Parádfürdő-Gyöngyös túra, Kékesen át 35 km – beszámoló

Hogyan másznál meg egy hegyet? Képzeld csak el. Komótosan felsétálsz a csúcsra, esetleg érzed a kardiós izzadságot a bőrödön, netán kifogysz a levegőből? Persze van, akinek elszáll az agya, és rögtön futást, sőt repülést vizualizál. Mások azt mondják: á, hagyjad már, képtelen volnék megmászni most egy hegyet – különben is, minek? A pszichológusok mindenesetre gyönyörűen tudnak következtetni a problémamegoldó képességre és a gondokhoz való viszonyra abból, hogy miként állunk egy hegyhez. Szerencsére nekem kimondottan baráti a viszonyom velük.

Na jó, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Magyarországon nincsenek igazán komoly hegyek, nincs halálzóna sem. A Kékes, ami nálunk a legnyúlánkabb hegy, Tibetben egyszerű kis dombnak számítana – igaz, holland barátaink már a Sár-hegy felénél is kifogytak a szuflából, holott az csak 500 méter magas. Nem vonzott soha sem a hegymászás, a 4400 méteres Sziklás-hegység háromnegyedénél még nem jutottam fentebb. Ennek ellenére el tudom képzelni, hogy kellemes kardiós izzadás közben felsétálok egyszer egy nagyobb hegyre is, csak úgy, az élmény miatt.

Most csak a Kékesre sikerült, az volt kéznél: tartottunk egy szolid, 35 kilométeres túrát Parádfürdőről Gyöngyösre, a Kékesen át. Mivel egy ilyen túra túl egyszerű lett volna emelkedőkhöz szokott tüdőnknek, volt némi nehezítés is: izzasztó kánikula, némi eltévedés és sajnos az utolsó néhány kilométert szabotálta a nyavalyás migrén, kevés hányással megspékelve. A kánikulán nincs mit magyarázni, imádom, csak cserébe óránként egy liter víz elfogy: Parád környékén két méterenként állnak a kutak, plusz a Clarissa-forrásnál is töltekeztünk, ezzel nem volt gond. Az eltévedés talán megmosolyogtatja azokat, akik azt hiszik, hogy “te barom, Kékes fent van, csak nézd a tévétornyot és másszál egyre feljebb”, de ez nem ilyen egyszerű. kacskaringós, kanyargós utak visznek a cél irányába, és Parádóhutánál eléggé össze-vissza állnak a turistajelzések. Parádóhuta – 24 órával korábban még azt sem tudtam, hogy létezik ilyen nevű település, nemhogy eltévedhetünk a határában, az erdőben. Minden nehezítés közül azonban a migrén volt a legvacakabb: utoljára júliusban volt, bíztam benne, hogy bő egy évig nem találkozom vele újra. Bevettem két Advil Ultrát, meditáltam kétszer tíz percet, így végül nem kellett hosszabb időre megállni Kékesig, egy mátraházai rókázást követően pedig egészen helyrerázódtam.

Bár a 10 kilométeren át tartó 980 méteres emelkedő miatt sokan durvának tartják az utat (meg hát 35 km önmagában véve sem kevés), szerintem nem volt gáz: elegendő mennyiségű vízzel gond nélkül teljesíthető bárki számára. Ha nincs a rosszullét, sokkal rövidebb szintidő alatt is lezúzható a táv, bár így sem mértük: Parádfürdőn kényelmesen megebédeltünk az Ételbár nevű étterem kerthelyiségében (gombapaprikás 700 Ft, egy korsó Borsodi 350), aztán Parádon megnéztünk egy majálist a palóc településekre jellemző magyar vásárral. Az erdei terep egyébként pár nem várt meglepetést is hozott: az utóbbi időben rengeteg hatalmas fa kidőlt, amiken át kellett mászni… némelyik alatt pedig átbújni. Egy kicsit olyan volt az egész, mint egy katonai kiképzés, bizarr terepgyakorlatokkal, porban-sárban-avarban kúszással és mászással. Szerintem én egész jó katona lennék, mert nem panaszkodtam akkor sem, amikor már szédültem a rosszullét miatt. Tök büszke is voltam kőkemény katonai nívómra, de aztán eszembe jutott, hogy ennek sok hasznát nem fogom venni, mivel amúgy meg pacifista vagyok, vagy mi a fene.

Újszerű élmény volt észak felől megközelíteni Kékest, hiszen eddig mindig csak a másik oldalát láttuk a hegynek – azt viszont itthon, ablakból is. Kissé meglepő volt, hogy a május elsejei csodaszép, napos, száraz idő ellenére sem találkoztunk egyetlen kirándulótárssal sem az egész útvonalon: az erdőben csak a fakopáncsok, rigók, kakukkok és zümmögők összehangolt kórusát hallottuk, ember nem volt sehol. Azt hittem, Kékes és környéke annyira népszerű turistaútvonal, hogy egymást fogják taposni az emberek körülöttünk – úgy látszik, a virsli és a sör fontosabb volt. Szép volt a túra, de az utolsó pár száz méter a rosszullét miatt már nehezen ment (a lábamnak vagy a tüdőmnek szerencsére meg sem kottyant a felfelé vezető szakasz). A panorámának azért így is örültem a csúcson:

Ha nem lett volna a nyavalya, itt hatalmas dínomdánomot tartottunk volna, elvégre hat óra felé járt már, és legutóbb 12-kor ettünk Parádfürdőn. Így azonban csak hideg üdítőt vettünk, és már indultunk is tovább. Szerencsére Mátraházánál már teljesen jól voltam, és a közben hegyek között alábukó Nap is hozott némi hűvöst magával, ami könnyebbé tette a sétát. Ez már ismerős terep volt, az utat több tucatszor megtettük már, és a könnyű lefelémenet 2,5-3 óra alatt teljesíthető. A túrának ez az a szakasza, amire kisgyerekesek is nyugodtan vállalkozhatnak, mivel kitaposott, átlátható, széles, lejtős lankákról van szó, az ország legmagasabban fekvő tavával Sástón, és persze a Kozmáry-kilátóval Mátrafüreden.

Ha Mátrafüredről Gyöngyös felé tartotok, útközben nézzétek meg a Bábakőt is, ami a solymosi elágazó melletti kiserdőben található. Szép nagy sziklák, amikre fel lehet mászni, csurdítóhellyel a vacsorához. Végezetül egy fontos divattanács: HA ZAVARÓVÁ VÁLIK AZ ÚSZÓGUMI, VÁSÁROLJ EGY-KÉT SZÁMMAL NAGYOBB GATYÁT: GARANTÁLTAN KARCSÚNAK FOGSZ TŰNNI BENNE!

Összességében véve a túrát szeretettel ajánlom mindenkinek, aki egy kicsit is rutinosabb kiránduló: nem kell megijedni a távtól és a szintemelkedőtől, nem olyan vészes! Ha viszont még teljesen kezdő vagy, esetleg az Alföldről érkezel, akkor először érdemes az 500 méteres Sár-heggyel beizzítani a lábaidat és a tüdőt, az én szívemhez leginkább közelálló panorámával egyébként is ott tudsz találkozni (gyönyörű kunyhók, szőlők, tavak, Szent Anna-kápolna, satöbbi)…