Úgyis kinövöd
avagy:
Fade and Remain*
Tizenhárom évesen teljesen meg voltam veszve a trapézgatyáért, amit akkor még csak fotókon és filmekben láttam. A kilencvenes évek elején-közepén favágóing és répanadrág volt a divat, meg azok a szörnyű neonszínű, feliratos topok, amilyeneket Blümchen meg DJ Bobo háttértáncosai is hordtak. “Turkálóban vagy az ősök szekrényében kellene szétnézni” – tárta szét a kezét a huszadik eladó is, amikor reménykedve megkérdeztem, tartanak-e trapéznadrágot, lehetőleg farmert.
Az első enyhén trapézszárú gatya – nagyobb méret csak erős idegzetűeknek
Aztán pár évvel később Németországban jártam, és minden pénzemet elköltöttem egy trapézfarmerre a Levi’s-nél, mert a németeknél akkor már ezerrel tombolt a 70-es évek. Röviddel ezután hozzánk is megérkezett a trend, és az elkövetkezendő öt évben SEMMILYEN más gatyót nem lehetett vásárolni, csak és kizárólag enyhén vagy durván trapézosat. Cseszhettem, persze: abban az időben én már rég masszív gót hercegnő voltam. Nemhogy trapézgatyát, de semmilyen nadrágot nem vettem fel évekig, csak csupacsipke, lakk, szatén és selyemdresszeket, palásttal meg cilinderrel, még hugyozni is.
Persze a darkulást épp oly’ jól időzítettem, mint a hippiséget: a 80-as évek végén és a 90-es évek elején virágzott a műfaj, 2000-ben már el kellett magyarázni a “normálisoknak”, hogy Mansonnak, a Nightwishnek és legfőképpen a HIM-nek nincs köze a darkwave-hez. Ott álltunk talpig fekete selyemben a Blahán, és Tesco gazdaságos kiszerelésű körtepálinkával és “almaízű üdítőitallal” a neccharisnyás kezünkben magyaráztuk, hogy a fajtánk nem szereti a rockot meg a metált, mi inkább Cure-t, Depeche Mode-ot, Joy Divisiont, Siouxsie and the Banshees-t, Faith and the Muse-t, Nitzer Ebbet, Front 242-t meg ilyesmit hallgatunk (“csak hogy az ismerteket említsük”, de még ezeket sem vágta a többség), meg persze neofolkot. Ja igen, és hát sok-sok Dead Can Dance-t, de az valahogy műfaj fölött áll. Ó, Lisa Gerrard, szerdán látlak végre… Persze, az is gyakran el kellett magyarázni, hogy nem vagyunk mi “halálváró köcsög buzik”, ahogyan azt a cigányok vasárnap reggel 6-kor utánunk kiáltották a HÉV-megállóban, buliból hazajövet.
Aztán 2004-ben újra Németországban jártam, a kultúra fővárosában, Berlinben, ahol minden megtörténhet. Újra elköltöttem négy hón át spórolt pénzemet, most az X-TRA-X-ban (ó, mindaz élőben, amiről előtte évekig csak álmodoztunk), hetvenöt euróért vettem egy lakkszoknyát és 25-ért egy szép övet. A lakkszoknyát ronggyá hordtam és kihíztam, az öv még heti szolgálatban van. Persze most, hogy az utóbbi években már hidegen hagytak a dark külsőségek (ufónőként álca volna a princesszség, a fény útját meg amúgy sem lehet kizárólag a fekete árnyalataiban járni), sorra nyílnak Budapesten is a dark shopok: csupa olyanok, ahol van lakkszoknya meg klassz övek is. Meg más is persze, amitől már tizeniksz éve is kivert a víz:
Dark tarot, nem tud darkabb lenni: piros sárkányszörny a harcot és szenvedést hozó kereszten, yuck
A komoly huszas már nem tréfál…
Come over to the darkside, we have candies – jut eszembe ilyenkor a régi X-TRA-X katalógusban látott pólódizájn, amiről mi, csóró magyar diákok csak álmodozhattunk éveken át. Persze mindig is kevesen voltunk az országban, akik tudják, micsoda szívás reggel a tükör előtt az, amikor az ötféle fekete bársony nem megy egymáshoz, és a repülőtéren kábé meztelenre kell vetkőznöd… Rengeteget tettem ezekben az években a Perwoll Black Magic üzleti sikeréért, de ennél több közöm soha nem volt a fekete mágiához. Azért ismertem olyanokat, akiknek igen: hullaház, Lipótmező, csíkos csuklók és ötvenéves arc harminc előtt jutott osztályrészükül. Már a trapézgatyás időszakban is tudtam, hogy a legdarkabb darkside nem túl csábító, még ha cukormázzal teleszórt pólóra nyomva menőnek is tűnik… a fasz akar még ezer év múlva is itt rohadni, köszi.
Nem hiszek abban, hogy az életkorunk miatt lépünk ki bizonyos korszakokból (nálam a társadalmi idomulás sem tényező, hiszen nem a banki szférában, hanem a bohó médiaszakmában dolgozom, ahol lila tarajjal még menőbb lennék), és nagyképűségnek tűnne azt állítani, hogy szellemi fejlődésünk hoz változásokat – pedig így van. Nem, nem növünk ki semmit: ma is trapézfarmer van rajtam (persze, közben újra kiment a divatból), a berlini X-TRA-X-os övvel, és szerdán Dead Can Dance-koncertre megyek, valószínűleg fekete bársonyban… ami igazán fontos, az megmarad. A többi viszont – a sallang, a felszín, a maszk, az álca, a klónszellem, a korlátok és az ifjúkori bizonytalanságból fakadó, félelem és dac táplálta szörnypajzs – a mélyebb megértések és megélések érkeztével lehull.
Nem akarok az lenni, aki és ami öt, tíz, tizenöt éve voltam. Viszont örökre hálás leszek mindazoknak, akik velem voltak öt, tíz, tizenöt évvel ezelőtt, hogy azzá válhassak, aki a jelenben vagyok.
Eszter's Offtopic 
A káromkodás és a stílus taszító, a vélemény igaz és elfogadható.
Jó koncertet a táncoslábú hullákkal (:
Nos, a “fasz” szó kiejtése szerintem még igen messze áll a káromkodástól, bizonyos szavak hangulatteremtő erejére igenis szükség van, itt például nagyon is. Ez nem egyenlő a kontextus nélküli alpárisággal, gondolom, érzed. Bővebben: https://barokeszter.hu/2009/05/28/szepen-beszeljunk-bassza-meg/
Dead Can Dance? Óóóó, a percek meg vannak számlálva:
Nálam a nagy divathullámok szinte egy az egyben kimaradtak minden szinten, főleg mert ‘éccsanyuka szponzolrálta a ruhatáram egészen pár évvel ezelőtt (meg néha még most is). Tehát kénytelen voltam elviselni a 2000 körüli trapézáradatot (mert az nekem olyan jól áll = 11 éves koromtól soha nem voltam életkoromnak megfelelő deszka, hanem 5-8 kilóval több, a gimit 65 kilóval zártam, de úgy, hogy az osztálytársak 50-52 kilósak voltak mindannyian). So, anyukám úgy gondolta, lebernyeget kell adni rám, mert ne látsszanak plusz kilók, ja meg a hátamon-karomon lévő pattanások se – ez külön történetet érdemel, hogy egészen a februárban elkezdett fogamzásgátlóig szenvedtem velük, tehát konkrétan biztos, hogy hormonális volt az oka, ellenben azzal, hogy nagyanyám mindig bőrgyógyászhoz akart küldeni, mert az majd ad nekem rá krémet). A lebernyegek mellett állandó elem volt a télen kötelezően hordandó harisnya, a nadrágderék nem lehetett csípő, mert nehogy kifázzon a derekam, sapka szintén kötelező. Így aztán az első lázadásom valamikor 16 éves koromra volt tehető – “rocker” lettem, bő fekete pólókkal, biztosítótűkkel a nadrágomban, discmannel a farzsebemben XD Persze a nagyszülőket látogatni normális ruhában kellett,. ne lássák az agymenésem…
Az első egyetemi évem már eltelt, amikor végre pántos felsőt mertem felvenni és megvettem az első szivacsos melltartómat a nagyis típusok helyett és 25 voltam az első csőfarmer megvásárlásakor (mai napig kapom az ívet, hogy nem jól áll, mert nagy a seggem benne), de a princess-lookig mai napig nem sikerült eljutni. Jelenleg igyekszem átlagosan normálisan kinézni, de most, hogy elfogyóban vagyok, kéne egy 200 ezres ruhatár újítás pár hónap múlva :)
A szülőknek egyáltalán nem kéne beleszólniuk tinikorú gyermekük öltözködésébe, igen – és hát az is rémes, hogy belenevelik az ifjakba, hogy bizonyos dizájnok csak bizonyos méretek alatt/fölött tetszetősek. De csak határozottan, előre, mert jócsajvagy!
“Már a trapézgatyás időszakban is tudtam, hogy a legdarkabb darkside nem túl csábító, még ha cukormázzal teleszórt pólóra nyomva menőnek is tűnik… a fasz akar még ezer év múlva is itt rohadni, köszi.”
Ez mit jelent? Valami spirituális meggyőződés, hogy akit nem esz meg a fény, vagyis akinek nem nyílik fel a szeme, az örökre itt marad?
Ez az “úgyis kinövöd” szöveg akkor legszebb, amikor olyantól hallja az ember, aki maga is egykoron azt a zenét hallgatta vagy azokat a ruhákat hordta. Csak azért, mert az én életemben más szerepet töltött be az a zene és az a ruha, mint az övében, még nem jelenti azt, hogy bármelyikünkkel is baj lenne.
Pont ma festettem be néhány ruhámat feketére, mert mégiscsak úgy az igazi. :D Meg olyan bolerót ollóztam össze, hogy néhány gót hercegnő receptre íratná fel magának. Kinőni? Mit is?
Régi gyarlóságok, ha viccesen akarnék fogalmazni, de ez csak féligazság, hisz ahogy te is írod tapasztalás – az meg mindig jó a haladásban. A divathullám fiú létemre személy szerint nem érintett meg anno – no meg alkatilag sem voltam az “minden jól áll rajta” figura, bár a középiskolás korszakban én is magamévá tettem a Chester Bennington (Linkin Park) stílust, igaz ehhez nem kellett más, mint egy rövidujjú aprókockás vagy egyszínű ing az utolsó gombját is begombolva a nyakon, míg az ember csupasz alkarjára bármit aggathatott, pl. egy rakás fekete bőrcsíkot, vagy egy fekete ing levágott mandzsettáját ( bár kinézetre már nem volt olyan “kúl”, mint hallomásra – bár láttam karon varjút: volt aki villát és kanalat görbített a csuklója köré – keménység helyett inkább a menzaszörnyeknek néztek ki / persze ez is elnézhető volt ama egyediség kultusz hajnalán).
Ma már én is kevesebb kiegészítőt (sőt néha semmit) hordok a karomon, bár a ingek iránt még mindig rajongok, csak vasalási tudásom tántorít vissza tőlük, de ez is fejlődést hozott, megtanultam vasalni :) Szóval én szoftos újmetálos voltam anno, de mindig sok tanulságot vontam le belőle – főleg, hogy télen nem fasza rövid ingben szaladgálni akármilyen jól is néz ki :)
Asszem, ahogy az ember “bölcsül”, nem kinő bizonyos dolgokat, hanem egyszerűen meglátja és megérti, hogy mi mögött mi van, és szelektálni kezd. Emellett természetesen megszűnik a valahová való tartozás birkavágya, és elkezdünk egyéni(bb) utakat járni, mint amikor diszkósok, technósok, gótok, nu metálosak, rapperek, ebm-esek, neofolkosok stb. voltunk. A téli rövidujjú ingek veszélyeiről meg nem is beszélve!!! :)