A Vörös Oroszlánt is megkóstoltam

Eljutott hozzám végre életem első Szepes Mária-könyve is, A Vörös Oroszlán. Nem két perc volt keresztülrágni magam az először 1946-ban kiadott, röviddel ezután bezúzott regényen, ami manapság sikeresebb, mint valaha: a mű már több tucat kiadást ért meg.

Szepest a harmincas években, amikor írni kezdte “az örök élet italának” történetét, az alkímia érdekelte a legjobban, ezért az alaptéma maga a Prima Materia, az elixír és a transzmutáció, vagyis az aranycsinálás folyamata – az én olvasatomban azonban ez inkább egy váz, amire a szellem megdicsőülésének, vagyis anyagi körforgásból való kilépésének krónikája épül több életen és négy évszázadon keresztül. Igazából (szerencsére) keveset tudunk meg az alkímiáról, ám annál többet számos kultúrkör misztikus hagyományainak velejéről, amely a különféle megértések és megtapasztalások tükrében elvezeti az embert az anyagon túli valóságba. Misztikus kalandregény ez, amely színes történetei és korrajza miatt – kellő nyitottság esetén – akár a materialisták számára is érdekes, lebilincselő olvasmány lehet.

Beavató könyvként szokták aposztrofálni, mégis csodálkozva fedeztem fel, hogy a Vörös Oroszlánról vagy szórakoztató irodalmi alkotásként, vagy mágikus üzenetet közvetítő szimbólumrendszerként illik beszélni. Én azt gondolom, a kétféle értelmezési tartomány egymás nélkül nem létezik: a tartalom és a forma összhangja minden egyes regény, játékfilm vagy festmény esetében megkívánja, hogy egyszerre tárgyaljuk a (mélyebb, esetleg több szinten értelmezhető) üzenetet, és természetesen azt a művészi keretet és kommunikációs csatornát, amelyen belül mindez megnyilvánul. Ami engem illet, ritkán élvezem azokat az alkotásokat, amelyeknél csak az egyik vagy csak a másik felel meg az elvárásaimnak: tinikoromban például nagyon tetszett a Holló című gót kultuszfilm fotógrafikája, kameratechnikája és kosztümvilága, de értékelhetetlenné tette számomra a művet a történet – még fantasy-szinten is – hiteltelen lélekábrázolása, az ok-okozati összefüggések spirituális torzítása és a bosszú aktusának heroizálása.

A Vörös Oroszlánnál majdnem fordított a helyzet, bár itt azért nincs szó arról, hogy ne élvezném és értékelném nagyra az egész regényt, ahogy van. Viszont tény, hogy lassított a haladásban a dagályos, sokszor fölöslegesen bonyolult stílus, mindenekelőtt pedig az, hogy a szerző nem szánt egy percet sem arra, hogy karakterei más hangon szólaljanak meg. Oké, a történet elbeszélésének lehetőségét Szepes Mária átadta műve főhősének, így érthető, hogy az elbeszélő-leíró részek stílusa teljesen homogén (talán még az is, hogy dagályos: a Beszélgetések Istennel című sorozat szerzője, Neale Donald Walsch is viccelődött már azzal, hogy a misztikus műveket csak akkor veszik komolyan/kanonizálják, ha nyelvezetük archaikussá válik). De mi a helyzet a párbeszédekkel? Az nem létezik, hogy az analfabéta parasztgyerektől kezdve a francia királynén át a legnagyobb mágusokig mindenki ugyanazzal a szókészlettel, szintaxissal, képekkel fogalmazta meg a mondanivalóját, hiába telt el közben 350 év, és jártuk be fél Nyugat-Európát!

A párbeszédek során megszólaló alakok egységes stílusa gyengít a karakterábrázoláson is: ne elégedjünk már meg azzal, hogy az egyszerűbb, primitív, éretlenebb lelkű figurák durva hangzású, háromtagú német nevet kapnak, könyörgöm! Persze az is igaz, hogy talán csak azért vagyok ilyen szigorú a jellemfestés nyelvi paramétereit illetően, mert az évszázadokon átívelő, ok-okozati összefüggéseket bemutató fejlődés-regények sorában számomra a Vámos Miklós-féle Apák könyve az etalon, és ott azért minden egyes figura a maga hangján él, sőt: szinte lelép a könyv hasábjairól (nem véletlen, hogy a regény születését hosszas nyelvészeti kutakodás előzte meg). Imádom és élvezem, amikor egy író a nyelvvel játszik, ezért némi csalódást okozott, hogy a Vörös Oroszlánban ilyesminek nyoma sincs (eltekintve talán attól, hogy a műveletlenebb karakterek drámai helyzetben szaggatottan, pontpontpontokkal beszélnek néha).

Erény viszont az, hogy a különféle spirituális jelenségek és jelenések ábrázolása meglepően precíz: tetszik az, hogy Szepes Mária nem a kor divatos fantasy-alapjaira épít, hanem valóban nem fél visszamenni az ősi hagyományokig és bizonyos alapvető igazságokig. Tetszik, hogy mind az ördög-figura, mind a materializált belső démon (kyilkhor) gondolati teremtmény, amit ennek felismerésével a főhős legyőz; tetszik, hogy a vallási-mitológiai pokol helyén a tényleges, belső világunk által létrehozott asztrálbirodalmat festi meg a regény. Tetszik, hogy a felületes szemlélődők és a materialisták számára nehezen összeegyeztethető “karma és szabad akarat” szimultán jelen van, nagyon szépen kidomborítva a kettő sajátos természetét és egyértelmű összefüggéseit. Tetszik az, ahogyan a bűvész és a mágus, a fanatikus és a szellemi ember, a csaló és a látó és ezek átmenetei ábrázolásra kerülnek, és ahogyan – kerülve a túlzó, romantikusan szélsőséges elemeket – a karakterfejlődések évről évre és életről életre megjelennek. Tetszik, hogy a tudás az anyag szintjén nem pótolja a tapasztalatot, elvégre a megélésekből fakadó konzekvenciák megértéséhez épp úgy meg kell érnünk, ahogyan ahhoz, hogy tapasztalataink segítségével túllépjünk egy problémán (agyban nem lehet lejátszani, én is ezt tanulom). Tetszik az a következetes, tudatos viszonylagosság, amely bizonyos eszközöket egyes kézben sárrá, míg más kézben arannyá; itt méreggé, ott elixírré tesz: ha nincs méreg a lélekben, semmilyen méreg sem tud hatni a testre, jutott eszembe rögtön.

Érdekes és elgondolkodtató a történelmi személyek és események megfestése is: a legkiemelkedőbb ezek közül a nagy francia forradalom Saint-Germain próféciáival: könnyű elképzelni, hogy az uralkodó-család bukása hasonló szellemi okok miatt vált szükségessé. A történelemkönyvből megismert karakterek itt nagyon is élnek, és a dialógusok homogenitása ellenére meglepően valóságosak. Mindenképpen újra kell majd még olvasnom a genezis-történethez kapcsolódó mitológiát is: ezeknek a különféle kultúrkörök köré fonódó allegóriáival még nem igazán tudok mit kezdeni. Értem én, hogy ezekkel a képekkel rengeteg misztérium írható le az anyag tartományában is, de mit tegyek, ha egyszer elfáradok és elveszítem a koncentrálóképességemet, amikor ilyesmiről esik szó… Márpedig ez ezoterikus körökben gyakran előfordul – és most “ezoterikus” alatt nyilván nem a három fillérért bárki számára elérhető közhelygyűjteményekről beszélek, amelyek természetüknél fogva eleve csak “exoterikusak” lehetnek.

A Vörös Oroszlán tehát szórakoztató irodalmi alkotásként és mágikus kézikönyvként egyaránt működik, de muszáj túljutni a helyenként indokolatlanul túl bonyolult szintaxison, a homogén dialógusokon és a (többség számára) elsőre (még) érthetetlennek tűnő misztikus szimbólumok rendszerén: a teljes regényszerkezet és maga az üzenet megéri a cél érdekében tett erőfeszítéseket. Kíváncsi vagyok, maga Szepes Mária hogyan fejlődött később ezeken a területeken, ezért biztos fogok még tőle olvasni mást is (addigra pedig kiképzem talán magamat a teremtéstörténeti mítoszok sűrű dzsungelében is, na).

---

Szepes Mária: A Vörös Oroszlán – Az örök élet itala, rengeteg kiadás, először: 1946, ára: 3990 Ft