Aktuális

Két friss sztori a bennem élő makacs, önző, hiú, irigy csakazértis-kölyökről

Azon gondolkoztam ma, hogy vajon miért bosszantom fel magamat banális baromságokon. És ilyenkor nem elég, hogy kicsúszik alólam a jelenlét talaja, de ráadásul még vulgáris viták szintjére is képes vagyok leereszkedni. A legzavaróbb azonban az, hogy még ezekben a méltatlan helyzetekben is az a prioritás számomra, hogy MEGMONDJAM A FRANKÓT, jól szerepeljek, győzedelmeskedjek az ellenfél fölött, és hatást gyakoroljak a közönségre. Na jó, a lelkünk fenekére tekintés persze nem így kezdődött, hanem úgy, hogy kihozott a sodromból egy pasas a 9:45-ös buszon.

A makacs úristenit neki!

Kitaláltam ugyanis, hogy Pestre szállítok pár nyári göncöt és szandált, azonkívül nem mosok a héten, hanem magammal viszem a szabadság alatt kimosott cuccokat. Még a fülemen is szatyor lógott, így aztán nagyon örültem, hogy kevesen vannak a buszon, elférek a sofőr mögötti két ülésen a holmimmal. A másik oldalon és mögöttem három-három szabad hely maradt, így rossz érzés nélkül pakoltam a négy táskát, a két literes teát és a dzsekit a mellettem lévő ülésre. A Toronyháznál aztán – utolsóként, hiszen ez az egyetlen megálló van Pestig – felszállt egy negyvenöt körüli pasas, és megkérdezte szabad-e a hely mellettem. Erre én a következőt feleltem: “Hát, ha nincs más szabad hely. De szerintem még bőven van” – és rámutattam a másik oldalon és a mögöttem lévő helyekre. Majd magyarázatként hozzátettem: “Sok zacskó, nem lehet lezárni őket”. Gondoltam, az úriember kényelmesen el tud helyezkedni a mögöttem vagy szemközt ülő utastársak mellett is, akik csomag nélkül vagy kis kézitáskával szántanak át a tájon (a többség csak melóba vagy suliba megy, délután jön vissza). Azt nem tettem hozzá, hogy én ilyenkor már szeretek hozzáfogni a napi munkámhoz, ezért szeretném, ha az ölembe tudnám venni a gépet: ha erre nincs lehetőség, mert nagy a tömeg, általában leülök valamelyik lépcsőre, de ezúttal nagy pangás volt, bőséges helykínálattal.

Az úriember rám mordult: “Miért, talán két helyjegyet vettél? A táskáidnak is? A hely nem a zacskóknak van! Ez azért már egy kicsit túlzás, mégis mi a fenét képzelsz te magadról?” Nem nagyon jöttem zavarba (1996 óta ingázom, volt már cifrább buszos sztorim is, megedződtem), a világ legtermészetesebb módján válaszoltam: “Már bocs, de legalább tíz másik ülés közül lehet választani, és ebből legalább nyolc utas mellett kényelmesen elférsz, úgy harminc centire innen is ugyanez a pompás kilátás – miért pont ez a hely kellene?” – nem szoktam vadidegen, középkorú férfiakat letegezni, de gondoltam, ha ő úgy véli, együtt őriztünk libát, akkor én sem fogok udvariaskodni. Közben egy öregasszony mögöttem kelletlenül felkászálódott (kívülre ült), hogy beengedje az ipsét: “Hihetetlen, hogy milyen kölykök vannak manapság, engem anyám úgy vágott volna szájon, hogy a fal adja a másikat” – mondta. A figura erre rögtön replikázott: “Ezt tanítják nekik az iskolában…” – a többit már nem hallottam, mert inkább a zenét választottam a Bölcs Öregasszony és a Mindentudó Aktakukac erkölcsi tanítása helyett. A hat és fél perces szám végén aztán volt szerencsém hallani, hogy a két szent ember még mindig az én “minősíthetetlen viselkedésemről” értekezik, amit immár a fél busz hallgat.

Az igazság az, hogy nem nagyon bírom ki, hogy ne az enyém legyen az utolsó szó (pedig dolgozom az ügyön), ezért aztán két szám között még megdobtam őket pár gondolattal, amit a hat és fél perc alatt érleltem magamban. Nem nagyon érdekelt a véleményük, igazából csak a közönség kedvéért szólaltam fel, hadd hallják a másik oldal érveit is: “Már ne is haragudj, de feltételezheted, hogy ha nincs más hely az buszon, értelemszerűen bárkinek helyet szorítok a mellettem lévő ülésen, ez természetes. De amíg ennyi hely van, addig miért kellene szorongani? Megint más, ha szépen udvariasan közlöd, hogy fontos számodra, hogy a sofőr mögött ülj, mert mittomén, fixa ideád, hogy belásd a tájat vagy a műszerfalat, vagy pánikbeteg vagy, eléggé toleráns természetű vagyok… de ez így…” A fickó erre felháborodottan kapkodott a levegő után, majd jobbnak látta, ha inkább újdonsült kebelbarátnőjével vitatja meg “a mai kölykök határtalan szemtelenségét”: asszem, a magatartászavaromnak közösségkovácsoló ereje van. Hagytam őket kibontakozni, míg én visszatértem a muzsikaszóhoz, de közben éreztem, hogy baromira ideges vagyok, és legszívesebben futnék egy kört. Ehelyett kénytelen voltam feszült figyelemben a munkába merülni, hogy mindenki lássa, hogy én bizony nyugodt, szorgos élőlény vagyok, aki nem törődik az alpári kötekedőkkel. A közönség, amint az lenni szokott, persze nem foglalt állást.

Az elkövetkezendő szűk egy órában azzal töltöttem az időt, hogy igyekeztem lecsillapítani a haragomat: nézzük a jó oldalát a dolognak: egy 45 éves pasas azt hitte, hogy valami tizen- vagy legalább huszonéves iskolás “kölyök” vagyok. Ez igazán pozitív fejlemény ahhoz képest, hogy másfél éve nem kértek tőlem sehol személyit piavásárláskor, és mi tagadás, már eléggé itt volna az ideje a hajfestésnek is. Emellett tény, hogy az egész sztoriban nem a konkrét eset, a két baromarc és a szótlan nézősereg a bosszantó, hanem az én reakcióm. Konkrétan az, hogy még mindig itt vagyunk, ezt a kört futjuk körbe-körbe két-három hetente egyszer: kijövök a sodromból (olyasmi miatt, ami fél percnél több figyelmet nem érdemelne), és a szituáció csupa olyasmit hoz ki belőlem, amit annyira már nem óhajtok a magam részének tudni, mert csak hátráltat a fejlődésben. Makacs, makacs, makacs leszek, logikátlanul és értelmetlenül, csakazértis-makacs. Kioktatom a vitapartneremet, megkeresem a gyenge pontjait, és mielőtt észbe kapnék, már azon munkálkodom nagy erőkkel, hogy MEGALÁZZAM, AHOGY TUDOM. Ennek az eszköze pedig mindig, minden esetben az, hogy az igazamat akkor is bizonyítom, ha egyébként nincs igazam. Mert csakazértis.

Józan ésszel, logikusan és humánusan értékelve a mai nap történéseit, azt mondanám, ma igazam volt (persze nyilván tálalhattam volna mindezt udvariasabban is), de két hete csütörtökön például nem volt ilyen egyértelmű a helyzet – az én reakcióm viszont ugyanez a makacs, kioktató attitűd volt. Történt ugyanis, hogy óriási tömeg gyűlt össze jógára, jóval többen voltunk, mint ahány fal jutott volna. Az elsők között léptem be, és amíg a többiek a plédeket, téglákat, habszivacsokat, hevedereket és hengerpárnákat gyűjtötték be, én megörültem az egyetlen üres helynek a sarokban, ahol még nem volt matrac. Gyorsan letettem a matracomat, és örültem magamnak. Tíz másodperc múlva megjelent egy lány, és közölte, hogy ez az ő helye, ott vannak a téglái a lábamnál. A következő beszélgetés zajlott le:
– Ez az én helyem, bocs.
– Hát bocs, de én érkeztem előbb. Amikor bejöttem, üres volt a hely.
– Nem, nem volt üres, ott vannak a tégláim, csak elmentem matracért.
– Itt tutira nem volt semmi, amikor én bejöttem. Különben nem cuccolok ide.
– Ó, elfoglalták a helyedet, Zsozsi? Akkor most hova menjünk? – kérdezte a csajtól a mellettem pakolászó lány mély részvéttel a hangjában.

Na, férfiasan bevallom, ez volt az a pont, amikor kicsit elborult az agyam: a két nagy barátnő, akik hugyozni is egymás mellett akarnak, és most azért puncsolnak, hogy a jógaóra bensőséges 90 percében se legyenek egymástól harminc centinél távolabb. Bizonyára az irigység kúszott itt felszínre, amiért az én barátaim zömében tök más érdeklődésűek, mint én, ezért aztán egy csomó helyre tökegyedül járok, és néha tök szar egyedül bemenni egy vadidegen helyre, ahol tíz, húsz, száz, kétszáz vadidegen szempár mered rám, akik persze mind párban vagy csoportban jöttek. Mivel a barátságnál számomra nem kritérium, hogy egypetéjű ikrek legyünk, sokszor maradok magamra specifikus szubkulturális, spirituális, szabadidős tevékenységek közben: és ugyan büszke vagyok rá, hogy nálam soha nem volt feltétel, hogy minden spanom ugyanazt a zenét szeresse, ugyanazt a helyet élvezze, ugyanabban higgyen etc., mint én, azért mégis csak fasza lehet mindenhová egy biztos csajtársaság kíséretében menni, ami ad egyfajta biztonságot és kényelmet mind materiális, mind emocionális szinten (értsd: megfogja a kabátodat, amíg te pisilsz, és össze lehet vele nézni/mosolyogni bizonyos időközönként). Szóval, a hirtelen felébredt (legalábbis tudatosodott) irigység a következő epés megjegyzést juttatta ki a számon, mézesmázos hangon:
– Ó, hát azt sajnos nem tudom, hova menjetek, de VALAMI AZT SÚGJA, hogy ezt az órát egymástól legalább ötven-hatvan centire kell átvészelnetek. Nem tudom, menni fog-e… de szorítok.
Mire ezt kimondtam, már rosszul is éreztem magamat miatta. Miért? Egyrészt azért, mert lehet, hogy a csaj valóban előttem érkezett, a fene se nézte, van-e tégla oldalt, és pláne, hogy az a tégla kié (van, aki egyet, van, aki hármat hoz magának, az ő két téglája tűnhetett a mögötte ülő három téglájának is). Másrészt, tök mindegy, ki mikor érkezett, ha kevésbé makacsul ragaszkodom a vélt vagy valós igazamhoz, akkor elegánsan átadom neki a helyet – az egyetlen, utolsó helyet a falnál – és én megyek középre. A vén profik között úgyis van pár arc, akik fal nélkül is mindent meg tudnak csinálni (például nem lógnak, hanem fejen állnak – 20 percig), így minden bizonnyal nem kellene lemondanom az eszközhasználat áldásos hatásairól sem. Mi a fasz ez a makacs, csakazértis-gyerek a lelkem mélyén, ami egy ilyen kicsinyes baromság miatt balhézik, méghozzá ennyire méltatlan eszközökkel?! Ommmm.

A következő húsz percben igyekeztem nem szarul érezni magamat, és közben arra gondoltam, hogy mennyire gáz, hogy egyáltalán BÁRMIRE is gondolok, amikor épp semmire se kéne (ha már hülyeségeket mondok, legalább ne legyen lelkifurdalásom). Eszembe jutott az a vicces jógás kép, amin egy nagyszakállú, kopasz guru kuporog lótuszülésben, feje fölött üres gondolatbuborék jelzi, hogy nem agyal a csóka, csak úgy jelen van, maximum a légzése tudatosodik benne. Ezzel szemben a kép másik sarkában ül egy Lululemon-gyatyás, lófarkas kiscsaj, aki a buborék tanulsága szerint olyan életbevágó kérdéseken mereng, mint hogy mit vegyen este a boltban, hány pók mászkál a mennyezeten.. és juj, az otthoni fürdőszobát is ki kéne már meszelni… Be kellett látnom, hogy ha engem is a képre rajzolnának, akkor nyilván épp azon járatnám az agytekervényeimet, hogy micsoda szörnyűségesen idegesítő helyzetek vannak, amik az őrületbe kergetnek, és különben is, micsoda dolog már az, hogy… És be kellett látnom, hogy azért a hierarchia legvégén kapnék helyet ebben a rajzos koncepcióban. Ommmm.

A legutóbbi hiperfitneszes, izomlázcsináló jógaóra után abban bíztam, hogy Hajni most is kifingat minket (“rám fér némi kardiós kifulladás”, gondoltam), de meglepetésemre olyasmit csináltunk, amit eddig még soha: egy légzőgyakorlatot. “Ugyanolyan fontos” – hallhattuk magyarázatként. Mit szépítsük, párban kellett csapatni a témát, amitől egyeseknek herótja van, és hát annyira én sem rajongok a dologért, de azért kibírom. Szétnéztem, kivel állhatnék össze, amikor a matracfoglaló ellenfelem kicsit zavartan, de kedvesen megkérdezte: “Eszter, leszel velem?” – egészen meglepett, hogy az óra első felében megjegyezte a nevem, mert korábban még nem vettünk együtt részt órán. “Persze” – bólintottam, és átcuccoltam az ő térfelére, középre. Nagyjából egy magasak lévén, logikus volt, hogy párban legyünk. Utána a sors igen pikánsan rendezte a kapcsolatunkat: húsz-húsz percet töltöttünk kvázi egymás ölében, befogott fülekkel, szemekkel, amíg a gyakorlatokat elvégeztük. Igazi egyensúlyfejlesztő bizalomjáték volt az egész, és a fene sem sejtette, hogy épp egy olyan ember testi közelségében kell ezt megélnem, akivel legutóbb konfliktusba keveredtem. Igazából nem beszéltünk róla, de valahogy kimondatlanul is letárgyaltuk: spongyát az óra eleji piti baromságra, namaste meg minden. Átsuhant az agyamon, hogy bizony jógatársam volt az okosabb a végén, de valahogy a már nem zavart ez: ő vagy én, mindegy, mind egy, ennek nincs jelentősége. Akkor és ott a helyzet sajátos alakulása és persze maga a jóga természetes flow-élménye kioldotta belőlem az önző, hiú, makacs csakazértis-kölyköt, de azért óra után többször is eszembe jutott: hogyan lehetne ettől a defekttől végleg megszabadulni?

És valóban, kérem szépen: hogyan? Mi a titka annak, hogy ne csak TUDJAM, hogy mi a helytelen, hanem a természetes is legyen számomra, hogy megőrzöm a nyugalmamat és toleránsan viselkedek a kényelmetlen helyzetekben is? Könnyű elméletben elfogadónak lenni, de az apró, hétköznapi bosszúságok és – ezekről most szót sem ejtettünk – felháborító igazságtalanságok jelentik azért mégis csak az igazi kihívást. Jobb ötlet híján most kinevetem és ugratom magamban ezt a makacs, agyatlan, szeles, patás krampuszt, de az igazi megoldás még várat magára.

No igen, ez is egy megoldás…

Advertisements
Eszter névjegye (843 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

11 hozzászólás Két friss sztori a bennem élő makacs, önző, hiú, irigy csakazértis-kölyökről bejegyzéshez

  1. Ismerem ezt, bennem is megvan. Sajnos nálam leginkább akkor tör elő amikor valaki hozzám közelebb álló követ el valami megbocsáthatatlan gonosz bűntényt. (Arrébbraktad a kőnyvem? hozzányúúúltááál?) Megértem a Hulk karaktert, a legtöbb emberben lakik egy üvöltő zöld destruktív szörny. Bennem tuti.

  2. Szép Kriszta // május 8, 2012 - 22:07 // Válasz

    Ajánlom neked szeretettel John Vitale Hoponopono című könyvét. Amilyen hülye címe van pont olyan jó az ilyen esetekre. Persze nem esz fájdalommentes, :)

  3. sugarglider // május 8, 2012 - 22:28 // Válasz

    Nekem az jutott először eszembe, hogy ha valaki ennyire nem tud adni, engedni bizonyos helyzetekben, annak valószínűleg épp nincs mit. Nagyon nincs, ki van merülve és keresi a biztonságot, a bőséget, a telítettséget. Én is képes vagyok néha annyira zsugori lenni emberekkel, hogy magam is meglepődöm, általában akkor fordul elő, amikor úgy érzem, hogy a már régóta üresen kongó raktáraimat töltöm fel és akkor kérnek tőlem, vagy várják el, hogy adjak.

  4. A Hoponopono gyakorlatáról hallottam már, de még nem csináltam. Jól hangzik. :)

    Hmm, szerintem tartalékoknak mindig kell lenniük, mert aki annyira lemeríti az elemeit, hogy már SEMMIT/SEMENNYIT se tud adni/engedni, az alapvetően magát nyírja ki. Nem másnak árt a reakciójával, hanem magát csinálja ki. Ez az állapot, amit soha nem szabad elérni. De absolute mustn’t.

    “Megértem a Hulk karaktert, a legtöbb emberben lakik egy üvöltő zöld destruktív szörny. Bennem tuti.” – :DDD Hát ez az, igen.

  5. Nagyon tetszik a kép. :)
    Én a 2-3 hetes ciklusosságra lettem figyelmes. Én magam részéről mindig is elutasítottam a női dolgokat, hiába születtem nőnek, nem hittem a hormonháztartásban meg a menstruációval járó egyéb hangulatváltozásokban. Aztán valahogy akaratlanul is utolértek ezek a dolgok. Én elég hirtelen haragú vagyok, jó párszor jártam úgy mint Te, szinte most ujjongtam, ahogy megmondtad a két lánynak, hogy sanyarú 1,5 órát 50-60 centire töltik egymástól… De el is ítéltelek, mert hogy lehetsz ennyire tuskó (magadra ne vedd), hisz nem ártottak Neked, lehet össze vannak nőve, de ők így élnek, Te meg máshogy. Az élet egyébként mindig számon kéri az ilyen dolgokat, ahogyan most Veled is történt a közös gyakorlat során.
    Visszatérve a ciklusra. Mivel bizonyos időszakokban jelentkezik lehet összefüggésben van a ciklusoddal. Persze ez csak egy ötlet.
    Mellesleg az is igaz lehet, hogy ki vagy merülve.
    Vagy nem tudom van-e pasid, de a szex sok mindenre megoldás lehet. :D

    Egyébként bennem is igen erősen megvan a makacs, dacos, konok, enyém az utolsó szó jellemvonás. Szenvedek/tem is miatta eleget, meg a körülöttem élők is. És az a vicces az egészben, hogy szociális diplomám van, szociális beállítottságú is vagyok, iszonyúan empatikus tudok lenni és önzetlen. Mindemellett viszont határtalanul bunkó és önző köcsög is. :D Én ha érzem, hogy egy feszültebb napra ébredtem, vagy a napom során találkozom hasonló megnyilvánulásaimmal, mint amiket írtál is, akkor bennem megkondul a vészharang és nagyon gyorsan leállok legalább 1 percre, végigpörgetem magam a dolgon gyorsan, hogy felkészüljek és a következő ilyet biztosan el tudjam nyomni. Nagyon nehéz egyébként, de ha ismeri magát az ember, akkor ismeri az ingereit is és azt is, hogy mi mit jelent és megérzed előre, hogy mit fogsz reagálni. Sok vitát kerültem el így (elég volt annyit mondanom, hogy most inkább ne mondj semmit vagy hagyjatok békén, mert bajom van), persze van, amikor nem sikerül és be/visszaszólok… :( :)

    • “…szociális beállítottságú is vagyok, iszonyúan empatikus tudok lenni és önzetlen. Mindemellett viszont határtalanul bunkó és önző köcsög is…” Durva, de én ugyanezzel a kettősséggel létezek, és nehéz néha megbocsátani magamnak. Annak, akire rárivalltam, könnyebben megbocsátok.

      • Boldoggá tesz a tudat, hogy nem vagyok egyedül. :D Azért én néha magammal szemben részre hajlóbb tudok lenni, de önmarcangolásban is azt hiszem benne vagyok a top10-ben. :D
        Lássuk be, nem egyszerű az élet velünk. De érdekes módon a körülöttem levők meg pont ezek miatt a dolgok miatt élnek-halnak értem. Biztos így vannak Veled is.

  6. Szerintem ez abszolút nem egyedi/egyénfüggő probléma, valószínűleg mindenki ugyanezt hiszi, gondolja magáról (toleráns, szociálisan érzékeny, emocionális), többek között én is. Csak önmagunkkal szemben szubjektívan állunk a kérdéshez (máshogy ugye nem nagyon lehet) és felnagyítjuk a tulajdonságainkat, amit gondolunk magunkról, legyen az pozitív, vagy negatív ugyanúgy, túldramatizálunk egyet s mást. Pl. én külsősként azt mondom a buszos esetre, jól megmondtad, ki a f.szt érdekel az ipse nyomora, ha van még hely, ne téged basztasson. Egyébként az ilyenek megmagyarázhatatlan okból, de jelen vannak 1 busz / 1 fő mindenképp az átlag, sosem értettem, főleg nem szerettem az ilyen embereket. Ugyanakkor, ha én lettem volna a helyedben, tudom magamról, ugyanígy emésztettem volna magam belül a konfliktus miatt, ha igazam van, ha nem már eleve a tény zavart volna, hogy konfliktusba kerültem.

    A jógás csajoknál szintén. ahogy te megemlítetted a valószínűsíthető irigységet, ami feltörhetett és befolyásolhatta a reakciód, ez szintén előfordul minden embernél, nálam is sokszor, be kell vallanom, hiába hangzik szarul.

    Az empatikusság és bunkóság kettőssége, én úgy gondolom, mindenkiben ugyanúgy megvan, hovatovább, nem létezhet egyik a másik nélkül. Mert nem lehetsz állandóan empatikus, toleráns, kedves, elnéző, fegyelmezett, stb., hiszen akkor “elhasználnak” érzelmileg, lelkileg, megfertőznek a saját szarjaikkal, és valóban olyan lesz az ember, mint egy “gondolati szemetesláda”, tele negatív töltetekkel. Kell az egyensúly, a harmónia. kicsit túlzott hasonlat, de a jó és a gonosz kettősségére-harmóniájára-egyensúlyára hajaz a dolog, remélem érted.

    Az, hogy hogyan tarts egyensúlyt, na az amit meg kell tanulni. De gondolom ezért (is) jársz jógára, és érdeklődsz a spirituális dolgok után. Nehéz munka megtanulni kezelni a konfliktusokat, nekem aztán abszolút csak az estek elenyésző százalékában megy, de arra már rájöttem, hogy – és ezt te magad is megemlítetted -, a már hepciáskodok, legalább ne érezzem magam szarul utána, higgyem el, hogy teljes jogúan igazam van és pont. Nem kell érveket meg okokat felsorakoztatni, csak tudd, érezd és hidd hogy a reakciód helyes, és tök mindegy a kifejezésednek a dinamikája. Ha túlreagáltad is, ne foglalkozz vele, éppen így sikerült, ez vagy te, ilyen vagy. amint elfogadtad magadban az a csakazértis-kölyköt (azért gondolom, hogy még nem egészen, különben nem írtál volna önismereti tréninganyagot róla), máris alább fog hagyni a késztetés. Persze ez nem tuti, meg ezerszáz, de nekem volt, amikor segített az a tipikus spirituális meg “pszichoblabla”, hogy amihez nem ragaszkodsz, az elérhetővé válik, csak kicsit átfogalmazva arra, hogy amit nem akarsz annyira megérteni, azt hamarabb meg fogod. Én pl. kezdek rájönni, hogy mi miért történt velem idáig, és mi lehet cél, ami a jövőben visz tovább.
    Elvont, de remélem értesz. Kicsit más a témakör, de annak idején sokat görcsöltem, hogy nem találok munkát, milyet találok, és nem jutottam egyről a kettőre. Szinte abban a pillanatban, hogy azt mondtam, oké, leszarom, majd lesz valahogy, megelégszem azzal ami jön, hipphopp lett munkám. Oké, nem a legek legje, de arra elég,amire kell, illetve ha nem, akkor onnantól kezdve nem a sors, hanem én vagyok aki meghatározza a kritériumokat.

    A jógás csajszinál, h a párod lett, eléggé karmaszerű a történet, lehet, hogy még a végén a buszos fazonnal is összehoz a sors. Ezekből a helyzetekből mind van mit tanulni, amivel fejlesztheted az eszed, a szíved és a lelked, kb ennyi a pozitív összegzésem, amit mondani tudok.

    No, picit eltértem a tárgytól, bocs, de Te mindig megmozgatod az agyamat :)

  7. Ne haragudj de Te ugyanazt a balhét csináltad jógán,mint a buszon Veled az új felszálló!!!!Ha Te kikérheted magadnak a helyet akkor Ő miért is ne!!!!!!!!!!!!

    • Ha neked csak ennyi jött le az egészből… nos, gratulálok. ha goromba akarnék lenni, azt feltételezném, esetleg te is pont abba a másik kategóriába tartozol (már csak a felháborodást sejtető felkiáltójel-özön miatt is).

      Nem látom a párhuzamot a két “balhé” között, ugyan vannak közös pontok, de amíg az első helyzetnél a jogosság teljesen egyértelmű, a második helyzetnél nem teljesen, illetve nézőpont kérdése (a jógaóra óriási tömege nem annyira mérhető a félig-tele buszhoz szerintem.)

      Bár azt hiszem, itt nem csak feltétlenül a konkrét történéseket kellett volna leszűrni, hanem a mögötte megbúvó emberi érzéseket, önismeretet és egyéb lelki, akár spirituális dolgokat, miérteket.

      Egyébként bírom ezt az idősnyanya-megmondja-a-frankót helyzetet, főleg, amikor a fiatalokat szidják. Csak azt felejtik el, hogy valakinek a mai fiatalságot is fel kellett nevelni, a mostani tiniknek/fiataloknak is látniuk kellett valakitől azt a mintát, ami szerint élnek. (Kérdem én, objektíven, mit tanult volna az öregtől egy buszon ülő kisgyerek? Hogy ok nélkül érdemes vitát gerjesztő szituációba bonyolodni? És akkor csodálkozunk, ha sok a kötekedő fiatal? Á…)

    • Huncutka: Ez így van. Poszt épp ebben a témában:
      https://barokeszter.hu/2012/12/25/az-elet-ertelme/

      Amúgy miért több néven kommentelsz? Ha egy nevet kiválasztasz, sokkal könnyebb azonosítani.

      Trisha: ez lényegretörő és ütős volt, köszi!

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. Elvesztettem az ashtanga-szüzességemet is « Eszter's Offtopic
  2. A Hit Gyülekezete másik (?) arca « Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: