Halloween-mindenszentek-halottak napja: egyik sem az én ünnepem

November az enyészet hava, ehhez kétség nem fér. A hónap végéig az élénksárga, téglavörös és rozsdabarna falevelek a földre hullanak, a virágok megfagynak, az vadállatok többsége téli álomra vonul, a napsütéses órákból hideg éjszakák lesznek – modern társadalmunk pedig egy órát ellop a napból. Érthető hát, hogy ez az időszak kedvez leginkább az olyasfajta ünnepeknek, mint a halloween, a mindenszentek és a halottak napja, amelyek mára már – őrült káoszban – szinte teljesen egybefolytak, és amelyekkel én egyre kevésbé tudok mit kezdeni…

A halloween-ünnep őse – amit természetesen a kezdetek kezdetén nem halloweennek hívtak – eredetileg az aratás végéhez és a kelta újévhez kötődik, mely november elsején indul, és samhainnak, azaz (gael nyelveken) nyárvégnek is nevezik. Az ezt megelőző éjszaka tehát a lezárásé, az elmúlásé, elengedésé: a kelták megköszönik Napistenük gazdag ajándékait, a következő időszak ugyanis a sötét, hideg, nyirkos télé. A vég analógiájával egybecseng, hogy hitük szerint ilyenkor lép át a holtak szelleme is a túlvilágra, ezért a különféle szertartásokra – állati áldozatokra, tűzugrásokra – van szükség ahhoz, hogy ez a váltás mindenki számára kényelmes és biztonságos legyen. A kelta hagyomány szerint annál is inkább ajánlatos jóban lenni a fénnyel és a sötétséggel, a születéssel és a halállal egyaránt, mert ezen az éjszakán – ahol a két minőség egybeér – az élők és a holtak szellemei könnyen egybefonódhatnak, összekeveredhetnek.

Erre a “pogány” – tehát nem keresztény – hitre telepedett később a mindenszentek ünnepe (All Saints’ Day, All Hallow’s Day), hiszen a keresztény hittérítők azt a feladatot kapták, hogy lehetőség szerint a keresztény szokásokat a pogány ünnepekhez igazítsák azok betiltása helyett (jól tudták, hogy az emberek nehezen adják fel hitüket és szokásaikat, hacsak nem új köntösről van szó csupán, amihez elég tessék-lássék módon idomulniuk). Noha a mindenszentek ünnepe november elsejére esik, az angolszász kultúrában az előestek kapják mindig a fő hangsúlyt (lásd Christmas Eve, december 24.), így az All Hallow’s Eve is október harmincegyedikén kerül megülésre. Mit is ünneplünk ilyenkor? Azokra a keresztény szentekre emlékezünk III. Gergely pápa 741-es rendelete értelmében, akiknek nincs külön emléknapjuk. Úgy is mondhatjuk, hogy a mindenszentek napja az üdvözültek ünnepe.

A halottak napja már inkább katolikus ünnep, egy nappal mindenszentek után tartandó. Sokan összekeverik a kettőt, pedig míg mindenszentekkor az üdvözültekre emlékezünk, a halottak napja valamennyi bűnös lélekkel számol, nem csak a szentekkel. Mozgatórúgója a purgatóriumba vetett hitt, ahová a katolikusok elképzelése szerint azok jutnak, akik nem elég gonoszak a pokol örök kárhozatához, de még a mennyország üdvösségéhez sem tiszták kellő mértékben – ezért aztán sok-sok ima – és egyéb áldozatok – segítségével az élők mintegy megválthatják purgatóriumban vergődő szeretteik lelkük üdvét (mindig más, mindig más kell a megvilágosodáshoz, gyerekek?). A halottak napját először 998-ban ünnepelték meg a katolikusok Szent Odiló clunyi bencés apát kezdeményezésére, aki úgy vélte, a “szenvedő egyháznak”, tehát a tisztítótűz lelkeinek is szükségük van a hívők emlékezetére.

Mi történik azonban napjainkban? A kelta samhain-ünnep az angolszász területeken, ahol a mindenszentek előestéje is ünneppé vált a kereszténység térhódítását követően, az All Hallow’s Eve kifejezés után megkapta a halloween nevet, és egy újfajta mutáns jött létre a két eltérő hitvilág sötét foltjainak frigyéből. Ez a halloween nem a nyárvégről, a napbúcsúról, a fényistenről, de nem is az üdvözültekről, a szentekről szól: a főszerep inkább a démonoké, a gonosz szellemeké, a földön ragadt, megszálló holt lelkeké, a boszorkányoké, az ördögé, a sötét angyaloké, akik befolyásolják és félelemben tartják az élőket. Mivel társadalmunkban a halál tabunak számít, a felsorolt entitások pedig a folklór részeit képezik csupán, a kelta-keresztény mutánsból, a halloweenből egy vidám, mókás, kedves és piaszagú buli lett, amelynek keretében az emberek egy napon át nevetnek mindazon, amitől félni szoktak (a halál azért a többség számára az alvilág figurái nélkül is para tárgya), s közben – jelmezeik és kiegészítőik kapcsán – azonosulnak is a kétes szimbólumokkal.

A kereszténység terjedésével és a későbbi globalizációval a samhain-mindenszentek előestéje mix, tehát a halloween ünnep az angolszász területeken túlra, többek között Magyarországra is eljutott, 2000 óta pedig az egy nappal később tartandó mindenszentek napja hazánkban is hivatalos ünnepnapnak számít (tévesen persze, halottak napjának nevezzük, ami azonban egy nappal később, november másodikán tartandó). Mindebből jól látszik, hogy óriási a zűrzavar, így végül ezekből az októberzáró-novembernyitó napokból egyetlen biztos dolog maradt meg csupán: természetesen a halál, mi más. Bár a magyar népszokások nem elsősorban a kereszténységhez kötődnek, a kelta pogány rítusokhoz pedig még kevesebb közünk van, az enyészet hava attribútum rímel az elmúlásra, ezért nem kéne túlzottan meglepődnünk, hogy a főszerep itt – a káosz közepén – a halálé.

Persze az sem mindegy, hogyan. A keresztények – különösen a katolikusok – előszeretettel démonizálják a modern halloween-jelenséget, és állítják: a halál az ördög sötét teremtése, a keresztény ember végső ellensége, amit kizárólag Jézus Krisztus segítségével győzhetünk le, ezért a halállal – és teremtőjével, az ördöggel – cimborálni rút árulás, amiért cserébe a pokol kénköves lángjai várnak ránk. Idén a lengyel katolikus egyház közleményt is adott ki, amelyben – kissé érthetetlen módon – a halloweent egyenesen a mágiához és a – mágiától független – pogánysághoz köti, holott egyiknek sincs kapcsolódása a sötétség-kultuszhoz, amit a kelta samhain-nyárvég-ünnep helyett inkább a hit nélküli, tudatlan modern ember kapcsolt az elüzletiesedett keverék-ünnephez. Magyarul: sem a kelták, sem a mágusok, sem a pogányok nem imádnak démonokat és nem cimborálnak az ördöggel, továbbá szent napjaik egyikét sem nevezték soha halloweennek, az ünnep elüzletiesedésével járó túlzott anyagiasság azonban minden kétséget kizáróan a sötétség-kultusznak kedvezett. Ilyen értelemben van helye a keresztény aggályoknak, hiszen a sötétséghez kapcsolódó jó pénzért a nyakunkba sózott szimbólumvilág akkor is hat ránk, ha azt nem ismerjük…

Persze az sem sokkal jobb, ahogyan a keresztény hitvilág viszonyul a mindenszentek előestéjéhez angolszász területeken, majd magához a mindenszentek ünnepéhez és a halottak napjához. A pokol-purgatórium-mennyország “hamburger-univerzumának” megmosolyogtató egyszerűsége távol áll a teljes szellemi világ sokrétűségétől, ami bizony számos gátat jelent a megértések és megélések híján hitre támaszkodó egyszeri ember számára. Más, kézzel foghatóbb gondok is vannak persze: noha a keresztény szentek között tagadhatatlanul akadnak hatalmas, csodálatos, fényküldött entitások, jó részüket azért az egyházi hatalom – és nem maga a Teremtő – tette szentté. Jót derültem azon az elmúlt napokban, hogy Jimmy Saville is közel állt a szentté avatáshoz jótékonysági munkája kapcsán, mikor kiderült, hogy gyerekeket molesztált, nőket erőszakolt meg és hullákat is gyalázott “önzetlen” önkéntes akciói során…. És akkor még nem beszéltünk azokról a pápákról és egyházi főméltóságokról, akik életük során jóval több bort ittak, mint amennyi vizet prédikáltak… Felmerül hát a kérdés: akarunk mi ismeretlen szenteket, csak úgy, név nélkül dicsőíteni? Az igazán értékes fényküldöttek, akiknek feje körül a glória nem csupán giccses illusztráció, hanem valódi, hatalmas aura ábrázolása, ezt a fajta figyelmet egyébként sem igényelik.

Temetőbe tizenhárom éves korom óta – anyám halála után – nem járok, mert hitem ellen való kimenni egy hideg kőhöz és pár csonthoz, mintha valóban a föld alatt hevernének szeretteink (Jehova tanúi szerint, ami az egyik legbizarrabb keresztény csoportosulás, ott is vannak: mély álomban várják a feltámadást). Számomra sem az üzleties világi, sem a bigott vallási kerettörténet nem jelent semmit: tudom, hogy a fizikai test mulandó, változékony burok, miután levetetted, nincs több közöd hozzá, a szellem azonban örök és elpusztíthatatlan. Számtalanszor leírtam már, hogy nem szerepel a terveim között a tudatlan és képmutató temetési szertartás, bőven elég, ha a hozzám közelállók a hamvaimat majd a kedvenc tavamba szórják (ami azóta kiszáradt, de remélhetőleg találok új helyet, mire aktuálissá válik a dolog). A keresztény-materialista családomban persze különcnek számítok az elhatárolódásommal, ezért egy évben egyszer engedek a nyomásnak, és a közösségi élmény kedvéért ellátogatunk együtt a temetőkbe, ahol a sok-sok rokon átmeneti földi burkát hat láb mélyre ásták jó pénzért dolgos kezek. Nem számít ez túlzott önerőszaknak, hiszen ilyenkor gyönyörű a sok gyertya, és számos ismerőssel is találkozhatunk: tavaly például a dédnagyapám testvérének dédunokáival futottunk össze “véletlenül” (aki idáig eljutott, és megmondja, milyen rokonom ő nekem, kap egy csokit, trick or treat!), ami csodálatos ajándék volt annak fényében, hogy épp a családfán dolgoztam azokban a napokban nagy erőkkel.

Ezek pedig szép élmények, csakúgy, ahogyan a jelmezes-töklámpásos buliknak is van egy hangulata, ami okozhat kellemes perceket – a krizantémkoszorúk, a halottak napi misék azonban éppúgy távolságtartásra késztetnek, ahogyan ördögnek vagy hullának sem öltöznék soha egy halloween-buli keretén belül. Talán nem jó, hogy még – ha ilyen távolságból is, de – meggyőződéseim ellenére jelen van ezeknek a dolgoknak a szimbolikája az életemben, de nem akarok erőltetni semmilyen változást: megy minden a maga útján, ahogy kell. Valami azonban azt súgja, hogy a halloween-mindenszentek-halottak napja hármasból egyik sem az én ünnepem, ezért előbb-utóbb minden hozzájuk kapcsolódó körítést el fogok engedni észrevétlenül, könnyedén. Így legyen…