Aktuális

Just your typical out-of-body élmény, avagy a tértelen, tiszta tudatfeletti és a VHK-dolog

(én sem vagyok komplett, hogy ezt így vágatlanul elmesélem, de…)

No, szóval… kezdjük ott, hogy én soha nem voltam oda a VHK-ért, nem hallgattam rongyosra a lemezeiket, nem furakodtam az első sorba a koncerteken, de egy dolog biztos: akárhányszor belefutottam a zenekarba élőben, mindig teljesen, teljesen megőrültem… Ez eddig összesen háromszor fordult elő, és minden egyes esetben az volt a sztori vége, hogy három napig szerelmes voltam Grandpierre Attilába, de úgy frankón, mert hát micsoda zseniális keveréke már a vad ösztönösségnek és az elme nagyságának a pasas, s micsoda szűk szeglete csupán mindennek a zenei munkássága, lássuk be. Aztán szombaton a Fekete Zaj keretében, a szeretett szülőhelyem szívében, az ország legmagasabban fekvő tava mellett, az erdő közepén… sikerült belefutnom egy olyan kapunyitó transzélménybe, ami segített percekre túllátni az enyészet feneketlen kútján – pedig hát az én tudatom őrei éberebbek az átlagnál, küzdök is ezzel a gonddal eleget. Persze hogy nem zenei kérdésről van szó, ez valami egészen más.

flyer: Fekete Zaj, ov kosz

Jó, azt nyilván nem mondhatom, hogy teljesen VHK-szűz voltam, mert hát muszáj belefutnod azért az életmű néhány nagyszabásúbb darabjába, ha lehúzol cirka másfél évtizedet az underground éjszaka legsötétebb berkeiben (ó fuck, milyen arc duma már ez, izé). Szóval, igen, persze ugráltunk pár setít és pókhálós helyen annak idején a kétes minőségű felvételről szóló Régi Magyar Táncra, a Verőfényre, a Halló Mindenségre, és megvolt másolt kazettán (!) az Éden visszahódítása 2., volt is egy időszak, amikor órákon át voltam képes hallgatni Nincsen távolt*, mert hát mennyire elvont, tengermélyen bujkáló, sötét gyémánt már az is, és tizenkét évvel ezelőtt a legtisztább szerelmet éreztem minden iránt, ami kicsit is fura, de inkább nagyon. Ez volt az az időszak, amikor heti egy szemceruzát és neccharisnyát fogyasztottam, és éjfekete, tizennégy soros bakancsban száguldoztam a legnagyobb nyári hőségben is – de ettől még nyilván nem lettem VHK-fan. Hiába volt kellőképp bizarr a cucc, tőlem igen távol állt az ugrálós, pogózós punk vonal, még ha szép gitárokkal, törzsi elemekkel és némi pszichédáliával is keveredik… meg hát, lássuk be, akkor még nagyon máshol jártam az utamon is, még ha ugyanez az út is volt.

Szombaton nem voltam benne biztos, mikor kezdődik a VHK-koncert, de valahogy pont sikerült az intróra odaérnünk (ami kész csoda, mert a sötét, dús növényzetű erdőn keresztül jöttünk, holdtalan éjszakában). Rögtön beugrottunk a tömegbe bulizni, nem lehetett nagyon máshogy, akkora erő és húzás volt az egészben: nincs mit tenni, ez TÉNYLEG nem zenei kérdés, Šárka is ugyanúgy beleolvadt az élménybe, pedig sosem hallott még a VHK-ról. Élveztem azt is, hogy az előző napi, kizárólag zsírégetésre alkalmas Hocico-koncert után végre valódi transzcendens élményben is lehet részem: míg 2005-ben, Berlinben beleborzongtunk a primitív agresszióba, amit a Hocico zenéje árasztott a mi csodás, szofisztikált VNV Nation-ünk előtt, mára már olyannyira semlegessé vált számunkra a mexikói terror ebm-duó, hogy simán aerobic-órát tartottunk rá a színpad oldalánál (igaz, leginkább csak öklöt rázva lehetett ugrálni rá, ami dögunalom, de összességében baromira örültem, hogy már semmit sem tükröz vissza abból, ami még hét éve még bennünk is megvolt). Aztán most itt volt valami, ami rögtön, elemi erővel megfogott és behúzott… és aminek a teljessége, szépsége, tisztasága még jobban megszólított, mint – legutóbb – három évvel ezelőtt.

Eleinte kicsit bosszankodtam, hogy alig ittam, és azt is jobbára kiizzadtam a sziklás emelkedőkön át: az alapozó kurzust nálam általában egy kis üveg (“kétdekás”) Royal vodka jelenti, amit három, néha négy kortyban fogyasztok el egy-másfél órán belül, egyetlen energiaital kíséretében. Ez pont ideális bulimennyiség: berúgni még nem lehet tőle, de az önfeledt ugráláshoz már elég – másnapos pedig szerencsére nem leszel ilyen kis mennyiségtől (meg a vodkától amúgy is nehéz). Innen mindig könnyű eldönteni, hogyan tovább, illetve érdemes-e aláküldeni még pár sört a folytatáshoz (legtöbbször amúgy nem). Egy óra múlva azonban már örültem, hogy nem ittam többet, és azt is elég ideje (meg kilométerre) ahhoz, hogy már tiszta legyen a fejem: csak zavart és “lehúzott” volna a szesz – nem fizikai vagy lelki értelemben, még sosem lettem fáradt vagy rosszkedvű a piálástól, hanem inkább szellemileg. Nagyon hamar megértettem, hogy ez (minden dark kultúrához köthető múltja ellenére, vagy talán éppen azért) olyasfajta fényoldali zene, aminek élvezetében és mélyebb megfejtésében az alkohol csak zavart kelt, falat állít a magasabb dimenziók elé… és hát minek zárnám le önként az emeletre vezető lépcsőházat, ha egyszer kizárólag a fenti kilátásra vagyok kíváncsi?

Sástó, az ország legmagasabban fekvő tava, gyerekkorom kedves helyszíne – kép: asszem, Google maps

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én a kelleténél épp csak tíz fordulattal vagyok agyalósabb fajta, ezért aztán kihívást jelent számomra az ég adta világon minden olyan kerettörténet, ahol egy kicsit is át kell adni a tudatosságot a magasabb tudatossághoz kapcsolódó énemnek, ahol akár egy pillanatra is le kell mondani az elme uralmáról az ösztönvilág irányítása kedvéért. Nem nagyon hat rám a legtöbb drog (nem mintha lelkesen próbálkoznék, de hát mindenki találkozott már ezzel-azzal), és – valljuk be – kevés sikerem van minden tradicionális vagy éppen modern egyházhoz, mozgalomhoz köthető drogmentes módszerrel is, mindegy, hogy irányított meditációról, kontemplációról, hipnózisról, nyelveken szólásról, alfaállapotról vagy sámándobról van-e szó. Gyakori, egész ifjúságomat végigkísérő alapélmény, hogy körülöttem mindenki transzban lép ki magából, én pedig épp kurvára pipa vagyok, mert már megint valami elvont, teoretikus fasságon kattog az agyam ahelyett, hogy szépen kikapcsolna, ahogy illik. Nehéz így élni, de persze nem csak akkor, ha tűzönjárásra menne az ember, hiszen az önátadás-feloldódás-kikapcsolás problematikája számos hús-vér életterületen jelentkezik. Azért persze nem panaszkodom: meghatározó, testi élményre fordítható szellemi megtapasztalásaim így is voltak, az meg nettó haszon, hogy legalább soha nem váltam semmilyen szinten sem manipulálhatóvá, ami kíváncsi kistini koromban komoly veszélyt is hozhatott volna a fejemre (atyám, mennyi ember agyát átmosta már ezekért az élményekért megannyi szekta, és én mindvégig immunis maradtam a karámosulásra).

És akkor egyszer csak megtörtént… Nyilván azért történhetett meg, hogy táncom közben megnyílt egy kapu, mert egyáltalán nem akartam, nem gondoltam rá, ugyanakkor nem is féltem tőle (már írtam arról, hogy a kamaszkor problémásabb szakaszában belefutottam néhány önkéntelen, elalvás előtti asztrál-projekcióba, ami természetellenes jellege folytán tudatlanságomban olyan bénító félelemmel töltött el, hogy rögtön odareszkettem magam köré mindent, amit azért nálam tapasztaltabb fényharcosoknak sem öröm látni, és egyetlen idő nélküli pillanat alatt jéghideggé váltak a végtagjaim a legnagyobb júliusi kánikulában). Milyen más volt ez most, nagyságrendekkel tudatosabban, szabadabban, teljesebben, mint korábban bármikor ebben a három évtizedben…! Mostanában sokszor gondoltam arra, hogy ha már ennyi mindent tudok (és ennek a tudásnak a legnagyobb része velem született, egy másik része megtapasztaláson alapszik, és csak a legparányibb részecskéje származik tanulásból), akkor mégis hogyan lehetek még mindig ennyire… rossz, gyenge, önző, türelmetlen és ostoba. És ilyenkor haragszom magamra, aztán szégyellem, hogy haragszom: épp mint jógaórán, amikor zavarba jövök a többiek előtt, mert nem megy egy ászana, aztán belevörösödöm a szégyenbe magam előtt, hogy még mindig ilyesmi miatt aggódom, mint aki nem tudja, hogy a jóga se nem verseny, se nem sport, pláne nem versenysport. Ilyenkor dühít, hogy ennyi ajándék, segítség és súgás mellett is itt állok vakon és süketen a problémáimmal, korlátaimmal, önmagammal. Aztán jött a megértés ezzel kapcsolatban is: türelem, nem hajt a tatár… már így is sokat léptem előre.

Hol vagyok még a tökéletestől? Nem is kell még ott lennem, a jó képességű óvodástól sem várnak differenciál-integrál számításokat. Ott volt Jézus Krisztus, aki – ebben talán a keresztények és az ateisták is egyetértenek – a Föld történetének egyik legmagasabb szintű tanítója, és a Biblia szerint többször irdatlan dühbe jött (például amikor atyja házát méltatlan dolgokra használták, vagy amikor a rabbik leszidták, mert a vámszedőkkel piált szombaton), és hát basszus, mondjuk ki: félt is, úgy istenesen (máshogy természetéből fakadóan aligha tudott volna), például amikor már véres és megalázó részleteiben tudta, mi vár rá, és egy pillanatra nem volt biztos benne, hogy képes tisztán, hiba nélkül végigcsinálni… vagy amikor a Sátán kísértette, de ő végül elküldte a francba, és közölte, hogy ő is a hozzá tartozik, az ő szolgája… Ha a(z egyik) legmagasabb szintű, anyagba költözött szellem dühös volt, kiabált és tombolt, és volt pont az életében, amikor kétségei támadtak és félt… akkor vajon én mit várok magamtól, amikor az én fényem olyan az övéhez képest, mint a szentjánosbogár a Mátrában a nagyszínpad reflektora mellett? Fény, fény, csak azért van kiterjedésbeli különbség – igaz, a sötétséget kioltja valamennyire mindkettő. Csak azért nem a Napot mondtam, mert éjjel nincs Nap – nincs, haha, nem látjuk féltekénken, tehát számunkra “nincs”, mint megannyi dolog, amire nem nyílt meg a szemünk. Pedig mennyi minden van… és mégis, hogy összefügg ez a “sokság”!

(…)

Nem is tudom, hogy nem akartam-e vagy inkább nem tudtam leírni, milyen az, amikor az ember belelát egy gombostűfejnyit – egy egészen picikét – abba a sok mindenbe, ami van, és abba mindent összekötő egységbe, ami átszövi a létezést. Ezek mindenki számára elérhető, hozzáférhető élmények, de aki jót akar magának, nem fog készületlenül, idő előtt, öncélúan, görcsös akarattal beléjük rohanni, kíváncsiságból és bizonyítási vágyból. Kérd és megadatik, a maga idejében, helyén, mert ahol most vagyunk, ott azért van bőven idő és tér, hajaj, mindkettő véd is minket a maga módján, még ha nehéz is velük. Aztán az, hogy az élmény pont egy random VHK-koncert alatt talált rám a Mátrában, az erdő közepén? Mókás gondolat, hogy a VHK is – és még sok minden más – ott volt éveken át szem előtt, de akkor még megálltam a küszöbnél, ott, hogy “ez nem az én stílusom**”, egy különség-élménynél az egységtudat helyett***. Aztán később már persze, (az előző két alkalommal is) hatott rám az elmét kikapcsoló tértelen, tiszta tudatfeletti, meg persze az, ahogyan ezt Grandpierre Attila adta át az őserőt különféle szinteken megélő közönségnek… agyeldobás a fickó, de tényleg.  Érdekes, hogy erre a “találkozásra” is most került sor (és “így“, muhaha), pedig hát… leesett az állam, hogy az elmúlt három évben, mióta nem gugliztam a dolgaira****, ő épp azokban a témákban vizsgálódott, amik engem is a legjobban foglalkoztatnak (oké, én nyilván parasztabb módon kutakodtam, mert hát ugye nem vagyok “csillagász, a természettudomány doktora, a fizikai tudományok kandidátusa, a Magyar Tudományos Akadémia tagja” meg minden ilyesmi, csak egy mezei bőcsész vagyok, aki örülhet, hogy a Mekiben a pult kényelmesebb oldalán áll, de akkor is*****).  Na jó, ahogy ezt a mondatot leírtam, már látom, hogy hülyeség: nincs benne semmi “mókás” vagy “érdekes”, sem a mostban, sem az ígyben, a dolgok természetüknél fogva így működnek, nincs más mód. Mostanában így jönnek hozzám a dolgok, régiek és újak, és mindezért nagyon hálás vagyok.

No, szóval… így állunk. Azért ilyen “koncertbeszámolót” se írtam még, az fix.

A végére egy Attila-pikcsör is azért, mert ő Atilla is****** – kép: Fekete Zaj


*aminek sokáig nem tudtam a címét, mert hát a másolt kazetta ilyen műfaj. Most viszont, hogy beszélünk róla, le is töltöm… belehallgatok egy kicsit, mondjuk úgy tíztől kettőig
**ma már nem léteznek számomra stílusbeli határok, a Sziget legnagyobb koncertélménye számomra egy organikus trance (!) zenét játszó didgeridoo-doromb-beatbox zenekar volt, ami hát…. wow.
***ami alapjáraton nyilván Justin Bieberrel is adott, csak… mint fentebb írtam, odébb van még azért a megvilágosodás
****igen, jól számolnak az értő fesztiváljárók, akkor volt a legutóbbi Fekete Zajos VHK-koncert
*****ide azért nem tettem linkeket, mert aki nem hiszi, járjon utána
******az “atillaságra” egyébként László kollégám figyelmeztetett, hogy ha esetleg az első bekezdésben vázolt, későbbiekben lefestett “szerelem” jogán “tollal kezdeném magamra firkálni a nevét, esetleg tetováltatnám is azt” – kösz, bazmeg.
Reklámok
Eszter névjegye (857 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

3 hozzászólás Just your typical out-of-body élmény, avagy a tértelen, tiszta tudatfeletti és a VHK-dolog bejegyzéshez

  1. Élmény volt olvasni! :) Velem ellenben nem tudom mit történt -mostanság kezdek kicsit jobban lenni- de én viszont az elmúlt hónapokban/években egyre jobban bele süppedtem a testbe. Sose voltam materialista, de valahogy egy ideje..olyan nehéz elhinni, hogy nem csak ez a múlandó test vagyok. De ezzel most egy kis életet leheltél belém, thank you.

  2. Hú, ez de jó, én is nagyon szeretem, de nekem is időszakosan van jelen az életemben. Dr Máté Gábor (a Kanadában élő orvos, akinek fent van néhány előadása is a neten) ugyebár az őslakosokkal, és azok szenvedélybetegségeivel foglalkozik, és azt hiszem Ő mondta egyszer, hogy az embernek szüksége van arra hogy időnként megőrüljön, amit régen tudtak, értettek, a mai ember agyonkontrollált. Na nekem kb egy éve kezembe (ill. fülembe) került a VHK-tól a Végtelen egy c. szám. Elég hosszú, de a felénél kb olyan érzésem volt, mintha az erőm megtízszereződött volna, és azt éreztem simán szét tudnék csapni egy asztalt. AZ egy jó szám..

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. If shit happens « Eszter's Offtopic
  2. A mennyország létezik « Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: