy a blogra, de nem azért, amiért azok gondolnák, akik nem olvasták ezt a bejegyzést… :)

Reklámok
Eszter névjegye (879 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

4 hozzászólás Blogolás: kik olvasnak és kik nem olvasnak? bejegyzéshez

  1. A Kik olvasnak?, és Kik nem olvasnak? problémakörön túl a blog legnagyszerűbb eredménye egyfajta brainstorming saját magammal. Ergo sokszor egy adott témához nem is várok véleményeket, hisz az írás célja a magam álláspontjának kialakítása, vagy egy új felismerés lehetősége. Persze ezeket egy komment sokszor pozitív, negatív irányba tolhatja, de ezek az irányok mindig relatívak.

    És, hogy mire kell a személyes interakció, a korsó sör, a zaj? Arra, hogy ezeket az irányokat megbeszéljük. Ha ugyanis magam akarok dönteni valamiben soha nem teszek publikussá eszmefuttatást, kizárólag a döntést.

    Bocs, kicsit elkanyarodtam… :)

    • Korábban én is írtam nyílvános blogot, és a kommentek tényleg jók, valamerre elmozdítanak, ha nem sikerül a brainstorming saját magaddal. Most egy zárt blogom van, amit kb. öten olvasnak, és csak egy ember (Eszter:)) szokott hozzászólni a témákhoz. A régi blogot akkor zártam be, amikor idegenek is elkezdtek kommenelni, engem nagyon megijesztett, hogy ismeretlen emberek beledumálnak az életembe, vagyis én úgy éltem meg, hogy belemésznak az intim szférámba, s ekkor abbahagytam a blogolást. Más örül a kommenteknek, én még beijedtem.

  2. Én olvasom minden bejegyzésed, hála Estee-nek :)

  3. Ezt olvasva teljesen elfogott a nosztalgia, hogy milyen jó volt nyilvános blogot írni, még sem visz rá a lélek, hogy újra belefogjak. Nekem nagyon nem ment a végén a határtartás, állandóan azon pörögtem, hogy mit oszthatok meg, és mit nem. Na, majd a jó kis tematikus blogom kárpótol…. :)

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: