A béna maszturbálástól a spermalopásig: sötét titkok nyomtatásban

Nagyon tetszik az a fajta confessional writing, amit Liz Jones vagy Penelope Trunk csinál: szeretem azt, amikor a szerkesztő-újságíró kitárulkozik, és arccal és névvel vall valami olyasmiről, amiről épeszű ember nem beszélne nyíltan, pláne ország világ-előtt, a munkája részeként.

Sajnos nálunk a műfaj nem igazán létezik, talán a demokráciánk fiatalsága nem adott még teret a szubjektívebb, intimebb publicisztika meghonosodásának. A magyar nyelvterületen hasonlóval próbálkozó kollégák általában csak a felszínt karcolgatják vagy magukat fényezik: talán még Albert Györgyi volt az, aki mélyebbre mert menni azoknál a kellemetlen részleteket elkendőző történeteknél, amelyeknek a végén azért mégis csak a szerzőé az erkölcsi győzelem. Az igazi confessional writing viszont sokkal rázósabb pár zavarbaejtő személyes történetnél, voltaképpen bármikor visszafelé is elsülhet a fegyver, pillanatok alatt kártyavárként dőlhet össze éveken át gondosan építgetett személyes brand. Épp ezért annyira értékes, hogy ezek a szerzők PUSZTÁN vallomásaik ínyenc tálalásából is megélnek: rendkívül finom, törékeny kötéltáncról van szó, ami a többszáz milliós angolszász óriáspiacot alkalmasint teljesen felforgatja, hatalmas vitákat generál és észrevétlenül átalakítja a közgondolkozást.

Liz Jones nemrég például arról vallott Anglia legolvasottabb napilapjának hasábjain, hogy élete elkeseredettebb szakaszában közönséges kis spermatolvaj volt: a lúzer, munkanélküli, fiatal faszija nem akart gyereket, ő viszont igen, ezért aztán ha nagy ritkán szexeltek, aktus után kihalászta a kukából a használt óvszert, és a fürdőszobában próbálta kézzel-lábbal teherbe ejteni magát. Úgy gondolta, joga van a spermához, mivel az ő pénzéből rendelik a gyorskaját minden áldott nap, tehát ő az úr a háznál. A kísérletek végül mind kudarcba fulladtak, és az 50-es éveiben járó Liz Jones ma már bánja, hogy nem lehetett anya. A vallomás annyira abszurd, furcsa, felháborító és szánalmas, hogy mindenkinek van pár kérdése a cikk elolvasása után: mi értelme van egy olyan kapcsolatnak, ahol a felek nem őszinték egymással, miért van együtt két olyan ember, akik annyira nem bíznak a másikban, hogy kizárólag gumival szexelnek, és milyen alapokra építene egy családot az a nő, aki hazugsággal és csellel igyekszik elérni a céljait? A másik oldalon látjuk azt a kétségbeesett negyven fölötti embertársunkat, aki komédiába illő baromságokkal akarja elérni azt, amire mindennél jobban vágyik – egyszerre háborgunk, fintorgunk, szánakozunk… és közben érezzük az ember törékeny esendőségét. Az vesse az első követ, aki bűntelen.

Még mindig a női cseleknél maradva, a Daily Mail-en – hol máshol? – találtam rá Sally Windsor képekkel gazdagon illusztrált vallomására, amelynek keretében a szerző arról számol be, hogy szeretné Olaszországban, álnéven teherbe ejtetni magát egy mit sem sejtő vadidegennel. A négyéves kislányát egyedül nevelő 32 éves szerkesztő-újságíró még egy gyerekre vágyik, de úgy érzi, nyüzsgő élete és grandiózus karrierje miatt nincs ideje egy “klasszikus párkapcsolatra”, meg amúgy sem szeretné, ha lányának új “apapótlékkal” kellene szembenéznie (egyébként sosem értettem, miért lenne anya új társa apuka, de bizonyos körökben valamiért népszerű ez a koncepció, s sokszor még a kontaktra vágyó igazi apát is kitúrná a képből), ezért aztán a legjobb, ha csalással jut ahhoz, amihez “minden nőnek joga van”. Joga, haha – hihetetlen, milyen önzőek tudunk lenni mi emberek, ugye? Sally ezt felvállalja, és arról is nyíltan vall, hogy bőven volna pénze mesterséges megtermékenyítésre, de attól tart, hogy a gyermektelen nők, az idősebb párok és a leszbikusok előnyt élveznek a sorban egy fiatal, fogamzásra képes, kisgyerekes nővel szemben, ő pedig nem akar, nem tud már várni. Most kell, azonnal kell, kell kell – itt egy pillanatra összerezzenünk, a szerző szemérmetlen önzése minden képzeletet felülmúl… ugyanakkor a dilemma minden kétséget kizáróan több millió csendben őrlődő nő napi gondolata, csak Sally Windsor az, aki ezt itt és most a legnyíltabban felvállalja.

Aztán ott van az abszolút kedvencem, Penelope Trunk, aki… egy zseni. Elképesztő ötletei vannak, a közösségi média egyik trendszettere, megdöbbentő éleslátással ad karriertanácsokat, közben pedig arról ír, hogy csak benyugtatózva és elkábítva tud szexelni, érzelmileg manipulálja a férjét, aki néha-néha lilára veri, de sebaj, elvégre az apja is gyakran megerőszakolta annak idején, igaz, akkoriban nem tűnt fel neki, hogy ez gáz lenne. Olyan tabukat feszeget, amit épeszű ember soha nem írna le: olyasmit, hogy egyetemista korában pénzért maszturbált, de szarul csinálta, huszonöt évesen még nem tudta, hogy a nőnek melyik lyuka való a szexre, és nem érti az előjáték lényegét, és néha pánikrohamai vannak szex közben. Leírja, hogy a szülés utáni depresszió miatt kezdetben nem kötődött a gyerekéhez, és hogy imádja a fiait, de megőrül, ha nem talál időt a felnőtt élet kihívásaira. Persze ne feledjük, Penelope  Trunk az egyetlen ember, aki jól jött ki abból, hogy a Twitteren örömködött, amiért elvetélt, mert így legalább nem kell a világ végére utaznia abortuszért. A CNN-es videót legalább ötször megnéztem az elmúlt két évben: tanítani kellene, ahogy ez a Woody Allen-filmbe illő New York-i neurotikus zsidó nő öt perc alatt reklámozza a cégét, közérdekű egészségügyi tájékoztatást nyújt és frappáns pro-choice kampányt tart, miközben az erősen konzervatív, keresztény riporter megsemmisülten hápog csupán (és tényleg, még a haja is jó a klipben). Ellentmondásos, mégis kíméletlenül őszinte megnyilvánulásról van szó, ami egy súlyos, több millió embert érintő problémára hívja fel mindannyiunk figyelmét, így – a témához való viszonyunktól függetlenül – muszáj egy pillanatra megállnunk és elgondolkoznunk.

Persze Samantha Brick, a Daily Mail nyolcrészes cikksorozatot generáló szabadúszó-sztárja sem tegnap kezdte az ipart: miután hetekig a Google trending topic élbolyát uralta szépségéről és tökéletes testéről tett kinyilatkoztatásainak utóhatásaként, újabb tabuba nyúlt személyes példáján keresztül: bevallotta, hogy imád trófea-feleség lenni, aki főz, szexel és reprezentál, amiért cserébe túlsúlyos, idősödő férje milliós ajándékokkal kényezteti. “Nincsenek fölösleges körök és csalódások, mindenki tudja, hol a helye a kapcsolatban és mit vár a másiktól” – írja. Persze, ha kicsit belekukkantunk Samantha Brick korábbi munkásságába, megértjük a külsőségekre irányuló fokozott figyelmét: sokat bántott, kövér kisgyerek volt, aki később étkezési zavarokkal kínozta magát, hogy elnyerhesse “tökéletes” formáját… Samantha mindent bevall, a legzavarbaejtőbb részletekig hatolva saját identitása bugyraiban. Ilyen a jó confessional writing: elképesztően mélyre nyúl, hétköznapi erkölcsi problémát vet fel, ugyanakkor Damoklész  kardjaként bármikor lecsaphat a szerzőre, elvégre szakmai és társasági megítélésünk múlhat azon, milyen szennyest fúj ki az ablakunkon a szél.

Talán most azt mondjátok, hogy Liz Jones, Sally Windsor, Penelope Trunk vagy Samantha Brick szerencsétlen sorsú nők, akik hiába keresnek milliókat és/vagy élnek boldog házasságban, mégsem találják a helyüket a világban, ezért  mindent megtesznek, hogy a nemzetközi médiafigyelem középpontjába kerüljenek néhány hét, nap vagy akár óra erejéig, s ezáltal nyerjenek visszaigazolást saját létezésük jelentőségéről. Igen, ebben lehet némi igazság, viszont ennél többről van szó: a confessional writing valamennyi képviselője – márpedig sokan vannak, és nem csak hölgyekről beszélhetünk – ugyanolyan ember, mint bármelyikünk… csak éppen ők olyan dolgokat is kimondanak, amiket mi nem mernénk. És bevallom: ezért néha irigylem őket.