7 dolog, amit messzire kerülnék spirituális utam során

Nem akartam újabb írást a mit-ne kategóriából, de egyelőre így tudom a lehető legplasztikusabban kifejezni a spirituális kalandjaimmal kapcsolatos érzéseimet, gondolataimat. Mostanában mindenesetre egyre több komfortzónámon kívül eső bejegyzéssel örvendeztetem meg a nyájas olvasót, tehát legközelebb talán arra is rávilágítok, mit-igen. A fanatizmusról és a szektulásról már eleget írtam, jöjjenek most az árnyaltabb, ám annál aggasztóbb attitűdök, amiket minél messzebbre kerülök… és mások számára is ezt ajánlom.

Hurráoptimizmus – Mindig óvodában érzem magamat, amikor ultraspirituális embertestvéreim kizárólag örömteli, szép dolgokról zengenek ódákat, és gyorsan egyrejobbanos helyesbítést vagy múlt idejű igehasználatot kérnek, valahányszor egy súlyos nehézségről számolsz be. Nem vitatom az említett technikák hasznát (a gondolat és a szó valóban teremt, és az energia vonzza a hasonló energiát), de muszáj szembenéznünk azzal, hogy nincs fény árnyék nélkül. Fontos kimondani, hogy a gyász – minden öröklétbe fektetett tudatosság ellenére – fáj, nem csupán “újabb kihívást jelent” vagy “korábban megjelent bennem a fájdalom, de már jól vagyok”. Éld meg, mondd ki, és hagyj időt a gyógyulásnak, ne pózolj könyvekből kölcsönvett hazug mosolyok mögött.

Aszketizmus – Nem, köszi; az a dolgunk, hogy élvezzük, de legalábbis maximálisan megtapasztaljuk az élet megannyi színfoltját. Hogyan beszélhetnénk a bőségről, ha éhezünk, fázunk, szűkölködünk? A mértékletesség természetesen fontos, de butaság megtagadni magunktól az alkoholt vagy a csokoládét. Ugyanígy a hús is fontos táplálék: nyilván tekintettel kell lennünk földünk merülő tápanyagkészletére, és ügyelnünk kell arra is, hogy az állatok megfelelő körülmények között éljenek-haljanak, ugyanakkor tény, hogy a legtöbb négylábú azért jön a világra, hogy húsával, tejével, tojásával táplálja az embert. Add meg a császárnak, ami a császáré, istennek ami az istené.

Térítés – Igen, amikor a milliódarabos kirakójáték néhány alapfigurája halványan kirajzolódik előtted, szeretnél éjt nappallá téve a megértéseidről és megéléseidről beszélni, boldog boldogtalannak. Abszurdnak tartod, ahogy az öntudatlan alvajárók habzsolják a mekis kaját a metrón, és nem érted, hogy a tesód vagy a kollégád miért ősrégi, vérszagú könyvek élettelen dogmái köré szervezi a mindennapjait, amikor a létezés tökéletes egysége jóval szélesebb spektrumát kínálja az isteni fénynek. Mindez szép és jó, de már a keresztények, sőt: lassan a muszlimok is kezdik kapizsgálni, hogy erőszakkal még soha senkit  nem rugdostak az üdvözülés- megvilágosodás fényes előszobájába – jobb esetben tehát neked is tudnod kéne, hogy minden a maga útján, idejében és módján történik, és neked más világnézetével az ég adta világon semmi, de semmi dolgod nincs. Tiszteld és fogadd el, hogy minden út Rómába vezet… és nézz a lábad elé, ne a szomszédodat mustrálgasd vagy az eget bámuld gyaloglás közben.

Médiahakni – Schobert Norbi halott rokonokkal diskurál, Groovehouse Judy test nélkül náluk ragadt szellemet küldet haza a fénybe, Zámbó Krisztián pedig átkot vetet le magáról.

“Örökéletű fénylények vagyunk, a maják által jövendölt új világ küszöbén állunk – közölte Pataky Attila a Frizbi Hajdú Péterrel című műsorban” – idézi a bulvárcikket egyik kollégám pár héttel karácsony előtt.
– Húbazmeg – sóhajtok hatalmasat.
– Most mér’, az ufós cucc kicsit durva, de azért van sok igazság abban, amit mond. Amúgy –  hangzik a bátor válasz.
– Ja, csak mondjuk az ember nem megy el Hajdú Péter műsorába haknizni ezzel, a másik állandó műsorszám, Zámbó Jimmy halála mellé kísérőprogramként. Amúgy.

Persze van, aki megtalálja a megfelelő kifejezési formát, Laár András vagy Erdei Zsolt spiritualitása például nem válik röhejessé a bulvárlapok címlapján, és Steiner Kristóf is ügyesen lavírozik a játékosság és az értékközvetítés között.

Humortalanság – Mindenki ismer okostojásokat, akik vallások, egyházak, világnézetek, filozófiai irányzatok nagy sátra alatt ülnek, és napjaik jobbára azzal telnek, hogy kurvára komolyan veszik magukat. Ha eleresztesz pár viccet, összerezzennek, ha pikáns témák merülnek fel, szégyellik magukat maguk előtt, és igyekeznek eltávolítani a hangadót a közelükből. Ők már kinőttek ebből, a bohóckodásra nincs idő, a szent dolgokat tiszteletben kell tartani, az emberlét komoly feladat, csak egyetlen jó döntés létezik, hamarosan neked is színt kell vallanod… – azt hiszem, mindenki találkozott már humortalan embertestvéreinkkel, akiknek bárgyú műmosolya mellett csattogó fapapucsban szalad el az élet értelme. Hálás vagyok, mert életem meghatározó spirituális közegeiben mindig több jutott a felszabadult, őszinte nevetésből, mint a meditatív csendből (amit, Osho szerint, erőltetni amúgy is teljesen fölösleges, az elme majd kikapcsol, ha mi félreállunk az útjából).

Szenteskedés – Ugye ismerjük a “holier than thou” jelenséget? Egyszer egy cikk szerzője a “kinek van nagyobb nincsegója” című játéknak nevezte a dolgot, amin én percekig csendben meditáltam hangosan röhögtem. Mariska szándékai szépek és jók, elvégez pár tanfolyamot, átesik néhány beavatáson, esetleg sikerei is vannak, csinál egy El Caminót vagy Indiát, de aztán egyszer csak elkapja a gépszíj, és onnantól fogva isteni kinyilatkoztatásokban közli a fokhagymaszagú pórnéppel, hogy mi a helyes és mi a helytelen, kik a jók és kik a rosszak. Szerencsémre viszonylag rosszul tűröm az ilyesfajta korlátoltságot, és még  rosszabbul, ha rólam akarják megmondani másoknak, én milyen vagyok, pláne blindre, felszínes külsőségek alapján. Én azt mondom, legyen mindenki olyan szent, amilyen akar, de a bezárkózás, a lenézés és az ítélkezés semmi esetre sem felfelé ívelő létra.

Felelősséghárítás – A kedvencem, amikor a mélyen spirituális ember előadja, hogy üzlettársát ördögi megszállás alatt rabolta ki, a nehézségek a fos karma eredményei, anyagi jólétet csak angyaloknak bemutatott áldozatokkal teremthet, és mindenről, de mindenről a zsidók tehetnek. Tesó, ha évek munkájával ezt sikerült leszűrnöd a játékból, akkor eléggé benézted itten a dolgokat, úgyhogy üljé’ le, egyes.

És igen… minden bizonnyal a mit-ne lista se feltétlenül a legcélratörőbb ösvények toplistájának első helyezettje (miért azon legyen a figyelmem, amit nem akarok?), tehát akár a nyolcadik helyre is kerülhetne. Egyelőre viszont jóarc leszek, és beírom magamnak a pirospontot a virtuális akash ellenőrzőbe, amiért kiléptem pár bejegyzés erejéig a komfortzónámból, és őszintén megírtam ezt a cikket is.