Hófehér és a fekete mágia

Kis csapatunk a Hófehér és a vadász (Snow White and the Huntsman) premier előtti vetítésén járt az Allee-ben. Vizuálisan gazdag, hátborzongató 127 perces mesét kaptunk, korrekt színészi alakítással és vállalható zenei aláfestéssel... bónuszként pedig a fekete mágia keresztmetszetét is láthattuk, madártávlatból. A történetet mindenki ismeri, s persze az sem titok, hogy az eredeti változat horrorsztori sok-sok fekete mágiával. Adott a Király, aki fényoldali harcos, ám felesége halála után egy perc alatt beleszeret egy gyönyörű nőbe, Ravennába (holló, ugye, a halál és a sötétség vezérszimbóluma), akit már másnap feleségül vesz (gyors szerelmi kötés). Ravenna a sötét oldallal kötött paktumot, bosszú, irigység, harag, gyűlölet és félelem vezérli, egyetlen célja a hatalom megszerzése és birtoklása élő és élettelen fölött. Már a nászéjszakán kinyírja a királyt, majd (valami furcsa öröklési rend alapján) az ő fejére kerül a korona, s ördögi mosolyú bátyjával hamarosan megalapítják a sötétség birodalmának földi központját, aminek következtében a természet a palota körül kipusztul, az emberek pedig önmaguk árnyékává válnak.

A tényleges örökös, a kis Hófehér a vár tömlöcébe kerül: Ravenna azért nem iktatja ki, mert a felnőtt nővé cseperedő szépség kimetszett szíve lesz majd saját örök életének záloga (véráldozat). Mikor Hófehér nagykorúvá válik, a királynő bátyja lemegy a tömlöcbe, hogy előállítsa a lányt, ám kéjenc természete miatt (újabb fő bűn) Hófehér túljár az eszén, és egy pillanat alatt megszökik.  A sötét erdőbe veti magát, ahol mindenféle démonizált furcsaság ejti rabul: mint később kiderül, az erdő az ember gyengeségéből táplálkozik (klasszikus sötétség-fény harcához köthető jelenség).

Ugyanígy a királynő is a fájdalomra épít, amikor maga elé hívatja az egyetlen sötét erdő uralására alkalmas személyt, a Vadászt: a pasas a legmélyebb gyász mélyén agonizál, mivel szeretett hitvesét elpusztította a királynő, hogy vérével saját szépségét és fiatalságát tartsa fenn. A fájdalommal és a bosszúval a sötét oldal kiválóan tud dolgozni, és mivel a Vadásznak már nincs veszítenivalója, Ravenna azt ígéri, hogy Hófehér levadászásáért cserébe visszahozza szerelmét az élők közé. Később aztán kiderül, hogy erre még az ország első számú fekete mágusa sem képes, ezért a Vadász végül mégsem szállítja a királylányt. Inkább szövetségesek lesznek.

Hófehér igazi fényoldali lény: jelenlétével gyógyít, a Nagy Fehér Szarvas áldását kapja (szarvas=kecsesség, jóság, örök megújulás szimbóluma), tündérekkel cimborál, a sötét erdő hatalmas erejű démonszörnyét bátorsággal, békével és szeretettel semlegesíti, amire a Vadász természetesen a benne élő mély gyász miatt képtelen volna. Erre szokták azt mondani, hogy egy kivilágított szobába képtelenség bedobni egy marék sötétséget, míg egy sötét helyiségben akár egy aprócska mécses is fényt csinál: magyarul a félelmet, fájdalmat és gyűlöletet (a sötét oldalt) a szeretet és a béke (a fény) pusztítja csak el. Hófehér a király lánya, s a középkorban a király Isten küldötte, hatalmát a pápától/egyháztól kapja, s mint olyan, fényoldali lény: egy alkalommal a királylányt is halljuk miatyánkot mormolni, ami nyilván az isteni oldal szimbóluma volna.

Ravenna ezzel szemben látványosan a fekete mágiával dolgozik: uralja a négy elemet, feketében jár, hollóvá tud változni, vérben fürdik, szűzlányok szívét eszi, palotája falán fordított kereszt áll, képes az alakváltoztatásra, telepatikus úton kommunikál bátyjával, az első teremtett elemből, a tűzből kapja az üzeneteket, és végig a félelem és a gyűlölet mozgatja minden gondolatát, szavát és cselekedetét. A törpék, a Fehér Sereg és a tündérek földjének lakói, tehát a fényoldali lények mind Hófehér mellé állnak, hogy együtt legyőzzék a királynőt, és a törvényes örököst emeljék a trónra. Itt indul a klasszikus sötét oldal-fényoldal harcára épülő játszma, a mérgezett almával és a csókkal, a tükörrel és a többi, Grimm-meséből már ismert szimbólummal, amit Rubert Sanders filmje meglehetős szabadsággal kezel – ezeknek felvázolása azonban durva szpojler volna, amit most inkább mellőznék a filmre kíváncsi olvasók érdekében.

A főszereplő, Kristen Stewart sokszor eszköztelennek mondott játékával a filmben nincs gond, bár tény, hogy a színésznőnek a Twilight-széria után már bizonyára komoly gyakorlata van a feltámadásban… A Vadászként feltűnő Chris Hemsworth-tel sincs gond, noha eredetileg Johnny Deppet, majd Viggo Mortsenst, végül pedig Hugh Jackmant akarta a rendező a szerepre, Hemsworth tehát csak a negyedik választás volt. Charlize Theron kimondottan jól alakítja a lelketlen királynőt, akinek tükörképe a mágia szinkronicitásának jegyében az arctalan, szem nélküli aranyszínű vezérenergia, a Tükör. A képek végig zseniálisak, az animációk döbbenetesen élethűek, egy percig sem érezzük gatyinak a vizuális kontextust, ami a hasonló mesék esetében rendkívül fontos: az Alíz Csodaországban producerének, Joe Rothnak jó szeme van az efféle finomságokhoz.

A végkifejlet természetesen ismert, nincs benne csavar: de hát, miért is lenne; emlékeztek, mit írtam pár sorral fentebb a sötétség és a fény kapcsolatáról…