Két friss sztori a bennem élő makacs, önző, hiú, irigy csakazértis-kölyökről

Azon gondolkoztam ma, hogy vajon miért bosszantom fel magamat banális baromságokon. És ilyenkor nem elég, hogy kicsúszik alólam a jelenlét talaja, de ráadásul még vulgáris viták szintjére is képes vagyok leereszkedni. A legzavaróbb azonban az, hogy még ezekben a méltatlan helyzetekben is az a prioritás számomra, hogy MEGMONDJAM A FRANKÓT, jól szerepeljek, győzedelmeskedjek az ellenfél fölött, és hatást gyakoroljak a közönségre. Na jó, a lelkünk fenekére tekintés persze nem így kezdődött, hanem úgy, hogy kihozott a sodromból egy pasas a 9:45-ös buszon.

Kitaláltam ugyanis, hogy Pestre szállítok pár nyári göncöt és szandált, azonkívül nem mosok a héten, hanem magammal viszem a szabadság alatt kimosott cuccokat. Még a fülemen is szatyor lógott, így aztán nagyon örültem, hogy kevesen vannak a buszon, elférek a sofőr mögötti két ülésen a holmimmal. A másik oldalon és mögöttem három-három szabad hely maradt, így rossz érzés nélkül pakoltam a négy táskát, a két literes teát és a dzsekit a mellettem lévő ülésre. A Toronyháznál aztán – utolsóként, hiszen ez az egyetlen megálló van Pestig – felszállt egy negyvenöt körüli pasas, és megkérdezte szabad-e a hely mellettem. Erre én a következőt feleltem: “Hát, ha nincs más szabad hely. De szerintem még bőven van” – és rámutattam a másik oldalon és a mögöttem lévő helyekre. Majd magyarázatként hozzátettem: “Sok zacskó, nem lehet lezárni őket”. Gondoltam, az úriember kényelmesen el tud helyezkedni a mögöttem vagy szemközt ülő utastársak mellett is, akik csomag nélkül vagy kis kézitáskával szántanak át a tájon (a többség csak melóba vagy suliba megy, délután jön vissza). Azt nem tettem hozzá, hogy én ilyenkor már szeretek hozzáfogni a napi munkámhoz, ezért szeretném, ha az ölembe tudnám venni a gépet: ha erre nincs lehetőség, mert nagy a tömeg, általában leülök valamelyik lépcsőre, de ezúttal nagy pangás volt, bőséges helykínálattal.

Az úriember rám mordult: “Miért, talán két helyjegyet vettél? A táskáidnak is? A hely nem a zacskóknak van! Ez azért már egy kicsit túlzás, mégis mi a fenét képzelsz te magadról?” Nem nagyon jöttem zavarba (1996 óta ingázom, volt már cifrább buszos sztorim is, megedződtem), a világ legtermészetesebb módján válaszoltam: “Már bocs, de legalább tíz másik ülés közül lehet választani, és ebből legalább nyolc utas mellett kényelmesen elférsz, úgy harminc centire innen is ugyanez a pompás kilátás – miért pont ez a hely kellene?” – nem szoktam vadidegen, középkorú férfiakat letegezni, de gondoltam, ha ő úgy véli, együtt őriztünk libát, akkor én sem fogok udvariaskodni. Közben egy öregasszony mögöttem kelletlenül felkászálódott (kívülre ült), hogy beengedje az ipsét: “Hihetetlen, hogy milyen kölykök vannak manapság, engem anyám úgy vágott volna szájon, hogy a fal adja a másikat” – mondta. A figura erre rögtön replikázott: “Ezt tanítják nekik az iskolában…” – a többit már nem hallottam, mert inkább a zenét választottam a Bölcs Öregasszony és a Mindentudó Aktakukac erkölcsi tanítása helyett. A hat és fél perces szám végén aztán volt szerencsém hallani, hogy a két szent ember még mindig az én “minősíthetetlen viselkedésemről” értekezik, amit immár a fél busz hallgat.

Az igazság az, hogy nem nagyon bírom ki, hogy ne az enyém legyen az utolsó szó (pedig dolgozom az ügyön), ezért aztán két szám között még megdobtam őket pár gondolattal, amit a hat és fél perc alatt érleltem magamban. Nem nagyon érdekelt a véleményük, igazából csak a közönség kedvéért szólaltam fel, hadd hallják a másik oldal érveit is: “Már ne is haragudj, de feltételezheted, hogy ha nincs más hely az buszon, értelemszerűen bárkinek helyet szorítok a mellettem lévő ülésen, ez természetes. De amíg ennyi hely van, addig miért kellene szorongani? Megint más, ha szépen udvariasan közlöd, hogy fontos számodra, hogy a sofőr mögött ülj, mert mittomén, fixa ideád, hogy belásd a tájat vagy a műszerfalat, vagy pánikbeteg vagy, eléggé toleráns természetű vagyok… de ez így…” A fickó erre felháborodottan kapkodott a levegő után, majd jobbnak látta, ha inkább újdonsült kebelbarátnőjével vitatja meg “a mai kölykök határtalan szemtelenségét”: asszem, a magatartászavaromnak közösségkovácsoló ereje van. Hagytam őket kibontakozni, míg én visszatértem a muzsikaszóhoz, de közben éreztem, hogy baromira ideges vagyok, és legszívesebben futnék egy kört. Ehelyett kénytelen voltam feszült figyelemben a munkába merülni, hogy mindenki lássa, hogy én bizony nyugodt, szorgos élőlény vagyok, aki nem törődik az alpári kötekedőkkel. A közönség, amint az lenni szokott, persze nem foglalt állást.

Az elkövetkezendő szűk egy órában azzal töltöttem az időt, hogy igyekeztem lecsillapítani a haragomat: nézzük a jó oldalát a dolognak: egy 45 éves pasas azt hitte, hogy valami tizen- vagy legalább huszonéves iskolás “kölyök” vagyok. Ez igazán pozitív fejlemény ahhoz képest, hogy másfél éve nem kértek tőlem sehol személyit piavásárláskor, és mi tagadás, már eléggé itt volna az ideje a hajfestésnek is. Emellett tény, hogy az egész sztoriban nem a konkrét eset, a két baromarc és a szótlan nézősereg a bosszantó, hanem az én reakcióm. Konkrétan az, hogy még mindig itt vagyunk, ezt a kört futjuk körbe-körbe két-három hetente egyszer: kijövök a sodromból (olyasmi miatt, ami fél percnél több figyelmet nem érdemelne), és a szituáció csupa olyasmit hoz ki belőlem, amit annyira már nem óhajtok a magam részének tudni, mert csak hátráltat a fejlődésben. Makacs, makacs, makacs leszek, logikátlanul és értelmetlenül, csakazértis-makacs. Kioktatom a vitapartneremet, megkeresem a gyenge pontjait, és mielőtt észbe kapnék, már azon munkálkodom nagy erőkkel, hogy MEGALÁZZAM, AHOGY TUDOM. Ennek az eszköze pedig mindig, minden esetben az, hogy az igazamat akkor is bizonyítom, ha egyébként nincs igazam. Mert csakazértis.

Józan ésszel, logikusan és humánusan értékelve a mai nap történéseit, azt mondanám, ma igazam volt (persze nyilván tálalhattam volna mindezt udvariasabban is), de két hete csütörtökön például nem volt ilyen egyértelmű a helyzet – az én reakcióm viszont ugyanez a makacs, kioktató attitűd volt. Történt ugyanis, hogy óriási tömeg gyűlt össze jógára, jóval többen voltunk, mint ahány fal jutott volna. Az elsők között léptem be, és amíg a többiek a plédeket, téglákat, habszivacsokat, hevedereket és hengerpárnákat gyűjtötték be, én megörültem az egyetlen üres helynek a sarokban, ahol még nem volt matrac. Gyorsan letettem a matracomat, és örültem magamnak. Tíz másodperc múlva megjelent egy lány, és közölte, hogy ez az ő helye, ott vannak a téglái a lábamnál. A következő beszélgetés zajlott le:
– Ez az én helyem, bocs.
– Hát bocs, de én érkeztem előbb. Amikor bejöttem, üres volt a hely.
– Nem, nem volt üres, ott vannak a tégláim, csak elmentem matracért.
– Itt tutira nem volt semmi, amikor én bejöttem. Különben nem cuccolok ide.
– Ó, elfoglalták a helyedet, Zsozsi? Akkor most hova menjünk? – kérdezte a csajtól a mellettem pakolászó lány mély részvéttel a hangjában.

Na, férfiasan bevallom, ez volt az a pont, amikor kicsit elborult az agyam: a két nagy barátnő, akik hugyozni is egymás mellett akarnak, és most azért puncsolnak, hogy a jógaóra bensőséges 90 percében se legyenek egymástól harminc centinél távolabb. Bizonyára az irigység kúszott itt felszínre, amiért az én barátaim zömében tök más érdeklődésűek, mint én, ezért aztán egy csomó helyre tökegyedül járok, és néha tök szar egyedül bemenni egy vadidegen helyre, ahol tíz, húsz, száz, kétszáz vadidegen szempár mered rám, akik persze mind párban vagy csoportban jöttek. Mivel a barátságnál számomra nem kritérium, hogy egypetéjű ikrek legyünk, sokszor maradok magamra specifikus szubkulturális, spirituális, szabadidős tevékenységek közben: és ugyan büszke vagyok rá, hogy nálam soha nem volt feltétel, hogy minden spanom ugyanazt a zenét szeresse, ugyanazt a helyet élvezze, ugyanabban higgyen etc., mint én, azért mégis csak fasza lehet mindenhová egy biztos csajtársaság kíséretében menni, ami ad egyfajta biztonságot és kényelmet mind materiális, mind emocionális szinten (értsd: megfogja a kabátodat, amíg te pisilsz, és össze lehet vele nézni/mosolyogni bizonyos időközönként). Szóval, a hirtelen felébredt (legalábbis tudatosodott) irigység a következő epés megjegyzést juttatta ki a számon, mézesmázos hangon:
– Ó, hát azt sajnos nem tudom, hova menjetek, de VALAMI AZT SÚGJA, hogy ezt az órát egymástól legalább ötven-hatvan centire kell átvészelnetek. Nem tudom, menni fog-e… de szorítok.
Mire ezt kimondtam, már rosszul is éreztem magamat miatta. Miért? Egyrészt azért, mert lehet, hogy a csaj valóban előttem érkezett, a fene se nézte, van-e tégla oldalt, és pláne, hogy az a tégla kié (van, aki egyet, van, aki hármat hoz magának, az ő két téglája tűnhetett a mögötte ülő három téglájának is). Másrészt, tök mindegy, ki mikor érkezett, ha kevésbé makacsul ragaszkodom a vélt vagy valós igazamhoz, akkor elegánsan átadom neki a helyet – az egyetlen, utolsó helyet a falnál – és én megyek középre. A vén profik között úgyis van pár arc, akik fal nélkül is mindent meg tudnak csinálni (például nem lógnak, hanem fejen állnak – 20 percig), így minden bizonnyal nem kellene lemondanom az eszközhasználat áldásos hatásairól sem. Mi a fasz ez a makacs, csakazértis-gyerek a lelkem mélyén, ami egy ilyen kicsinyes baromság miatt balhézik, méghozzá ennyire méltatlan eszközökkel?! Ommmm.

A következő húsz percben igyekeztem nem szarul érezni magamat, és közben arra gondoltam, hogy mennyire gáz, hogy egyáltalán BÁRMIRE is gondolok, amikor épp semmire se kéne (ha már hülyeségeket mondok, legalább ne legyen lelkifurdalásom). Eszembe jutott az a vicces jógás kép, amin egy nagyszakállú, kopasz guru kuporog lótuszülésben, feje fölött üres gondolatbuborék jelzi, hogy nem agyal a csóka, csak úgy jelen van, maximum a légzése tudatosodik benne. Ezzel szemben a kép másik sarkában ül egy Lululemon-gyatyás, lófarkas kiscsaj, aki a buborék tanulsága szerint olyan életbevágó kérdéseken mereng, mint hogy mit vegyen este a boltban, hány pók mászkál a mennyezeten.. és juj, az otthoni fürdőszobát is ki kéne már meszelni… Be kellett látnom, hogy ha engem is a képre rajzolnának, akkor nyilván épp azon járatnám az agytekervényeimet, hogy micsoda szörnyűségesen idegesítő helyzetek vannak, amik az őrületbe kergetnek, és különben is, micsoda dolog már az, hogy… És be kellett látnom, hogy azért a hierarchia legvégén kapnék helyet ebben a rajzos koncepcióban. Ommmm.

A legutóbbi hiperfitneszes, izomlázcsináló jógaóra után abban bíztam, hogy Hajni most is kifingat minket (“rám fér némi kardiós kifulladás”, gondoltam), de meglepetésemre olyasmit csináltunk, amit eddig még soha: egy légzőgyakorlatot. “Ugyanolyan fontos” – hallhattuk magyarázatként. Mit szépítsük, párban kellett csapatni a témát, amitől egyeseknek herótja van, és hát annyira én sem rajongok a dologért, de azért kibírom. Szétnéztem, kivel állhatnék össze, amikor a matracfoglaló ellenfelem kicsit zavartan, de kedvesen megkérdezte: “Eszter, leszel velem?” – egészen meglepett, hogy az óra első felében megjegyezte a nevem, mert korábban még nem vettünk együtt részt órán. “Persze” – bólintottam, és átcuccoltam az ő térfelére, középre. Nagyjából egy magasak lévén, logikus volt, hogy párban legyünk. Utána a sors igen pikánsan rendezte a kapcsolatunkat: húsz-húsz percet töltöttünk kvázi egymás ölében, befogott fülekkel, szemekkel, amíg a gyakorlatokat elvégeztük. Igazi egyensúlyfejlesztő bizalomjáték volt az egész, és a fene sem sejtette, hogy épp egy olyan ember testi közelségében kell ezt megélnem, akivel legutóbb konfliktusba keveredtem. Igazából nem beszéltünk róla, de valahogy kimondatlanul is letárgyaltuk: spongyát az óra eleji piti baromságra, namaste meg minden. Átsuhant az agyamon, hogy bizony jógatársam volt az okosabb a végén, de valahogy a már nem zavart ez: ő vagy én, mindegy, mind egy, ennek nincs jelentősége. Akkor és ott a helyzet sajátos alakulása és persze maga a jóga természetes flow-élménye kioldotta belőlem az önző, hiú, makacs csakazértis-kölyköt, de azért óra után többször is eszembe jutott: hogyan lehetne ettől a defekttől végleg megszabadulni?

És valóban, kérem szépen: hogyan? Mi a titka annak, hogy ne csak TUDJAM, hogy mi a helytelen, hanem a természetes is legyen számomra, hogy megőrzöm a nyugalmamat és toleránsan viselkedek a kényelmetlen helyzetekben is? Könnyű elméletben elfogadónak lenni, de az apró, hétköznapi bosszúságok és – ezekről most szót sem ejtettünk – felháborító igazságtalanságok jelentik azért mégis csak az igazi kihívást. Jobb ötlet híján most kinevetem és ugratom magamban ezt a makacs, agyatlan, szeles, patás krampuszt, de az igazi megoldás még várat magára.