Tűzforró vasárnap, napsugaras jógafesztivállal – sok-sok képpel

Vagányan és lazán, öt réteg naptejjel a csupasz bőrömön indultam a vasárnap délelőtti harmincöt fokos kánikulában a Margitsziget irányába, ahol a Holdudvar szomszédságában, az öreg platánfa tövében találtam kábé száz ember harcos kettőbe meredve. Ötven méterre a céltól rádöbbentem, hogy fényes nappal, színjózanul, tökegyedül igencsak kemény dolog spontán becsatlakozni egy csomó vadidegen ember közé, anélkül, hogy a jelenlévők közül egyetlen lelket is ismernék. Aztán nagyot húztam a táskámba rejtett hideg csapvízből, és azt mondtam magamnak: “Te Vaddisznó, voltál már külföldi nyaraláson, továbbképzésen és sámándoboláson is egymagadban, csak nem fogsz itt megijedni egy sima, mezei jógafesztiváltól!” – és azzal a lendülettel leterítettem a matracomat hátul, a halkan mantrázó zenészek mellé.

Mivel késve érkeztem, először kicsit bemelegítettem magamban, aztán csatlakoztam az izzadva lihegő, hullámzó testek áradatához némi egységélményért. Ez volt az ún. Agni-jóga Kowalsky vezetésével, amit előtte legugliztam: azt jelenti, hogy minden ászanát 21 lélegzetig kell kitartani. Egyelőre még gondolkozom rajta, hogy mi a megterhelőbb: az, amikor percekig kell tartani reszkető kis izmaimmal egy pózt, vagy amikor olyan gyorsan történik minden, hogy egy perc alatt  két tucat formát is felvesz a tested, és a végén teljesen kifulladsz. Nem tudom, mindenesetre az Agni-projekt alatt a Mantra zenekarból formálódott OM játszott, méghozzá akusztikus verzióban: sokkal jobban tetszett a zenéjük így, mint torzított gitárokkal, de azért persze a mötál továbbra sem a zsánerem.

Ezután Acro Jam következett, ami a netes képek alapján arról szól, hogy egymás tetején jógáznak az emberek… szóval akrobatizálnak. Előre tudtam, hogy ez most kihagyom: egyrészt örülök, ha én egyben maradok a gyakorlás során, másrészt harmincöt fokban nem volt kedvem egy idegen ember hónaljában tölteni másfél órát. Sebaj, gondoltam, legalább van időm harapni valamit, így pont két óra telik el a következő szetig: a hátrahajlításos óráig! Mit szépítsük, úgy vártam ezt a kis backbending classt, mint tíz éve ilyenkor a Clan of Xymox-ot a Kastély Partyn Bolkowban. Szeretem a hátrahajlításokat, és kíváncsi voltam, mit lehet kihozni a dologból egy kimondottan erre épülő óra keretein belül.

Ez volt az a pont, amikor elbújtam beépíteni az arcomba egy pár sült kolbászt, és igen, utánaküldtem egy korsó sört is a tűző napon (nem megy a kurvának a jámborság, hiába). No, nem azért vonultam félre, mert nem vállalom a fitness-fixált hipszterek és a Krisna-tudatú embertestvéreim előtt, hogy én bizony igazából sörissza húsevő vagyok, hanem mert nem szerettem volna elborzasztani senkit sem olyasmivel, ami az ő életmódjával és hitével gyökeresen szemben áll. Már csak azért sem, mert az ilyesmi fölösleges energiát von(hat) el: szombaton a metrón én is belefutottam egy propaganda-anyagba, amelyben Magyarország egyik miniszterelnök-jelöltje üzeni politikai ellenfeleinek, hogy “ha megdobják kővel, visszadobja sziklával”, és mindez olyan mélyen ellenkezik minden spirituális törekvésemmel, hogy kábé tíz percig rémülten forgattam a szemeimet a döbbenettől, majd ügyesen rossz buszra szálltam. Persze, meglehet hogy egy fitness-fixált hipszter vagy egy krisnás embertárs jóval tudatosabban összpontosítja energiáit, mint én, így a bizarr ellenpólusokba futván nem zökken ki teljesen, de azért… biztos, ami biztos, na. Ha a jógánál elkalandozik a figyelmed, megette a fene az egészet, úgyhogy ne rajtam múljon már a dolog.

Szóval, jött a hátrahajlós óra, amiről azt gondoltam, hogy a keréknél és a kobránál nem megy tovább. Már megszoktam, hogy az ingyenes, egytől százegy éves korosztályig mindenkit megszólító, nagycsoportos jógaórák kissé felületesek szoktak lenni: nyilván senki sem akar sérülteket. Az Atma Centeres lányok viszont… hát, szerintem durván belehúztak. Ezúttal előre mentem, hogy jól lássak-halljak mindent, aminek következtében sikerült úgy belefeledkezni a gyakorlásba, hogy fél óra múlva már azon kaptam magamat, hogy skorpióban vagyok és az egyik kedves mosolyú oktatócsajszi épp azon van, hogy a fejem búbjához érintse a teljes lábfejemet. Ez állítólag – a kis rásegítésnek köszönhetően – sikerült is, de én persze nem láttam… az ember viszonylag ritkán látja a feje búbját. Mindegy, megvolt az első skorpióm, amit egyébként a fejenállás felől közelítettem meg, és nagyon jólesett a kis gerincemnek. “De jól hajlasz hátra” – jegyezte meg később a másik lány, de azért végül nem mertem állásból kerékbe ugrani, mert fejben és érzetben nem volt még meg a mozdulatsor. Rájöttem, hogy a jógát elég rendesen fel kell építeni agyban is, ha előrelépést/hajlást/ugrást akar az ember.

A backbending után a csipőnyitás nevű óra jött, amiről azt hittem, tetszeni fog, de… kinyírt teljesen, haha (igaz, így is tetszett, csak belehaltam). Nem tudom, hogy a tűző nap, a harmincöt fok, a kényelmetlen köves-fás talaj vagy az intenzív előzmények voltak-e rám ilyen hatással, de tény, hogy végig patakokban ömlött rólam a víz, és nagyjából negyven perc után megelőlegeztem magamnak egy savaszánát (leánykori nevén hullapózt): csak meredten bámultam a platánfa tetejét, s tizenöt percre a rendezvény saját halottja lettem. A csaj, aki tartotta, nagyon kemény volt: brutális pózok követték egymást, és jó lassan számolt tízig, miközben a kezeim és a lábaim majd’ szétrepedtek. Körbejárt sokat igazítani, és a tévelygőknek rögtön mondta is, hogy “fúj, nyújtott láb” vagy “fúj, egyenes hát”, mint amikor egy cuki kiskutyát igyekszel rávenni, hogy ne egye meg a macskaalom szardarabkáit. És valóban kutyák is voltunk, soha ennyi lefelé és felfelé néző kutyát nem csináltam még meg egymás után.

A vinyasa flowt már csak hátulról szemlélgettem, igyekeztem feldolgozni a csípőnyitás során átélt kellemetes borzalmakat :D, és közben a Sambandha Mantra Commando tevékenységét kísértem figyelemmel. Harciszerzi nagyon interaktívra vette a figurát, ha nem vagyok könyékig koszos és csurom víz, bizonyára lelkesen énekelgettem volna a közönséggel én is a mantrákat, elvégre nem kell az ilyesmihez feltétlenül krisnásnak lenni, a hangulat pedig remek volt. Így viszont az utolsó tíz percet nem vártam meg, sürgős sörtalálkozóm volt ugyanis a Corvin-negyednél: nagy előnye a szóló szaladgálásoknak, hogy nem kell alkalmazkodni senkihez, csak simán elindulok, amikor úgy érzem, menni kell. Kicsit csatakos voltam még az est hátralévő részében, de fáradtságot ekkor már nem éreztem, csak színtiszta, univerzális isteni fényenergiát. Hát mi mást is lehetett volna négy óra napsugaras jóga után…?

Namaste, és köszi mindenkinek, a részt vett a szervezésben… vagy egyszerűen csak részt vett!

[Még jógával kapcsolatos cikkek itt – katt!]

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.