Harc az anyagért, eldobált üvegek között

Fagyosra sikeredett piknikek, egy fázós nyársalás és a múlt heti tóparti termosszal teázás után megvolt az év első szabadtéri poharazgatása is - igaz, pohár nélkül, ami némi középiskolás utóízt adott az aktusnak. Ez önmagában még nem volna közlésre méltó részlet, viszont belefutottunk egy helyzetbe, ami elgondolkodtatott. Méghozzá arról, hogy miért olyan "a mai fiatalok" jó része, amilyen: tiszteletlen, törtető, destruktív és céltalan.

Egy emeletes ház tövében ülünk és halkan beszélgetünk, lábunknál takarásban az üveg. Egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy egy harminc körüli, átlagos külsejű melegítős férfi áll meg tőlünk pár méterre, pórázzal a kezében – a póráz végén gyönyörű, hosszú szőrű, nagytestű kutya. Az állat békésen bóklászik a bokrok között, a figura közben a szeme sarkából figyel bennünket. Aztán közelebb lépnek, és a gazda a kutyasétáltatók klasszikus csajozós technikájával fegyelmezni kezdi az állatot az orrunk előtt: “ül, Csufi, ül. Pacsi, Csufi, pacsi”. Miután Csufi minden tudományát bemutatja, embertársunk hozzánk is intéz pár szót:
– Kedves lányok, ne haragudjatok a zavarásért, de jár ide mindenféle kétes alak versenyt inni a padokon, szóval… fel kell hívnom as figyelmeteket arra, hogy itt nem szabad szemetelni, ott a kuka az üvegnek.
Felvilágosítjuk, hogy nem áll szándékunkban versenyt inni, csupán koccintottunk, némi környezettudatosságért nem kell a szomszédba mennünk, kis összejövetelünk pedig még nem tart ott, hogy szemetet generáljon, hiszen az üveg félig még tele van.
– Ennek nagyon örülök,  és kérlek, ne haragudjatok, hogy szóltam… csak éppen van itt mindenféle ember, és nem szeretem a szemetelőket, már Csufi miatt sem. Csufi ül. Csufi, pacsi – a kutya engedelmesen nyújtja a mancsát.
Be kellett látnunk, Csufi tényleg elbűvölő állat.
– Nem engedhetem szabadjára, nem csak az üvegek miatt, hanem azért is, mert… kölyökkorában elkapattam. Csufi már tudja ki az úr a háznál, de nem engedhetem el sehova póráz nélkül. Kérsz Csufitól egy pacsit?
Miután Csufi mindkettőnknek pacsit ad és lepihen a lábunknál, a Lakótelep Természetvédelmi Felügyelője közelebb lép, és bizalmasan így szól:
– Lányok, kérdeznék tőletek valamit, mert ti nők vagytok… – nem rajongunk a tényért, hogy az ismeretlen férfiú beszélgetést kíván kezdeményezni velünk, de – talán az ital jótékony hatásának köszönhetően – úgy döntünk, kap öt percet az életünkből. Nem igazán a személye ellen van kifogásunk, egyszerűen arról van szó, hogy régen találkoztunk, és jólesik ketten beszélgetni az élet nagy dolgairól, ezért is kerültük el a zsúfolt kerthelyiségeket a hirtelen érkezett jó időben.
– Szóval, lányok… – kezdi nyugodtan, kedvesen, tényszerűen – arról van szó, hogy ha én két hónapja teherbe basztam a csajomat, akkor lehetséges-e , hogy ma azért nem akar dugni, mert menstruál? – miután kikerekedett szemmel nézünk rá, a magyarázatként hozzáfűzi – Csak mert én arra gondolok, hogy ez a ribanc vagy két hónapja hazudott, vagy most hazudik. Vagyis ez is át akar engem baszni, mint a másik. Ha pedig így van, akkor mit tehetek, ti mit tennétek a helyemben?
Látja, hogy még mindig értetlenül nézünk rá, és magunkban nyilvánvalóan azt találgatjuk, hogy milyen cuccon lehet, amitől ilyen furán pörög az agya. Az igazság az, hogy nincs kedvünk mélyen belemenni a lelki életébe – a testibe még kevésbé – de most már muszáj mondani valamit az elhangzottakra. Arisztotelész módszerét veszem elő, a motivációjára kérdezek:
– Miért, mi a cél?
– Megmondtam a csajnak, hogy egy dolgot akarok tőle, utána mehet a retkes gecibe, csak azt az egy dolgot adja meg: egy utódot. Meg is ígérte. De azóta össze-vissza szórakozik velem, és attól félek, mással baszatja magát a végén teherbe.
Nem reagálunk rögtön: hijjjazanyját, mit szedhetett ez be, hogy ennyi ökörséget hord itt össze nekünk az éj leple alatt…!  E. türelmesebb, mint én, rákérdez:
– Már megbocsáss, de miért akarnál te gyereket egy nőtől, akiben nem bízol meg, és akivel nem is akarsz együtt lenni? – jó, hogy a kérdés elhangzott, mert tény, hogy azért elég furcsa logikai ellentmondásokra világít rá.
– Mert kell nekem egy gyerek, tudniillik az exem elvitte az egyéves gyerekemet, a ribanc. Mondjuk, azt is vissza fogom szerezni, el fogom intézni a csajt, mert egy állat, és az enyém lesz az a gyerek is. A csajnak nincs is rendes munkája, érted. Ki fogom csinálni.
– Miből gondolod, hogy a gyereknek az a legjobb, ha az apja meg az anyja egymást ölik? – teszem fel a kérdést.
– És miből gondolod, hogy bárkinek is jó lesz, ha születik még egy gyereked, akinek a sorsa az elmondottak fényében… hát, eléggé bizonytalan? – kérdezi E.
– Szarom én le, kinek mi a jó. A gyereket én csinálom, az enyém. Jogom van hozzá. Pláne, ha az anyja egy ribanc. Nem lehet elkapatni egy ribancot, tudják ezek, hol a helyük, csak add meg nekik, amit megérdemelnek. Kérhetek egy kortyot abból, nem haragszotok meg?
Na, tipikusan ez az, ami kerülendő: idegen után inni egy üvegből – a pia elfogyása azonban tökéletes indok arra, hogy egy percen belül szépen, angolosan elhagyjuk a tetthelyet: ez a beszélgetés a kelleténél már így is hosszabbra húzódott. E-vel egymásra nézünk, iszik egy kortyot, én is belehúzok az üvegbe, aztán az utolsó pár centet megkapja ez a szerencsétlen, beteg figura, hogy leléphessünk.
– Már ne haragudjatok meg, de hihetetlen, milyen emberek vannak…  a másik exem is össze-vissza hazudott gyerek ügyben, hiába pénzeltem, finanszíroztam minden kívánságát a véres-verejtékes napi tíz óra munkámmal…. – mondja, és egy húzásra leküldi a torkán az üveg tartalmát. Ezután megrázza magát, és határozott, íves mozdulattal behajítja a flaskát a bozótosba egy szemvillanás alatt.
– Wow – mondom én.
– Hú – jegyzi meg E.
– Mi van?
– Hát, ennyit a nagy környezetvédelemről.
– Ja, az más… nekem szabad… én itt lakom – rándít vállat furcsa a beszélgetőpartnerünk. – Viszont ha nem haragszotok meg, elmondanék egy történetet arról, hogy milyenek manapság az emberek. De csak neked, te ne is figyelj ide… – fordul felém.
E-vel újra egymásra nézünk, felállunk, és szó nélkül magára hagyjuk a pasast a bizarr gondolataival a mondat közepén… és valahogy nem túl vigasztaló a tény, hogy esetleg valamilyen szer hatására beszélt össze-vissza nekünk ennyi baromságot. Minden cucc azt hozza ki, ami már úgyis benned van, és a jelek szerint benne nem sok jó akadhat, ha az elmondottaknak akár a fele is igaz…

Tizenöt percet szántunk a fenti diskurzusra, utána még öt percet beszéltünk róla, mégis egy abszurd tragikomédia bizarr részlete is lehetett volna akár a megnyilvánulás. Mennyi, de mennyi ember lehet a világon, akik egész egyszerűen brutálisan el vannak tévelyedve…! Eszközként használják egymást saját pillanatnyi kielégülésük érdekében, és egy pillanatra sem gondolkodnak el tetteik következményein. A hibás mindig más, az alapvető emberi érzések pedig az egó etetését szolgáló sűrű anyaggá degradálódnak. Így élnek, rombolnak magukban és maguk körül, akármerre mennek.

Vajon milyen érzés lehet egy ilyen apa – vagy anya – gyermekének lenni? A felszínen egy jólnevelt polgár, aki makulátlanul tiszta, minőségi holmiban járatja gyerekeit, és egy csikket sem dob el az utcán, a valóságban viszont  magától értetődő módon, az erőszaktól sem visszariadva használja az embereket kényére-kedvére. Lehet, hogy éjjel-nappal dolgozik, tisztességesen befizeti az adóit, az életét viszont az anyag irányítja, minden erkölcsi vagy emberi tartalom nélkül.

Mondhatnám, hogy melegítős, kutyasétáltató alkalmi beszélgetőtársunk az extrém kategóriába tartozik, és ez talán igaz is, mégis: hány és hány ember van a világon, akiknek a gondolkozása teljesen beteg, és akik frusztrációikat otthonuk négy fala között élik ki? Emberek, akik azt hiszik: minden jár nekik, alanyi jogon, kötelességeik viszont nincsenek. Ők azok, akik a törvényt csak azért tartják be, mert rettegnek a büntetéstől, de isteni-emberi törvények tekintetében nincs korlát számukra.

Azok a gyerekek, akik ilyen családba születnek, egy életre megkapják a leckét, amiből borzalmasan nehéz kevés szenvedéssel sokat tanulni. Nagy részüknek nem is sikerül: céltalanok és destruktívak lesznek, miközben a környezetük nem érti, hogy a szigorú, becsületes, éjjel-nappal dolgozó, konzervatív polgári család sarja hogyan válhatott piti drogos tolvajjá 16 éves korára, amikor születése első pillanatától kezdve mindent megkapott a szüleitől…

Nem… fogyasztói társadalom és demokrácia ide vagy oda, azért nem lehet ennyire fontos az anyag… vagy mégis?!