Aktuális

Idegenül

Találkozom Hellával, aki napi húsz szál cigit szív, és fent van Magyarország összes társkereső oldalán. Egyszerre nyolc-tíz pasival beszélget, heti öttel randizik, de az ágyába senkit nem enged, mert komoly kapcsolatra vágyik. Házasság, gyerek, autó, lakás. Mindezt mielőbb, így egyetlen percre sem lép ki a feszült keresés hiányállapotából.

Bosszankodik, hogy Misivel bonyolódnak a szálak, a fiú már naponta kétszer felhívja. Hát nem komolyat akartál? – kérdem értetlenül. Nézd, másfél hónap múlva államvizsga… És? Hát, hát, ha ez komolyra fordul, én nem tudok majd semmi mással foglalkozni, hisz ismersz… én egy szenvedélyes nő vagyok, nem valami ikrek vagy mérleg…

A Daily Mail publicistája arról cikkezik, mit tegyünk, ha “kinőttük a legjobb barátnőnket”. Mert nekünk bejött az élet, őt meg albérletben csalja a férje, és csak akkor bujkál némi öröm a szemében, ha az anyóst szidhatja. A szerző azt mondja, bátran nézzünk szembe a ténnyel, hogy kicsi már a régi kabát, és keressünk mielőbb elegánsabb szabót. A szeretet üzlet, nem jótékonysági bál, fordítom le magamban a bárdolatlan üzenetet.

A metrón a telefonomon netezek, ott van megint az oroszlán-avataros lány kommentje, egy egyenrangú társkapcsolatokról szóló cikket fikáz, az emberére csak úgy utal, Ő. Nagy ővel. Vajon, mi visz embereket arra, hogy a személyes névmásokat nagy kezdőbetűvel írják? Más ez egy hivatalos levél megszólításaiban, és megint más akkor, ha a hétköznapi élet virtuális beszélgetősarkaiban érvelünk, kíváncsian és nyitottan.

A volt osztálytársam, Karola és a vőlegénye ennél jóval felszínérzékenyebb: gondosan figyelik, mit tolnak ki magukról a fészbukra. Óránként legalább egy közös fotót persze, szerelmes idézetekkel. “Boldog vagyok, hogy melletted megtalálhattam önmagam, te jelented számomra a fényt” – írja Karola 13:24-kor. “Szeretlek kicsim, örökre a fényed leszek” – válaszolja a vőlegény 13:25-kor. Mindkettejük vallomása alatt egyetlen lájk figyel 13:26-kor: egymáséi.

Zsolti jó régen kinőtt mindent, ami körülveszi, a szűk megoldások szinte már elszorítják a torkát. Napi fél órát tölt dühöngéssel és fenyegetőzéssel, a fennmaradó időben cinikus megjegyzéseket tesz azokra, akiket “még” nem nyomorított meg “az élet”. Meg a sors. Bocs, Sors. Ezt is szokták nagybetűvel írni. Jobbára azok, akik az Ő-t is nagybetűsítik. Mindegy, Zsolti valamiért az elfogadás vagy a – jóval előremutatóbb – változtatás helyett a szenvedést érzi magáénak, és ezért naponta felelőssé tesz mindenkit maga körül.

Én meg csak bandukolok csendben a metró mozgólépcsőjén, közben ezernyi gondolat kavarog bennem. Pontosabban, persze, csak bandukolnék, de az össze-vissza, jobbra-balra, egymás mellett álló emberek miatt csak szlalomozva lehet haladni, ha lehet. Azt hiszem, ha csinálnék egy “Már csak dacból sem állok jobbra a mozgólépcsőn, kapd be!” csoportot a fészbukon, két héten belül alig akadna honfitársunk a közösségi portálon, aki ne érezné magáénak az ügyet. Ez valami nagy közös magyar titok, amiből én kimaradtam.

Végre elhagyom az aluljárót, szinte elvakít a fény, de nem az, amit Karola és a vőlegénye jelentenek egymásnak. Megvakarom a fejemet: mi a fene van az ilyen napokon a bolygónkkal, amit tiszta szívből szeretek, és mi van az embertársaimmal, akikkel voltaképpen egyek vagyunk? És igen, egy pillanatra elkap az ismerős érzés: akkor én most… lehet, hogy az idegenek űrhajójából pottyantam a földre…?

kép: pxleyes.com

Advertisements
Eszter névjegye (832 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

4 hozzászólás Idegenül bejegyzéshez

  1. Szerintem az még rosszabb, ha van/volt valakinek olyan baráti kapcsolata amiről úgy érezte, hogy örökké fog tartani és muszáj idővel beismerni, hogy a távolság gond nélkül szétszakította. Sőt, még rosszabb rádöbbenni, hogy nem feltétlen én vagyok a hibás érte, az én bűnöm csupán annyi, hogy volt pofám elköltözni és nincs hetente 10 rugóm oda-vissza utazgatni, hogy megszeretgessük egymást… Persze nem mondom, hogy az elköltözésemmel neki aszkéta életmódot kéne vállalnia barátok szintjén, hiszen akkor is voltak más jó barátnői is, mikor még mi is kb. napi szinten egymáson lógtunk. De valahogy a távolság miatt teljesen a sor végére kerültem, már nem engem hív fel hajnal 3-kor bőgve, ha a balfasz perzsa pasija már megint félrekúr valami hastáncos luvnyával. Gyakorlatilag jelenleg a kapcsolatunk kimerül némi facebookos kommentelésben.
    Egyébként akikkel együtt lóg, azok közül talán két ember olyan, akit régóta ismer, de az életének rövid távokon sokszor része a befogadás-elengedés, mert gyakran cserélődnek a munkatársai, így jól tudom, hogy kevés a stabil pont az életében…

  2. Barátnő terén hasonló a helyzetem, mint az elöttem szólónak, viszont a facebookot fél éve száműztem az életemből, amit nagyon nem bánok.

  3. Nagyon jó poszt, nagyon érdekes téma. És azt meg tudod fogalmazni, hogy ha nem ez, akkor mi az, ami az otthont jelenti?

  4. @Melcsi, Ripley: ártérzem a szitut, been there done that, már nem érint mélyen, ha egy kapcsolatról kiderül, hogy egy bizonyos szakaszra szólt “csupán”. Viszont amíg ezt elfogadtam… húúúúúúúú, az milyen hosszú út volt ám! Na, majd arról is lesz bejegyzés egyszer, addig is itt van a Jó, de miért nem tarthat örökké? című. Ja igen, meg egy másik, kissé konkrétabb barátságokról szóló szösszenet.

    A szóban forgó “eset” nem erről szól. A barát-karakterrel együtt alakulunk, változunk, és nagy mértékben egymás tükre vagyunk, ami számomra óriási inspiráció. Viszont félelmetes, bizonyos dolgokban mennyire másként gondolkozik, mint én. Ez nem jobb vagy rosszabb megközelítés, előjel nélkül egyszerűen csak más. No, és amikor valami ennyire más a tükrödön keresztül, magadba kell nézned, hogy merre is haladsz… és ez adja az idegenséget. Merthogy…

    @Dormeo, és itt el is jutottunk a te kérdésedhez. Mindig gáz, amikor az ún. szerző elmagyarázza az ún. művet, de én szeretném :)):

    1. Tőlem idegen a “keresés” ilyen szinten: hiszek abban, hogy minden jön, amikor készen állunk rá (persze a szemünket-szívünket nyitva kell tartani). Ha görcsösen keresünk, azt éljük át, hogy NINCS, és ez valóságunk részévé válik. És ez megnehezíti, hogy legyen.

    2. Számomra kognitív disszonancia, ha valaki a felszínen úgy határozza meg magát, mint aki hisz az univerzum egységében, tehát horoszkópok alapján méri az embereket az “amint fent úgy lent” jegyében, és közben az 1-es pontot mégis újra és újra figyelmen kívül hagyja.

    3. Én nagyon nem így gondolok a szerelemre. Nálam szenvedélyesebb típus aligha van, de az én megélésemben egy szerelem arról szól, hogy inspirálódsz, feltöltődsz, erősebb és kreatívabb leszel. Tehát adja magát, hogy nem 24/7 egy fasziról álmodozom/pörgetem az agyam, hanem inkább élem vele az életet, de ugyanúgy más dolgok is helyet kapnak ebben az életben… pl. államvizsga.

    4. Nincs olyan, hogy kinövünk valakit, mert a fejlődés nem lineáris, és hiába ér el az egyik egzisztenciálisan vagy a személyes fronton “nagyobb sikereket” (mi a nagyobb siker, hol definiálható ez, van objektív mérce?), a másik ember útja tök más, nem összevethető a kettő. Olyan viszont van, hogy más úton indulnak el kurvajó barátok (szó szerint, a távolság szintjén és átvitt értelemben is), és ilyenkor a kapcsolat már nem azt adja, amit a naaaaagy összefonódás idején. De ez nem hierarchia, nem verseny, nem üzlet… ez csak egyszerűen a természetes, egészséges változás, még ha nem is mindig könnyű.

    Tőlem tehát nagyon idegen az, amikor ún. barátok versenyeznek, egymáshoz méricskélik magukat, és adok-kapok üzleti szemlélettel nézik, ki mit hoz a friendshipbe.

    5. Vicces az ilyen “névmásnagybetűsítő” finomkodás… ami megfelelő kontextus híján nem más, mint durva helyesírási hiba. :)

    6. Nem látom az értelmét az olyan kapcsolatoknak, amelyek tudatosan, direkt óriási nyilvánosság előtt zajlanak. Ilyenkor legtöbbször az intimitás – nem a szex, az intimitás – sínyli meg. Sokszor (nem akarok általánosítani, nyilván nem mindig) emögött egy nagy adag belső bizonytalanság, a másik elvesztésétől való félelem és társadalmi megfelelésvágy, bizonyítási kényszer húzódik.

    7. A tegnap bejegyzésre utal vissza a bekezdés “Zsoltiról”: ha szar egy helyzet, akkor vagy elfogadjuk (“nézzük a jó oldalát!”) vagy – és ez az egészségesebb megoldás – kilépünk belőle. Szarban fetrengeni persze sokszor kényelmesebb, mint vállalni a bizonytalant, az újat, a megmérettetést stb,, ezért sokan inkább maradnak. De akkor minek sírnak?

    8. Ez az össze-vissze-állunk-a-mozgólépcsőn dolgot sosem fogom megérteni. Európa egyetlen városa vagyunk, ahol az emberek nem állnak maguktól a mozgólépcső jobb oldalára. Igaz, az is sokat elmond az attitűdről, amikor az van kiírva a metrónál, mikor ment el a metró, és nem az, hogy mikor fog jönni. :DDD

    9. Mindez egy órán belül… tökéletes ufó-élmény. De nem baj, mert elgondolkoztat, inspirál, visszaküld egy kicsit magamba a külvilágból. :)

1 visszakövetés / visszajelzés

  1. Kérdések és válaszok, ha egyedül ünnepelsz « Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: