Aktuális

Ha nem kértél, nem kérdeztél

Voltál már olyan koncerten, ahol a kedvenc előadód megengedte, hogy a ráadásszámokat a közönség válassza ki, ott a helyszínen? Előfordult már, hogy részt vettél egy érdekes előadáson, ahol a téma szakértője mindenkit arra biztatott, hogy kérdezzen bátran?

Az esetek nagy részében ilyenkor boldogan kiabálod a kedvenc dalod címét a többiekkel, vagy felteszel egy számodra fontos kérdést te is.

De mi van akkor, ha nem tudsz kérni, nem tudsz kérdezni?

Hallod, hogy a többiek a zenekar legismertebb rádióslágerének refrénjét ordibálják teli torokból, vagy éppen háromszavas kérdéseket tesznek fel 2012-ről meg az ufókról. Te meg kicsit elbizonytalanodsz, mert történetesen a demó utolsó kislemezének a B-oldalát szeretnéd hallani, vagy éppen tucatnyi olyan komplex kérdésed lenne, amit szinte lehetetlenség öt mondatnál rövidebben megfogalmazni.

Ezért aztán csak állsz, és nem kérsz, nem kérdezel. Hangosan legalábbis nem. Magadban viszont azonnal elindul egy belső párbeszéd: “hé, te marha, miért állsz itt némán, amikor ki tudja, mikor lesz legközelebb alkalmad számot kérni a kedvenc együttesedtől, vagy hiteles forrásból kapni egy szakszerű választ a kérdésedre?!”

Próbálod tehát megfejteni, miért nem kértél, miért nem kérdeztél.

Talán félsz, hogy rossz az angol/német/francia kiejtésed, beszédhibás vagy, nem mersz több száz ember előtt megszólalni? Zavar, hogy ha beszélni kezdesz, mindenki hátrafordul és rád mered, és neked vadidegen tekintetek kíváncsi záporában kell értelmesen és összeszedetten megnyilvánulnod? Ez érthető magyarázat, de eddig ezzel nem volt gond. A nagy pofádnak köszönhetően éppenséggel a lehető legváratlanabb helyzetekben is remek szónok vagy, sőt: talán túlzottan is élvezed a nagyközönség előtt való szereplést.

No, akkor a jó öreg, kidobásra szánt, de kukából párszor még visszamenekített mellénnyel lehet a gond: azzal, amelyik olyan baromira nagy. Derogál, hogy ezek itt az elcsépelt, butuska slágert vagy a huszadrangú ezobazárból összeszedett világvége-sztorit akarják hallani, te meg azért… hmm, hmm. Mondjuk, azok után, hogy lenézed embertársaidat, akik erre kíváncsiak, nyilván nem igazán mondhatod, hogy “te meg azért nem itt tartasz már”. Ha nem itt tartanál, nyilván el sem jutottál volna eddig az alattomosan örvénylő gondolatözönben. Ejnye… “De nem baj faszarcú gondolatok, megbocsátok” – dünnyögöd magadban.

Ha – kevesebb, mint egy perc alatt – túlléptél mindkét akadályon, és még mindig nem jön ki szó a szádon, komolyan gondolkozóba esel: mi ez a fal, miért nem kérsz, kérdezel – vagy éppen egyszerűen teszed csak meg azt, amit annyira szeretnél?

Már rég hazafelé tartasz az éjszakai buszon/döcögős metrón, amikor megérted: ezt a falat bizony magánynak hívják, és benned lakik. Ez a magány arról szól, hogy egyedül érzed magad a zenéddel, a kérdéseiddel, azokkal a dolgokkal, amiket átélsz. Nincsenek még körülötted olyanok, akikkel meghallgathatnád/vitathatnád mindezt, és még nem látod a módját, eszközét annak, hogy mások elé tárd a benned kinyíló világot. Ezért aztán úgy érzed magad, mint egy egyedül bolyongó, álruhás király a percenként változó, nyüzsgő országa peremén. Szavak, betűk nélkül.

Aztán – és nem sör, de nem is a pálinka – hatására, jön a felismerés: helló, a falat ugyan magánynak hívják, és néha áthatolhatatlannak tűnik, de igazából te építetted fel az első téglától az utolsóig, méghozzá az általad választott anyagokból és formára. A következő gondolat már felszabadító: ha te építetted, nyilván a lerombolására is tökéletesen alkalmas vagy. Kell hozzá pár dolog, nyilván: például jó balták és egy faltörő kos, de azért… a kőműves általában nem csak építeni, hanem rombolni is tud. Ez csak türelem és technika kérdése… addig is tök jól kilátni a réseken át is.

Ha így állunk, akkor viszont nincs nagy gond. Ebből a szemszögből nézve már egyáltalán nem probléma, hogy nem kérted bátran és hangosan a kedvenc dalodat, vagy nem vetted elő azt a kérdést, amire nagyon kíváncsi vagy.. vagy éppen nem tetted meg akkor és ott azt a dolgot, amit annyira akartál. Sőt: kimondottan jó, hogy kussban maradtál, mert így legalább eljutott hozzád egy felismerés, megrágtad, megértetted, és megtaláltad a megoldást – magadban, nyilván, hol máshol? Ehhez még csak tömeg előtt megszólalni sem kell, sőt: talán nem is szabad.

Ha pedig a felismerés és a megértés megvan, már csak karnyújtásnyira van az igazi, minden szinten működő, nagybetűs MEGVALÓSÍTÁS.

kép: makemeamary.com

Reklámok
Eszter névjegye (857 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

2 hozzászólás Ha nem kértél, nem kérdeztél bejegyzéshez

  1. Bennem inkább a környezet épített fel hasonlót (bár már az AIESEC közben leküzdöttem, de előtte sokszor küzdöttem ezzel, leginkább azzal a részével, hogy ha egyértelmű és érdekes feladat volt a láthatáron, nem mertem jelentkezni vagy kérdezni róla, aztán valaki sokkal gyengébbet választottak, aki rosszabbul oldotta meg a feladatot, mint én tettem volna). Azért vádolom a környezetet, mert mindig belém lett fojtva a szó, a buszon ne beszélgessek, mert mások is hallják. Otthon ne beszéljek az iskoláról, mert a szülők fáradtak, nem érdekli őket. Ne szóljak bele a felnőttek dolgába (még 18-19-20 éves koromban is ment ez a műsor). Soha nem volt lehetőségem felszólalni. Szóval amellett, hogy relative nagy lehetőségem volt az önmegvalósításra, mert az értelmes dolgokban és sulis dolgokban mindig támogattak, egyszersmind megvolt ez a bezártság is, amikor szó szerint csak magammal folytathattam párbeszédet és minden egyes nap közölhettem magammal, hogy “nyisd már ki a pofád, te marha!”.

    • Igen, és ez a “nyisd már ki a pofád, te marha” brutálisan szar tud lenni. Tény, hogy amikor a környezet hozzáállása miatt nem szólal fel az ember, az is csak egy belső szemléletváltással oldható meg. Mert hát ugye ilyenkor neked kell túllépni azon, hogy ők olyanok, amilyenek, és annak ellenére aktívnak maradni, intézni azokat a dolgokat, amik fontosak (neked). Persze ez baromira demotiváló többnyire, épp ezért nehéz… Aztán persze, vannak szituk, amikor meg menni kell…

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: