Aktuális

Nem a heretuning miatt volt jó az ABBA The Show

Szóval, az úgy kezdődött, hogy Alexa barátném Pestre látogatott, hogy megnézze az ABBA The Show című szuperprodukciót az Arénában, és – noha nem terveztem a részvételt – valahogy én is belekeveredtem a dologba, amit utólag cseppet sem bánok, sőt. Most mit kell ezen csodálkozni, nem láttatok még ABBA-rajongó gótot?! No, de ne szaladjunk ennyire előre, térjünk csak vissza a kezdetekhez…

Az eredeti, de nem baj, hogy hamisítják

Az eredeti, de nem baj, hogy hamisítják

Igen, a svéd szupercsapat feloszlása után jöttem a világra, de attól még kistiniként masszív fan voltam, tekintélyes gyűjteménnyel a birtokomban, a lemezektől a papírgyűjtések során előhalászott posztereken át a különféle ereklyékig (nadrág, hamutartó, baseball-satyó, ami kell, mindez még az internet előtti időkben). Ma is szeretem az ABBÁt, bár tény, hogy a legfelkapottabb slágerektől – amelyekből ezen az estén bőven jutott – mindig viszkettem egy kicsit (és Björn helyett is szégyenkezem az olyan kifejezések miatt, mint a “doggone beast” vagy a “diggin’ the dancing queen”: azért egy angol anyanyelvű tribute zenekar-tag számára ezek még megrázóbb nyelvi jelenségek lehetnek). Én olyan különc vagyok, aki más különcökkel nem különcködik.

Zsenge korom ellenére nem a szüleimen keresztül érkeztem meg a rajongóságba, ők tulajdonképpen semmilyen zenét nem hallgattak soha. Később sznobként irigyeltem azokat, akik az ősökön és a nagytesókon keresztül beleszületnek valami kúlságba (Led Zeppelin, Pink Floyd, Deep Purple, Cure, Depeche Mode, mert ilyenekbe szoktak), de egyedül megérkezni valamihez egészen más kontextust ad. Pláne, ha kafkai gyűrűk ölelnek körül: nem kúl, mert ahhoz túl mainstream, de az idősávbeli eltérés miatt épp elég underground ahhoz, hogy teljesen elkülönülj a kortárs csoportoktól és szcénáktól. Végtelenül korlátoltnak tartok mindenkit, aki az ABBÁt a BoneyM-féle felületes diszkótörténetekhez hasonlítja, mert itt azért óriási minőségbeli különbségek vannak mind a hangszerelés, a stúdiótechnika (samplerek 1975-ben, helló!), az ének, az albumkoncepciók és a repertoár színessége terén. Persze, popzenéről beszélgetünk, nem agysebészetről, de kenyeret sem a cipésznél szoktunk venni.

Szóval, örültem, hogy Alexa, aki még nálam is zsengébb, ötjegyű összeget szán a legismertebb ABBA tribute bandára, és miután megvacsoráztunk nálam, jó házigazdaként elkísértem a show helyszínére. “Ha két pizza áráért szerzek jegyet, bemegyek én is” – futott át az agyamon a régi szép idők emlékére, de egyik jegyüzérhez sem mentem oda a Papp Laci előtt. A kapuig kísértem barátnőmet, aztán a tonhalas salira gondoltam Cserpesnél, és vidáman szaladtam bele a derült tavaszi éjszakába. És akkor valahogy, fél perc alatt létrejött az üzlet, mielőtt még észbe kaptam volna… méghozzá épp úgy, ahogy tíz másodperc erejéig negyedórával korábban elképzeltem. Azt hiszem, kezdek penge lenni ebben a kérjetek-és-megadatik dologban, mióta egyre jobban odafigyelek a gondolataim irányára.

Itt egy jó Frida

Indokolatlan Frida

Épp csak annyi időm volt, hogy gyorsan megosszam Alexával az örömhírt, és elfoglaljam a helyemet a 116-os szektorban egy csomó 60-as háziasszony és öregúr között, pár zavartan vihogó tini mögött, akik szülők nélkül érkeztek (úgy látszik, még mindig van színtér, majd’ 20 éve minket is hülyének nézett a többség). Szétnéztem, bő félház gyűlt össze, a legutóbbi eventen még állítólag megtelt a csarnok (hiába, a válság). Előástam a telefonomat, hogy levegyem a hangot, így épp láttam, ahogy a számlap 20:00-ra vált, és abban a pillanatban el is kezdődött a show. Szeretem a pontosságot, azt a benyomást kelti, hogy az előadó tiszteli a közönségét, még aztán mégis csak kellemesebb zeneszóra akklimatizálódni.

Azt hiszem, teljesen persze soha nem fogok megbarátkozni az Arénával, mint koncerthelyszínnel. A tény, hogy ülnöd kell, nem hagyhatod el a helyedet és több száz méterre vagy a művészektől, tulajdonképpen pont magát a koncertélményt, az egész lényegét öli meg. Mert hát mi is egy koncert lényege? Az, ahogyan kimelegedve táncolsz, ugrálsz, énekelsz, ordítasz a veled egy hullámhosszon rezgő tömeggel, miközben a pillantásod néha találkozik a színpadon bulizó zenészekkel, és ennek a gyönyörű, fantasztikus kémiája különleges egységben forr össze. Az, amit az Aréna kínál, ezzel szemben színházi előadás, annak minden korlátjával és keretével, ami akkor és csak akkor lehet izgalmas, ha maga a show is színházi produkció: Lady Gaga vagy Madonna alapvetően erre épít, de a hagyományos zenei projektek lényege nem a teatralitásban, hanem valami egészen másban rejlik. Hiába volt csoda a Dead Can Dance vagy a Depeche Mode, nagyságrendekkel többet adott volna az élmény egy kisebb, flexibilisebb helyen, ahol a hangsúly az ösztönre és a kapcsolódásra helyeződik, és a korlátok leomlanak.

Az ABBA The Show mindenképpen mozgalmas, látványos produkció ahhoz, hogy betöltse a teret even though it’s sooo 1977: felszaladt a kétszintes színpadra a National Symphony Orchestra of London a bohám karmester-konferansziával, jöttek meglepően ifjú háttértáncos-énekesnők, és – mint kiderült – mindig vannak az eredeti ABBA-zenekarból ismert sztárvendégek, ezúttal például a szaxofonos Ulf Anderson és a dobos Roger Palm (két jópofa, 70 körüli öregúr, már az ABBA fénykorában sem voltak tinik). A főszereplőket megformáló legénység-leányság első blikkre autentikusnak bizonyult: “Agnetha” elég jól sikerült, “Frida” pár kilóval teltebb az eredetinél, “Benny” viszont véznább, “Björn” pedig… hát, a  ’77-es ausztrál turné CSODÁLATOS halványlila, csillogó, testhezálló overálját viselte, és… mit szépítsük, nem tudtam nem észrevenni, hogy a nadrágdudora ötöde sincs példaképe impozáns, XXL-es méretének, ami már 13 évesen is majd kiütötte a szememet a képernyő előtt. Igazán kitömhette volna a gatyeszt szegény fiú, de tényleg.

Egy hozott anyag

Egy hozott anyag

A tagoknak mindenesetre rögtön beírtam a piros pontot, mert jól látszott mindegyikükön, hogy ők tényleg szívvel-lélekkel élik és csinálják ezt a világot, nem csak hakniznak: a színpadi ruhák, a frizurák, a sminkek és a hangszerek mellett még a mozgás és az allűrök is az eredeti csapatot idézték. Örültem, hogy semmilyen egyénieskedést nem pakoltak a cuccba: valóban, a koncertfilmek alapján ilyen lehetett egy ABBA-show a születésem előtt fél évtizeddel. Egy az egyben átvették a show-elemeket is: közönség-énekeltetés a Fernandónál, rajongó színpadra hívása a The Winner Takes it All-hoz, szinte már pogóvá fajuló densz a jó öreg Dancing Queennél, konfetti-eső a Money Money Moneynál, és amikor a csapat rázendített az I Have a Dreamre, rögtön eszembe jutott, hogy most kéne jönnie a kiskölyköknek… és nagy meglepetésemre (nem ismertem ezt a tribute-csapatot) jöttek is. Az ABBA annak idején helyi gyerekkórusokat vetett be a célra, illetve hozott anyagból dolgozott (értsd: saját gyerekek), de nem feltételeztem, hogy 2013-ban két refrén kedvéért egy osztálynyi kisiskolást a színpadra hoznak, pedig pont ez történt. Igaz, ebben azért volt egy kis svindli: a helyes kis nyolcévesforma lurkók tutira playbackeltek, mert pár helyen – és főként a végén, a Thank You For The Music második versszakánál – eléggé elcsúsztak a kis ajkak. Nem baj, a cukiság-faktor azért megvolt, én is akarok ilyet otthonra.

Persze, volt pár indokolatlan show-elem is: a nem kicsit gay-looking Matthew Freeman kedélyes vőfélyként konferálta a korszakokat és vendégeket, és a zenekarnak háttal, apró, elegáns mozdulatokkal vezényelt. Amellett, hogy a gyerekkórus playbackje felébresztette bennem a gyanút, hogy esetleg a vidáman táncoló hegedűsök és csellósok is mímelik csupán a muzsikálást, nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy azért egy komolyzenész nyilván nem szorul külön instrukciókra egy-egy nagyszerű, de egyszerű popdal előadásakor. A látványvilág eme erőltetett futamai helyett jobban örültem volna pár kevésbé ismert, ám annál klasszabb B-oldalnak, ritkaságnak, kiadatlan verziónak, de ínyencségekből a NYÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁLAS slágerparádé mellett kevés jutott a népnek: volt Intermezzo Nr.1 , A Hole In Your Soul és I’m a Marionette, és a Ring Ringet legalább svédül énekelték a változatosság kedvéért… és én kérek elnézést, mindjárt elásom magamat, de tudtam a szöveget.

A show kétszer ötven perc volt fél óra szünettel, közben feltérképeztem a mörcsöt is. Poén lett volna, ha kapható valami szexi ABBA feliratos girlie, de csak emészthetetlen giccsel találkoztam: milyen lelki világ kell például ahhoz, hogy valaki megvegyen egy halványlila, tollas (!), flitteres (!) cowboykalapot, és mégis mi a fene köze van ennek az ABBÁhoz? Jó, jó, a fentiekben említett heretuningoló lila kezeslábas előkelő helyet foglal el az emberiség ellen elkövetett legsúlyosabb bűnök listáján (és egyben ez lehetett a belépő a LGBT-színtér parádéira is), de azért helló, mindennek van ám határa, na. Mellesleg, az ABBA The Show feliratos pink (!) plüssmackókat is enyhe túlzásnak éreztem, de azt pár nagyi megvette legalább az unokáknak. Végül is, gondoskodni kell az utánpótlásról is. (Mily’ meglepő, a szünetben ismerőssel nem találkoztam, azért lett volna mit megmagyarázni…)

Az igazán retró, naaaaagyon autentikus és viaszszobor pontosságú látványvilág és a remek hangulat a produkció fő erősségei voltak, a nyomokban (szerencsére nem végig) felmerülő félplayback-gyanú azonban éppúgy elbizonytalanított, ahogyan az az arcpirító tény, hogy az ország legnagyobb ABBA-szakértője közel másfél évtizedes gót múlttal bír (a szektorunk legalábbis csúnyán megbukott a közös éneklési kísérleteknél, így magamra maradtam a remek hangommal). Összességében véve a show szórakoztató és élvezetes volt, és… megvolt benne az a báj és kedvesség, ami miatt lehet és kell szeretni ezt az egészet, az Óperenciás tengeren és a sallangon is túl.

ABBA The Plakát

ABBA The Plakát

Advertisements
Eszter névjegye (832 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

8 hozzászólás Nem a heretuning miatt volt jó az ABBA The Show bejegyzéshez

  1. Gyermekkori kötődés nálam is van, mondjuk én nem önerőből, hanem anyámtól kaptam az ABBA oltást. Rémlik valami koncertfilm a 80-as évek elejéről, amit az évi rendes hajdúszoboszlói SZOT-üdülős nyaraláson egy kertmoziban néztünk meg – öt- vagy hatéves lehettem, kis tökmag. Két dologra tisztán emlékszem, egyrészt nagyon fenn volt a mozivászon, meresztettem a nyakam, illetve nyomasztott, hogy a szőke énekes állandóan bőg. Biztos nem sírta végig az anyagot, de nekem az maradt meg, hogy minden szám után könnyezik.
    Napjainkban viszketek tőlük és ez nem nekik, hanem a rendkívül népszerű karaoke buliknak köszönhető. Ráadásul exbarátnőm keményen bevásárolt karaoke dvd-kből, vett egy ABBA különkiadást is. Nem ezért szakítottunk, de miután csillapodtak a kedélyek ezt is a fejére olvastam. Gondolod értette? Annyira hülyének soha nem nézett, még indokoltabbnak látta döntésünk helyességét :)

    • Igen, amikor valamit agyonjátszanak!! Már viszketek, ha meghallom a Depeche Mode-tól az Enjoy the Silence-et, haha! No igen, az undergrounddal legalább ez a gond nincs meg.

      • Igen, én sem számítok arra, hogy egy jövőbeli karaoke partin majd a vnv nation furtherje lesz a csúcssláger :)

  2. “nem a szüleimen keresztül érkeztem meg a rajongóságba, ők tulajdonképpen semmilyen zenét nem hallgattak soha” hehe, erről eszembe jut, hogy én meg Lagzi Lajcsi haknizásaiba születtem bele köszönhetően a Dáridónak, meg a régi magyar slágerekbe és nótákba, melyeket a szüleim és a nagyszüleim oly nagyon szerettek. Persze ez engem abszolút nem zavar, nagyon szép emlékek fűznek ehhez az időszakhoz, inkább az bánt, hogy akkor még más zenei stílust nem is nagyon ismertem. Például az Ákos-rajongásom is csak 14 évesen kezdődött, addig nem is ismertem őt, mivel szüleim nem szerették, ezáltal nem hallgatták. Ez a 2006-os év jelentette számomra az igazi áttörést, akkor ismertem meg a nagyobb régi és új világslágereket, igaz, nekem már könnyű dolgom volt, ugyanis ebben az időben már kéznél volt az internet, ezáltal a YouTube meg a többi hasznos letöltős oldal. Így viszonylag hamar be sikerült pótolnom a lemaradásomat a zenei ismeretek terén.
    Egyébként már ebben a korszakban az is kiderült, hogy az anyám nagyon szereti ezeket a külföldi 70-es, 80-as évekbeli slágereket, ezáltal az ABBÁt is, csak gyerekkoromban (vagyis a 90-es évek derekán) még nem voltak olyan lehetőségek, hogy bárhonnan másodpercek alatt meghallgathatunk egy-egy számot, kazettákba meg nem nagyon invesztálhattunk akkora összegeket, így maradt a Dáridó meg a többi tévében leadott zenés műsor a zenehallgatásra.

    • Én pont ezért irigyeltem mindig azokat, akiknél a szülők vagy a nagytesók vájtfülűek, sok-sok stílust és előadót ismernek, és adott a bevezetés. Egyrészt menő, másrészt kényelmes és könnyű, kikövezett út. De azért a mienknek is megvan a szépsége: felismerni, aztán keresgélni, tinisen rajongani (kis pofalesüléssel, főleg utólag), meg csak úgy simán örülni. Ó istenem, és még az internet előtt ez micsoda izgalmas, titokzatos, többesélyes folyamat volt…! MOst már úgy vagyok vele, hogy nem cserélném el ezt egy menő vájtfülű család sarjának kényelmes útjára. :)

  3. én mondjuk nem tudom elképzelni, milyen internet nélkül tininek lenni, 2004-ben, pont a 12. születésnapomra szereltettük be a netet, azóta szerves része az életemnek. viszont annak nagyon örülök, hogy nem gyerekkoromba ért el ez az egész technikai kütyüs világ, jó volt mindenféle telefon és egyéb nélkül felnőni (az ezredfordulóig még vezetékes telefonunk sem volt, nem még mobilunk!)
    visszatérve a témához: annak ellenére, hogy tudatosan nem hallgattunk magyar slágereken kívül szinte semmit, azért egy bevásárlóközpontban vagy más egyéb helyeken bekapcsolt rádiókból még szóltak a világslágerek, így bennem maradt a hangulata az egésznek, noha tudatosan nem tudtam azonosítani. például ha már a Depeche Mode Enjoy the silence-ét említetted, akkor én is ezt mondom példának: mikor pár éve ráakadtam az együttesre és meghallgattam ezt a számukat, mindjárt visszatértem a gyerekkorom hangulatába. szóval a dallamot ismertem, csak akkor még fogalmam sem volt, mi is ez. aztán így jöttem rá, mennyi mindent ismerek, csak éppen nem tudom, mit is hallgatok.

  4. én igazság szerint már a zenekarnak háttal riszáló karmesternél elvesztettem a fonalat, és csak akkor találtam meg, amikor a mögöttem lévő néni elkezdte kiabálni, h SZUPAPPA CSUPAPPA. egyébként kalapot emelek a jártasságod előtt, kollegina!

    • De legalább a te szektorodban volt, aki elengedte magát. Nálunk ilyen karót nyert öregurak és öreglányok ültek, némán és szótlanul. Mögöttem két tini, előttem egy húsz év körüli muszlim lány, utóbbit nem tudtam hova tenni. Az amerikai és ausztrál muszlim csajok blogjai 70 százalékban arról szólnak, milyen szar zene nélkül, mert a Korán tiltja azt, de meghozzák ezt az áldozatot Allahért. Úgy látszik, a honfitársunk nem volt képes rá.

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: