Ahol tényleg a lét a tét – a Hunger Games premier előtti vetítésén jártam

A távoli jövőben, Észak-Amerika romjain Panem országának tizenkét körzete húzódik, a tizenharmadikat elpusztította a kormány a véres lázadás záróakkordjaként. A felkelésre emlékezvén a Kapitólium minden évben kiválaszt egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt valamennyi körzetből, akiknek részt kell venniük az Éhezők viadalán. Itt nem a lakás-kocsi-milliók a tét, hanem az lét: tévé által élőben közvetített küzdelem végén csak egyetlen “kiválasztott” maradhat életben, így amikor Katniss Everdeen kishúga helyett jelentkezik a “játékba”, jól tudja, hogy valószínűleg halálos ítéletét írta alá – erről a harcról szól Suzanne Collins regénye és az abból készült film, amelynek premier előtti vetítésén ma vehettem részt.

Olthatatlan szenvedéllyel rajongok a disztópiáért: hátborzongató az a világ, amelyben nem egyszerűen az emberiséget akarja kontroll alá vonni és elpusztítani a hatalom, hanem valami sokkal komplexebbet: az emberséget. Ahol nem elég, hogy nem lehetnek önálló lépéseid, de még a gondolataid sem a tieid: nem elég mondanod, hogy kettő meg kettő öt, hanem el is kell hinned azt – és ez fontosabb, mint maga az élet vagy a halál. 1984, Szép új világ, Ne engedj el, Éden, Equilibrium, Lopott idő… ezekért mind élek-halok (bár, lássuk be, a halállal nem jó viccelődni egy ilyen kontextusban).

Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a valóságshow-k embert, emberséget és embertelenséget bemutató, egyszerre mélyen manipulált és brutálisa őszinte világa is vonz, mindjárt megértjük, miért vagyok Hunger Games-fan. Persze két dolog is volt, ami miatt Suzanne Collins regényétől kezdetben idegenkedtem: először is, a “két-tucat-tini-egy-arénában-és-csak-egy-maradhat-életben”-koncepció túlzottan ismerősnek tűnt a népszerű Battle Royale című olvasmányélményemnek köszönhetően, noha a szerző köti az ebet a karóhoz, hogy soha nem hallott még Takami Kósun 1999-es regényéről, és a filmet sem látta (az utóbbit egyébként én sem, de a könyv nagy hatást gyakorolt rám). A másik gondom a Hunger Games-szel az volt, hogy minden kiadás borítóján a Twilight-trilógia szülőanyja, Stephenie Meyer ajánlgatta a művet… ami azért a vámpírmese szerzőjének munkássága ismeretében nem túl bizalomgerjesztő ajánlólevél.

Collins szerencsére sokkal jobb dramaturgiai érzékkel rendelkezik, mint Meyer: tévéjátékos múltja miatt pontosan tudja, hogyan zárhat úgy minden egyes fejezetet, hogy ne tudd letenni a könyvet. A Hunger Games  dinamikus olvasmány, a 300 oldalt azonnal, egy ülésre el akarod – és tudod – olvasni. Segítségedre van ebben az egyszerű, hétköznapi nyelvezet, fölösleges szócséplés vagy technikai bravúrok nélkül: a főszereplő, Katniss Everdeen egyes szám első személyben beszéli el a történetet, és a szerző egy másodpercet sem szánt arra, hogy egyéni nyelvhasználattal vagy gondolatmenettel ruházza fel a karaktert, ami a szépirodalomhoz szokott szemek szemek számára furcsa lehet. Nincs játék a szavakkal vagy tudatáram-technika, az egyszerű közlésformáért cserébe viszont elképesztően jól felépített, pörgős, letehetetlen sztorit kapunk, amelyben hús-vér figurák küzdenek az életükért. A disztópia szürreális, bizarr, bicskanyitogató: ahhoz, hogy egy ilyen mű igazán jó legyen, elengedhetetlen, hogy minden más – a karakterek, a környezet, a helyzetek – abszolút realisztikus legyen, és a Hunger Games nem okoz csalódást e téren.

Kissé aggódtam, mit tesz ehhez hozzá – vagy vesz el – a filmváltozat, ami március 23-án kerül a mozikba. A premier előtti vetítésre épp időben érkeztem, de örömmel láttam, hogy a jegyemhez kukorica- és üdítőkupon is jár, így végigálltam még a sort az Aréna pláza méretes imaxjének etetőpultjánál. “Sebaj, az ajánlók úgysem érdekelnek” – gondoltam, de 20:11-kor még semmiről sem maradtam le, mivel az ajtónál a táskákat átkutatták, a telefonokat elkobozták (ne feledjük, három nappal az amerikai premier előtt vagyunk). Előttem ment be az utolsó biztonságis, így velem már nem foglalkoztak (nyilván túl becsületes a képem), de a film alatt többször átvizsgálták a termet éjjellátókkal.

Szerencsénk van: a Jennifer Lawrence, Josh Hutcherson, Woody Harrelson és Liam Hemsworth főszereplésével készült film ugyan kevésbé részletes, mint a könyv, de abszolút élvezhető, lebilincselő, jó alakításokkal – a 120 perc alatt egyetlen egyszer sem jutott eszembe a Battle Royale. A legnagyobb különbség a regényhez képest az, hogy itt nem Katniss szemszögéből látjuk a dolgokat, így olyan eseményekről is képet kapunk, amik a könyvben nem szerepelnek, mivel a narrátor nem tud róluk (például a játékszervezők reakciója a merész alma-találatra, a lázadás a tizenegyedik kerületben Rue halála után, Gale reakciója a Katniss-Peeta románcra, a tévéműsort irányító személyzet háttérmunkája). Néhány fontos részlet ugyanakkor kimarad, és maga a viadal meglepően rövid időintervallum alatt csúcsosodik ki: a könyvben jóval nagyobb hangsúlyt kap az egyes szereplők bemutatása, valamint a reakciók és érzések, amik a két főszereplőhöz kötődnek.

Mivel ifjúsági regényről van szó, a kegyetlen téma ellenére a filmváltozat nézhető kicsik számára is: a hangsúly nem a brutális kivégzéseken, hanem a pörgős eseményeken és az érzelmi szálon van. Néha már túlzásnak érezzük a kapitóliumiak színes-szagos világát, de a főszereplők annyira életszagúan mutatják be az elidegenedést, a kiszolgáltatottságot és a büszkeséget, hogy nem érezzük eszköztelennek Jennifer Lawrence vagy Josh Hutcherson játékát: igen, a könyvbéli karakterek így beszélnek, mozognak. Örülhetünk, mert a románc is hiteles: végig jól látható, hogy Katniss a kameráknak játszik, hogy a nézők szimpátiáját elnyerje, akárcsak a legtöbb valóságshow-hős teszi azt a mesés nyeremény érdekében. Így a rendező megkímél bennünket azoktól a hosszú és cselekménytelen “vágyakozva-nézzük-egymást-a-mezőn” üresjáratoktól, amelyek a másik menő tini-trilógiát, a Twilight-trilógia három filmjét nézhetetlenné teszik. Fura lenne, ha egy totális disztópia happy enddel zárulna, ezért a hazugsággal teli romantikus szál és a végső bonyodalom tökéletes alapot ad a sorozat folytatásához, még realisztikusabb mederben, mint vártuk volna…