Miért?

Új sorozat. Mindig tíz kérdéssel, ami valóban foglalkoztat.

Miért jársz tiltakozó felvonulásokra és ellentüntetésekre? Hát arra akarod felhívni a figyelmet, amivel nem kívánsz azonosulni? Teréz anya mondta egyszer, hogy nem megy háborúellenes tüntetésre, hanem inkább a békefelvonulást választja.

Miért írsz hosszú listákat arról, hogy mi az, ami zavar/irritál, ahelyett, hogy a figyelmedet építőbb dolgok felé fordítanád? Miért jobb előítélettel fordulni másokhoz és ítélkezni megnyilvánulásaik fölött, ahelyett, hogy az elfogadást – de legalábbis az élni-és-élni-hagynit – gyakorolnád? Te mit szeretnél, hozzád hogyan álljanak?

Miért fogadkozol boldog-boldogtalannak? Miért listázol újévi fogadalmakat magadnak, évről évre kényszerű keretek közé kényszerítve a karmát? Hát olyan jó érzés tartozással kötni magadat bármihez is? Nem szeretnél inkább teljes szabadságot kapni legalább önmagadtól?

Miért hiszel el bármit, amit nem látsz és/vagy értesz a politikusnak, a papnak, a celebnek, a reklámnak, az előadónak és a Facebooknak? Keresni, gondolkozni és türelemmel várni (de legalábbis várni) valóban nehezebb, mint mások igazságát magunkévá tenni – viszont megéri, mert az utóbbit senki sem veheti el, és minden új adalék csupán kiegészítésül szolgál.

Miért adsz a profilodnak, a blogodnak, a postafiókodnak lehúzó neveket – depresszióslány, foreveroutcast, magányterület – ha épp az a célod, hogy a depressziótól, a különállástól és a magánytól szabadulj? Ha diófát ültettél, arról május végén sem fog cseresznye hullani.

Miért varratsz a testedre rosszul megírt, szomorú idézeteket,  ördögökkel, vámpírokkal és sárkányokkal? Hát ez az a szellemiség, amihez kötni szeretnéd magadat? Minden szimbólumnak ereje van, és minden… minden szimbólum.

Miért mész bele hülye játékokba e-mailben küldött angyalkákkal, akiknek pontban éjfélkor kell kinyitni az ajtót?! Miért mondasz igent értelmetlen és/vagy destruktív babonákra? Ezekkel csak a semmit vagy a rombolást érheted el.

Miért hiszed, hogy a játéknak szánt szerelmi kötés kávézaccal (a’la kedvenc női glossyd) és a hídhoz bilincselt lakat a kedvesed nevével egyben tartja mindazt, ami vagy összetartozik a mostban, vagy nem? Miért hiszed, hogy mágiával büntetlenül felülírhatod az akaratot, és örökre boldog lehetsz a bénult merevségben?

Egyáltalán: miért gondolod, hogy az, amit gyűjtőnéven mágiának nevezünk, elvont és különálló dolog, nem pedig a hétköznapokat finoman, alig láthatóan, ám teljesen természetes módon átszövő összefüggés?

Miért keresed ennyire kétségbeesetten az örökkévalóságot épp az anyagban, aminél nincs változékonyabb, mulandóbb szubsztancia? Miért nem hagyod, hogy a dolgok szabadon jöjjenek, menjenek? Minél jobban szorítod a homokszemeket, annál valószínűbb, hogy kihullanak az ujjaid közül.

(Miért válaszolnál a kérdésekre előbb nekem, mint magadnak? Miért lenne más a két válasz?)