RIP, drága Goloka teaház!

Sajnos májusban egy kedvenc hellyel kevesebb lett, végleg bezárt Gyöngyösön a Goloka Teaház is. Is, merthogy mostanában egyre több helyen húzzák le a redőnyt a megcsappant forgalomnak köszönhetően.

A teaházat nagyon szerettem, bár sajnos ritkán jutottam el: szinte csak akkor sikerült benéznem, amikor szabadságon voltam. Akkor sem volt egyszerű, mert a barátaim közül senki sem szeret teázni, így aztán míg rendszerint én kipróbáltam valami csodát mindig más mézzel, a kísérőim jobbára koktéloztak vagy söröztek, szégyenszemre. Nem baj, koktélokból is kiválóakat lehetett rendelni a teaházban, és fantasztikus voltak a melegszendvicsei, a teasüteményeik és a gyümölcsös csokis fondü is. Nagyon szomorú vagyok, hogy véget ért a Goloka pályafutása.

Különösen azt szerettem, amikor hétfőnként didgeridoo est volt, mert nagyon szeretem magát a hangszert. Jó volt nézni a srácok örömzenélését, és ilyenkor mindig irigykedtem kicsit, hogy ők így vígan elzümmögnek magukban. Szerdánként dobszerda volt, de arra ritkán jutottam el, hiszen általában hétfő-keddeket vagy csütörtök-péntekeket vesz ki az ember, a hét közepén így a legritkább esetben tűntem csak föl Gyöngyösön.

Szerettem azt is, hogy mindig lehetett valamilyen apró kegytárgyat venni (a füstölőket és a füstölőtartókat például rendszeresen a Golokában szereztem be), és olykor voltak előadói estek is. Volt pár, amin én is ott voltam, és ezekben az órákban megállapítottam, hogy a líra és a tea tökéletes összhangban van egymással: még a legesetlenebb vers is a Parnasszus csúcsára emelkedik egy-egy csésze különleges tea kíséretében. El tudtam volna képzelni, hogy egész napokat töltök a teaházban pepecseléssel, hiszen én víz helyett a hétköznapokban is teát iszom, a kaja nagyon finom volt, a személyzet pedig kedves.

Rossz látni, hogy a 2004-től tetőződő elvándorlás és a vendéglátóegységeket alaposan megtépázó válság lassanként mindent tönkretesz. A sportklubok is üresen konganak a 600-800 Ft-os, 90 perces csoportos óráikkal, hiszen Gyöngyösön szinte már csak diákok, nyugdíjasok és munkanélküliek maradtak (plusz esetleg néhány kisgyerekes család, ahol a felnőttek átlagbére ötjegyű összegből áll). Csoda, hogy ez a réteg távol áll a fizetőképes kereslet fogalmától, így lassan minden tönkremegy a zálogházakon, százforintos boltokon, hipermarketeken és turkálókon kívül?

Bízom benne, hogy lesz még olyan időszak az én életemben, amikor az emberek Angliánál közelebb is látnak majd lehetőséget a kiegyensúlyozott életre, az itthonmaradóknak pedig nem kell Budapestre költözniük ahhoz, hogy munkahelyük és (legalább) hatjegyű számból álló fizetésük legyen. Remélem, lesz majd virágzó Goloka Teaház is, és még sok-sok szép és jó hely, amiket annyira szerettünk tíz-tizenkét évvel ezelőtt!