Aktuális

A vezérigazgató, aki köszöni, nem megy szülési szabadságra

A nyár szaftos személyi hírei közé tartozott, hogy a Google egyik fejese a Yahoo vezérigazgatója lett. A dolog azért vált bulvártémává, mert a 37 éves Marissa Mayer hat hónapos terhes első gyerkőcével, és kinevezése napján közölte, hogy csak két hét szabadságot vesz majd ki az új családtag miatt, de közben otthonról is végig elérhető lesz. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, rögtön két végéről kezdte kóstolgatni a témát egész Amerika és a fél világ: az egyik oldal szerint fantasztikus, hogy ma már a nőknek sem kell választaniuk a gigamegakarrier és az anyaság között, míg a másik nézőpont azt taglalja, hogy napjainkban már semmi sem szent az embereknek, ha hatalomról és pénzről van szó.

Marissa Mayer amúgy jócsaj is

Ami a gigamegakarrieres világlátást illeti: bizony van hova fejlődnünk. Világszerte statisztikai adatok bizonyítják, hogy a nők huszonéves korukban többet keresnek, mint a férfiak, de ez a trend az első gyerek születésekor megfordul, a különbség pedig eléggé jelentőssé duzzad. Az ok üzleti, gazdasági szempontból érthető: a kisgyerekes anyák kevésbé elérhetőek, tehát termelékenyek, mint a gyermektelen nők vagy éppen – mondjuk ki – az apukák. Míg számos kontextusban érthető ez a magyarázat, mindenképpen szomorú, hogy az állam nem mindenhol és mindig ad olyan szintű kompenzációt, ami ezt a kiesést pótolná, s ebben a formában a nők valóban hátrányos helyzetbe kerülnek. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a család az üzleti életben a közvélekedés szerint az utolsó helyre szorult: házasságok ezrei és milliói bomlanak fel azért, mert a (vezető beosztású) apuka heti 80 órán át volt távol a feleségétől és a gyerekeitől…

Marissa Mayer és a felsővezetők esetében már másképpen működnek a dolgok, mint egy hétköznapi munkásembernél: a legmagasabb szinten működő kreatív szakembereket nem a munkával töltött idejükért, hanem a stratégiai látásmódjukért fizetik, no és persze azért, mert az évtizedek alatt felépített kapcsolatrendszerük segítségével egy ötperces telefonnal milliárdos megtakarítást vagy bevételnövekedést képesek elérni. A nagy világcégek első emberei nem nyolc-tíz órát ülnek az irodában, hanem ugyanennyit golfoznak, szörföznek és koktéloznak a (potenciális) partnerekkel, a politikai elittel és a legnagyobb riválisokkal. Ebből a szempontból pedig a Corporate America családbarát: sehol ennyi családokra szabott üzleti rendezvény nincs, mint náluk. Marissa Mayer tehát nem veszít termelékenységéből, ha a gyerek betegsége miatt egy hétig nem ül az irodájában, viszont jelentős időt és energiát kell elvennie családjától, hogy naprakész, trendérzékeny stratéga és hatékony, elérhető kapcsolattartó lehessen.

Nézzük meg persze a másik oldalt is. A gyerekeknek két dologra van szükségük: szeretetre és időre. A szeretet alap (még ha sok ember üzletként is fogja fel), a kis poronty létének első szakaszaiban pedig a szeretetet is idővel fejezed ki. Azzal, hogy éjszaka tizenötször is felkelsz hozzá, ha sír – akkor is, amikor éppen hullafáradt vagy és két hete nem aludtál négy óránál többet (a kialvatlansággal kínozni szokták az embereket). Azzal, hogy elmész az óvodába/iskolába a szavalóversenyre, hogy lásd a produkcióját, hiába kellene épp New Yorkban tárgyalnod egy fejessel azért, hogy ötezer ember ne veszítse el az állását. Csupa olyan aprósággal, hogy ott egyszerűen csak ott vagy vele, fogod a kezét, válaszolsz a kérdéseire, hordod neki a teát, ha beteg. Aki azt mondja, hogy bár kevesebb időt tölt a csemetéjével, mint szeretné, de az az idő legalább minőségi, egy dolgot felejt el: az élet nem különleges alkalmakból, hanem rövidke, jelentéktelen pillanatokból áll, amiket ha elmulasztunk… hát, bizony az életünket hagyjuk ki.

Nincs sok értelme a létezésnek, ha nem vagyunk jelen: ahhoz, hogy elégedettek és kiegyensúlyozottak legyünk, fel kell oldódnunk abban, amit épp csinálunk. Ha alkotunk, a kreatív folyamatnak kell az első helyen állnia, nem pedig a leghatékonyabb orrszívó porszívó megtalálásának. Ha a gyerekünkkel vagyunk, akinek boldog és biztos családi hátteret kívánunk teremteni, akkor pedig neki kell az első helyre kerülnie a táblázatok, statisztikák és tőzsdei adatok helyett. Az első hely persze nem azt jelenti, hogy más onnantól fogva nem fér bele az életünkbe (a dolgok nem feketék vagy fehérek, kevés ijesztőbb van az áldozatmutteroknál, akik “feladták mindenüket” a családért), hanem inkább azt, hogy van egy mindent felülíró prioritás, aminek az ember örömmel, saját döntése jogán alárendeli az életét. Röviden tehát: a tízezreket irányító CEO,-tudós,-művész-zseni- vagy miniszterelnök-mamák is folytathatják megagigakarrierjüket, de fel kell készülniük arra, hogy lesznek az életükben olyan döntési helyzetek, amikor elő kell venni a fent említett prioritáslistát. (Az apukáknak is, egyébként, de a kérdés még mindig a nőket érinti mélyebben és közelebbről.) Mi van, ha a világ másik végére kell költözni, mi van, ha – ne adj Isten – krónikus beteg a gyerek? Most adsz egy választ, de érdemes elgondolkozni, hogy vajon hogyan változik a kívülálló megítélése, ha nem egy “kizsákmányoló multicég” bevételnövelése, hanem mondjuk az AIDS vagy a rák tökéletes gyógymódjának megtalálása a tét…

Nos, az én személyes véleményem nem annyira racionális, mint a gigamegakarrier-pártolóké, de nem is olyan filozofikus, mint amilyen a másik oldalé. Igazából tuskó vagyok, nehezen értem meg az ilyen embereket. Ha lenne egy rahedli pénzem, annyi, amennyit életem végig nem tudnék elkölteni, és adott lenne az a kontextus, amelynek keretében családot tudok alapítani, akkor nem nagyon mérlegelnék: két-három évre teljesen kivonulnék a küzdőtérről, és megélném mindazt, ami a családi élettel jár, sok-sok kirándulással, a természethez közel (és például nagyon király dolog lenne az, hogy újra játszhatnék, ma már annyi gondolatébresztő, fantáziadús gyerekjáték van). Aztán nyilván élnék azzal, amit addig felépítettem: mivel alapvetően intellektuális és kreatív lények vagyunk, természetesen megtalálnám az útját a önmegvalósításnak, de nem nagyon érdekelne a mindennapi taposómalom hetente változó kihíváslistája. Örülnék annak, hogy a pénzemből erőfeszítés nélkül igénybe vehetünk egy sor olyan segítséget, aminek köszönhetően bőséges idő marad mindenre, beleértve a családi életet és a kreatív, szakmai szempontból (is) értékelhető projekteket is. Leginkább arra, hogy egy más szemszögből újra felfedezzük a világot, együtt.

A fene se érti, hogy ha valaki megteheti, hogy egész nap a kölkével játsszon, a kedvesével főzőcskézzen, a családdal kiránduljon a hegyekben, akkor vajon miért inkább az érdekli, hogy bevételnövekedést érjen el egy világcég első embereként – no de, ahogy mondani szokták: ne kívánd felebarátodnak, amit magadnak kívánsz, mert lehet, hogy más az ízlése. A legfontosabb konklúzió tehát nyilván ez: bármit is gondolunk, bármi is a mi személyes döntésünk, muszáj elfogadni, hogy mások másképpen határoznak. Fintorogni lehet, de a lehetőséget mindenkinek meg kell adni arra, hogy úgy határozzon, ahogy ő saját legjobb tudása szerint azt épp helyesnek tartja. A végeredmény pedig? Majd húsz év múlva megkérdezzük Marissa Mayer fiát… de még az is lehet, hogy a hölgy már egy év múlva is érdekes dolgokat fog mesélni a gigamegakarrier és az anyaság kapcsolatáról. Kivárjuk, addig is: egy nagy kalappal…!

Reklámok
Eszter névjegye (877 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

19 hozzászólás A vezérigazgató, aki köszöni, nem megy szülési szabadságra bejegyzéshez

  1. nah..ez jó téma… az első gyerekkel 5 hónapos koráig voltam itthon és dolgoznom KELLETT 2 műszakban (akkor pont eltörölték a GYED-et és a volt férj baszott dolgozni..(bocsi)….szegényke ott nőtt fel a buszon… ma 14 éves, imád, állandóan ölelget, és kézen fogva jön velem az utcán, mert “én nem szégyellek anya szeretlek”….. A lányommal 2 évig voltam otthon…a gyedem több volt mint az apja fizetése, ettől független onnantól a “családfenntartók jogaival él”, a lányom nem ölelget, nem szeretget,nagy ívban leszar éli a 9 évesek 18 évesnek tűnő életét…

    Ha egy multi cég vezére lennék, nem maradnék otthon egy percig sem, de megtehetném hogy babaszoba épüljön a bőrfotel mögé és ahogy tudtam szoptatni 13 hónapos koráig a fiam munka mellett (!) megoldanám…Ám ha előbb lennék a főnök, mint terhes ebbe világba többet egy gyereket sem szülnék, mert nem látom értelmét… :(

    Ha olyan munkát végeznék, amit nem szeretek csak kényszer volt..már az 5 kölyköm lógna a mellemen…úgyhogy én az önző karrierista kurvák sorát erősítem… (lehet dobálni a követ) /azt már nem is teszem hozzá, hogy egy férfi sem megbízható anyagilag/

    • Az egyik részét értem (a prioritást), de számomra ott kezdődik a kognitív disszonancia, hogy a világlátás miben volna más, ha szar/kényszerjellegű a meló. :D

    • Tücsi, ez nagyon érdekes, hogy az egyik gyereked ölelget és szeret, a másik pedig tojik a fejedre…

      Én egyébként még nem szültem gyereket, de nagy karrier elé sem nézek, max az lenne “nagy karrier”, hogy az embereket gyógyítsam, énekeljek, és ezzel járjam az országot, esetleg világot. Most mégis azt gondolom, ha egyszer valaha lesz gyerekem (mert hát, azért szeretnék, de még túl éretlen vagyok hozzá), akkor az első 7 évben tuti vele maradnék… Mert a gyerek életében az első 7 év a legfontosabb, szó szerint össze van kötve anyával, ha beteg, anya problémáját mutatja, és ha anya nem tölt vele elég időt, akkor túl sok külső hatás éri, és nem tudja beazonosítani magát később. (Velem kábé ez történt.) Anyagi biztonság mint olyan nincs és sosem létezett, csak a fejünkben, de ugye, pont azt éljük, amikor az össze illúzió szertefoszlik. A válsággal pontosan ez az “anyagi biztonság” foszlott szanaszéjjel, de az emberek még kapaszkodnak a nagy semmibe (még én is!!! de már kapisgálom, merrefelé is kell keresni). Úgyhogy én a meghitt családra szavazok, házimunka is akad dögivel… :)

      • Szerintem amúgy tény, h az anyagiak jelentőségét túlgondoljuk. Nem azt mondom, h nem szép dolog a sok pénz, de… nem tett minket boldogabbá a tény, h van meleg vizünk, villanytűzhelyünk, hús a hűtőben és meleg szoba télen. A nálunk gazdagabb társadalmakhoz alakultak az ideáink, míg a világ másik fele meg éhezik. Torz képek.

  2. gondoltam szavazok egyet, de láttam, hogy nem lehet mindkettőt, és választani kell… nem akarok karrierista luvnyának tűnni (pedig a szívem mélyén jelenleg a pozíciót választanám, ha már nem lehet mindkettőt, de ezt “itthon” ki akarják irtani belőlem, ezért gyakorlok), így a “nem tudom”-ra nyomtam… a szavazás jelenlegi állása pedig ebből a szempontból igen vicces: csak a családra illetve a nem tudom-ra érkezett eddig szavazat :D mintha a pozíció iránti vágyát eddig nem merte volna felvállalni senki :] persze friss a post, szóval majd visszanézek :]

    • És én még nem is szavaztam, mert hát én vagyok a poszt szerzője! :D

      Amúgy azért csak egyet lehet választani, h kiéleződjön a címben ábrázolt végletesség, ami azért eléggé szélsőséges álláspont. De kíváncsi vagyok én is. KÉREK SZAVAZÓKAT, FÉRFIAKAT IS!!!!

      Ki akarják irtani? Az durva. Ne menj bele, parancsra nem lehet. Semmit se, igazából, de ezt meg pláne nem.

    • amúgy meg nekünk azt hiszem, sosem lesz annyi pénzünk, hogy kipróbálhassuk a gondtalan elvonulást :/ :]

  3. nő vagyok és a meghitt csalási élet mellett, stresszmentesebb munka, ami nem követeli meg, hogy a gyerekem úgy növekedjék, hogy arra ébredjek, hogy már férjhez ment:):) l

  4. még ide kívánkozik,: nem akarom elítélni, de lehet, hogy csak azért szül, mert hozzátartozik a tökéletes mindenem megvan képhez. Amennyiben karrierem nagyon fontos lenne számomra és abban érezném az önmegvalósítást, akkor azt is vállalnám, hogy inkább nem szülök, mintsem a gyerekemet bébisitterek hada nevelje. Nem kell minden nőnek szülnie. sőt!

    • Szerintem ő tipikusan az a karakter, aki majd meg fog lepődni (hiába tudta ésszel), h a csecsemőnek nem lehet azt mondani, h “most ezt ne, majd a jövő heti mítingen visszatérünk rá”. :DDD Sokan, akik mindent kontrollálnak, meglepődnek az ilyesmin. :)

  5. Ne vedd kötözködésnek (mert tényleg nem annak szánom), de miután kijelented, hogy nem minden fekete vagy fehér, igen érdekes egy ilyen szavazás, ahol a két véglet közül lehet választani (bár sejtem, hogy sajnos legtöbb esetben tényleg ez a két választási lehetőség van, valahogy nálunk nem divat a részmunkaidő, meg a fiatal anyukák visszavétele régi állásukba). Persze tudom, nem kell ezt a szavazást véresen komolyan venni, csak ez most valahogy feltűnt. :)

    • Talán azért van, mert napi 12 óra munkával egy újszülött mellett nincs igazán olyan opció, hogy “mindkettő”?

      • Na jó, de ki mondta, hogy napi 12 óra munkáról van szó? Elvileg van 4 órás munkaidő is. (bár szerintem nálunk inkább csak elvileg)

        • Hát, sztem ha a vadiúj, friss, dollármilliókkal céghez csábított CEO vagy a világ legdinamikusabban fejlődő iparágának egyik első számú cégénél, a napi 4 óra részmunkaidő nem opció. Akkor tulajdonképpen azzal fekszel, azzal kelsz.

  6. Ja oks, akkor félreértettem, azt hittem a szavazás arra vonatkozik, hogy én mit csinálnék (sajnos nem vagyok és valószínűleg nem is leszek dollármilliókat kereső CEO :D), nem arra, hogy az ő helyzetében mit döntenék. :)

  7. a szavazással az az alapvető probléma, h a mai magyar valóságban a kis pozícióval sem jár meghitt családi élet, mert a teszkós árufeltöltőket 13 órás műszakkal szopatják halálra 70 ezerért. de azért egy karrierista voksot kiváltott belőlem a nőci sztorija, pedig én nem is vágyom a szó szoros értelmében vett pozícióra, csak jó zsíros megbízásokra. (azt még nehezebb találni, mint pozíciót, haha.)

  8. No, nem mondom, hogy irigylem a 122 műszakos nyomorgókat, de tény, hogy bármennyi is a munkaideje, ő otthon leteszi a lantot, míg egy CEO folyton pöröghet, és amikor nyaraláskor dőzsöl, akkor is pöröghet az agya… (Persze nyilván vannak értelmezhetetlenebb körülmények: mondjuk Szaúd-Arábia…)

  9. A baj az, hogy kishazánkban nem divat a részmunkaidő, meg a távmunka, mert a munkaadók bizalmatlanok. Pedig a nők többségének remek megoldást jelentene, ha fél napokat melóznának, aztán haza a családhoz. Mindenkinek jó lenne: a gyereknek azért, mert anyuci legalább fél napot vele foglalkozna, az anyának azért, mert újra emberek között lehetne, és nem veszne el a pelus-büfi-szoptatás bermuda háromszögében, emellett gyarapítaná a családi kasszát is, ergo örülhetne apa is, mert anya végre hozzájárul (jó esetben) értelmes összeggel a havi netes gyerekcuccnak álcázott kacatrendelések összegéhez. Nem is beszélve anya mani-kozmi-turi kiadásairól. Egyébként meg a gyereknek nagyon is jó az, ha anyja foglalkozik vele, úgyhogy a fenti modell is inkább csak abban az esetben követendő a gyerek 2-3 éves kora előtt, ha azt a háztartási költségek tényleg indokolják.

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: