Aktuális

Trollokról, pápákról, indulatról és bántásról – őszintén

Fájdalmat okoztak nemrég egy kedves bloggertársamnak, méghozzá övön aluli, értelmetlen és döbbent fájdalmat. Rutinos játékosként lehullanak rólam a trollgyűjtő-oldalak sablonos szitokszavai, de a szóban forgó eset engem is felkavart. Este azzal a kérdéssel feküdtem le aludni, hogy miért bánt valaki örömmel, kéjjel mást, pláne egy idegent. Aztán magamba néztem, hogy megtudjam: én miért, hogyan bántottam, bántok vajon másokat?

kép: kohlpublishing.com

kép: kohlpublishing.com

A válasz a netkorszakon túlmutat: bennem mindig az önbizalom-probléma, a kielégítetlen szeretetéhség és a pozitív külső visszajelzés hiánya  munkálkodott, amikor egy buliban a táncparkett melletti sarokból egy-egy hasonszőrű barátnővel a felhozatalt aláztuk, szidtuk és röhögtük, maró gúnnyal… aláírom, ez sem sokkal jobb a virtuális trollkodásnál. “Lesajnálhatunk bárkit, mert magunkat is utáljuk” – ez volt egy időben – lázadó tiniként – az ars poetica, és még büszkék is voltunk rá. Tudtuk, hogy destruktív, mert sok mindent átláttunk már akkor is, de a gyakorlatba áthelyezni az elméletet akkor még mindkettőnk számára túl nagy falatnak bizonyult. Könnyebb volt tét nélkül anyázgatni a háttérből… Aztán ez a korszak is véget ért, volt benne munka bőven.

Nem lettem szent. Ma is szoktam néha közösségi portálokon megosztott szánalomtengereken netszörfölni, és nem tudok nem röhögni, amikor a ZS-kategóriás hímpornósból lett sztárújságíró kisiskolást idéző helyesírási hibáival találkozom, miközben “rangos publikálásairól” áradozik. Ki nem kacag fel kínjában, amikor az apróhirdetések között feltűnik a mágusnő, aki “könyv írót és szerkesztőt keres, és munkákhoz is segíthet így”, leginkább “csillagkapukról írna”, “saját iromány alapján, de kizárólag isteni rezgésszinten”. Szóval, igen, szoktam olykor olyasmin vihorászni, amit más halálosan komolyan gondol, de kívülről nézve van egy bizarr, groteszk színezete. Nem vagyok büszke rá, nem is szégyenkezem – ezek a tények, itt tartok most. Bizonyára akad, aki engem talál épp ennyire viccesnek – egészségére.

Akkor írok, amikor kedvem van. Nincs konkrét tematikám, arról írok, ami épp foglalkoztat. Nem próbálok megfelelni semmilyen elvárásnak, bár néha eszembe jut, mit gondolhat X vagy Y a monitoron megjelenő betűsorokról. Ilyenkor feszengek egy kicsit, de aztán megnyugtatom magamat: nem kell mindig, mindenkivel teljes egyetértésben élni, sőt. Van, hogy kritikusan, sőt, kissé nyersen és cinikusan állok hozzá egy-egy témához, de mindig ügyelek arra, hogy parttalan személyeskedés helyett egy-egy jelenség visszásságait emeljem ki, méghozzá építő módon. A zenészek, művészek magánéletével nem törődöm, a kritikáim a munkáikkal foglalkoznak. Egészen más azt mondani, hogy Tóth Lüszi a szegény ember selenagomeze, mint a származását és a kapcsolatrendszerét firtatni. Ha valakit nem értek, igyekszem megfejteni. Kritikusan, kíváncsian, abban bízva, hogy nyitott vagyok. Utóbbi persze nem mindig sikerül, de legalább az irány tiszta.

Én nem az idős, megtört Benedek pápát akarom bántani, hanem az őt mozgató egyház évezredes visszaéléseire világítok rá. Foglalkozom olykor valláskritikával, de soha nem a céltalan bántás, hanem inkább a gondolatébresztés a célom. Természetesen tudom, hogy rengeteg jóindulatú, nagy tudású ember van a világon, akik ma is azt képviselik, amiért annak idején az egyház létrejött, és én őszintén kívánom mindannyiuknak, hogy sikeresek legyenek küldetésükben, hiszen ez az, ami minden ember épülését szolgálhatja. Nem titok, hogy a személyes célom az, hogy sikerüljön éleslátást kovácsolnom a cinizmusomból, de néha még – személyes érintettség esetén – az indulat győzedelmeskedik. Belátom, nem volt bölcs dolog “vén mamutnak” nevezni Benedeket, de ettől még fontos számomra, hogy kritikusan, játékos formában rávilágítsak bizonyos ellentmondásokra, amelyeknek felismerése sokak számára konstruktív lehet.

Az internet hajnalától kezdve hidegen hagytak a napiszar-szánalmas kaliberű gyűjtőoldalak, ahová az emberek célirányosan azért járnak, hogy mások másságán köszörüljék a nyelvüket. Nem vonz, inkább taszít annak nyomorúsága, ha egy duci tinilány melltartóban csücsörítve fotózza magát a tükörben, vagy egy fogatlan roma fiatalember húszezresekkel pózol a vécétartály szomszédságában. Inkább károsnak, mint humorosnak tartom az ilyen oldalak üzenetét: legyél átlagos, ne vállald magad, mert a másságot a többségi társadalom nem tolerálja. Én inkább örülök, ha érdekes színfoltokkal találkozom (akár ötvencentis taréj formájában, igen), a pótcselekvést pedig szánom, remélve, hogy a szex- és pénz-pózok egyszer valódi bőségtudattá alakulnak.

Ha figyelem kicsit a trollokat, a különféle napiszar-szánalmas szintű oldalak kommentelőit, felismerem bennük a régi ars poeticámat, és azt a keveset, ami ebből megmaradt (és szegény Benedek testvérünk levénmamutozásában csúcsosodott pár hete). És látom azt is, hogy ezek a szerencsétlen trollok mennyire frusztráltak, magányosak, kiábrándultak, cinikusak és üresek, és mégis mennyire vágyják, hogy feltörhessenek, kiteljesedhessenek, akár egy pillanatra is. Úgy kompenzálnak, hogy másokat nyomnak le azért, hogy fentebb érezhessék magukat, és legalább birkaország virtuális királyai lehessenek pár percre. Nehéznek éreznek mindent, magukat is, ezért a könnyebb út felé menekülnek: amikor nincs felelősség, önvizsgálat, munka, csak névtelenül a pusztába kiáltott félszavak, amelyek korbácsként hullanak azokra, akik meztelenek, védtelenek, sebezhetőek, és így a mérleg köztük és céltábláik között az ő javukra billen, ők maradnak az erősek. Legalábbis övék az illúzió. Hazai pályán vannak, nagy tömeggel mögöttük-mellettük, így könnyű.

Jó volna azt mondani, hogy nem értem, miért okoz egy embernek örömet a másik – ráadásul egy idegen – nyilvános megalázása, vagy bármilyen ilyesmire tett kísérlet. De azt hiszem, nagyon is értem a birkakirályokat: első kézből, magamon keresztül értettem meg őket, magunkat. És ahogy tizeniksz évvel ezelőtt rájöttem arra, hogy bántó kommentárjaim saját frusztrációim kivetülései az erő megszerzésének és demonstrálásának reményében, ma már azt is tudom, hogy épp ilyenkor, ezekben a percekben a leggyengébb az ember. Nem, én nem ebbe az irányba akarok tartani, ezért most már sokkal jobban oda kell figyelnem arra, hogy milyen hangon, hogyan, milyen szándékoktól motiválva kritizálok bármit, bárkit is… nem mindig ez a könnyebb út, de ez vezet oda, ahová tartok.

Reklámok
Eszter névjegye (861 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

21 hozzászólás Trollokról, pápákról, indulatról és bántásról – őszintén bejegyzéshez

  1. “az önbizalom-probléma, a kielégítetlen szeretetéhség és a pozitív külső visszajelzés hiánya” Én erre a dologra sajnos csak 16 évesen jöttem rá, hogy mi munkálkodhat azokban az emberekben, akik elnyomnak egy olyan gyenge embert, mint én voltam. Egy konkrét eset világosított fel: akkoriban nagyon tepert értem egy pasi, és neki volt egy lánybarátja, akit már kiskorom óta ismertem, mivel egy másik barátnőm barátnője volt (a pasi és a barátnőm nem ismerték egymást, csak ez a csaj volt a közös pont). Nos, ez a csaj nagyon elkezdett utálni, mert a fülébe jutott, hogy nem bírom őt, mivel minden reggel a buszon állandóan azt kellett hallgatnom, hogy másokat fennhangon pocskondiáz mindenki előtt, és ezzel leírta magát előttem. Szóval mivel tudta, hogy nem bírom őt, ráadásul az egyetlen egy barátját, aki úgy ahogy szóbaállt vele, “elveszem tőle”, nagyon csúnya dolgokat terjesztett rólam. Aztán közben megtudtam, hogy szegény lány milyen rossz körülmények között él, az apja veri, a pénzüket elissza, a csaj tanulásban, ráadásul külsőleg sem emelkedik ki, így ezzel próbálja az önbizalomhiányát meg a szeretetéhségét legyőzni, hogy nála sikeresebb embereket gyaláz fennhangon. Elején nagyon utáltam őt, most meg konkrétan sajnálom szegényt, és titkon köszönetet mondok neki, hogy mindezt megtanította velem. Tulajdonképpen ez volt az a fordulópont, mikor másképp kezdtem szemlélni a világot, és végre leküzdöttem én is a gyengeségemet.

  2. Hát ez nagyon, jó volt olvasni.

    (Azért szégyellheted magad legfeljebb, mert a mamut egy m, egyedül a pláza neve őrizte meg a kettőt. :D)

    Csakhogy én tudom, hogy a szánalmason vannak a névtelenségtől kissé elszabadult, de egyébként jóindulatú, okos vagy majdnem okos, vagány, felszabadító kommentelők is. Pont Gilicze Bálint, a közzétevő is ilyen.

    Most elírom, miről van szó, mert rájöttem, hogy a te olvasóidnak nem érthető.

    Nekik ez egy senki, egy vicces senki, aki én vagyok, és nő, és könnyű nyomógombot tett mellém Bálint: feminista, és madarakkal a fején, és ír, és mit képzel egyáltalán. Onnan nézve én is vicces voltam magamnak.

    Kértem, vegye le, pikírten írt vissza, ő csak beküldte. Kértem a szerkesztőt, vegye le. Később közös barátok kérték Bálintot, vegye vagy vetesse le. És levetette. És éjjeli csetelésből kiderült: ez egy árnyalt fiú, ugyan irritálom a lendületemmel, és meg akarja mondani nekem, hogyan kéne írnom, hadd essek pofára a nagy népszerűségben, és nem ért sok mindent, de, miközben irritálom, tisztel és fél is. Kvázi vigasztalni kezdett azért, amit ő tett, közben persze hárítva is a felelősséget. És felrémlett, ahogy szűköl, hogy ő lehessen az erős, ő vigasztalhasson engem.

    Amire a link utal, az az, hogy ő ott a kommentekben elismerte, hogy neki is pofáraesés volt, amikor az egyik díjnyertes fotóját szétszedték, pedig milyen jó volt, és hogy ezt akarta nekem, hogy szembesüljek, hogy jól írok-e valóban, cincáljanak szét, essek pofára, aztán majd tanulságos lesz felállni. Talán a lelkes olvasóim idegesítették.

    És végül levetette, így már a te olvasóid sem láthatják. Egy fotóm volt a szánalmas.hu-n eredetileg, esküvői, a férjem fotózta, aki már nem él, egy idézet a velem készült újságcikkből, benne a feminista szó, meg hogy inkább írónak gondolom magam, és a nevem, ami a cikkből derül ki.

    És akkor ezek a kommentelők azonnal elkezdték az automatikus ú, de gáz–szőrös lábú–baszatlan–szopni sem szeret–milyen anya és háziasszony az ilyen–a konyhában a helye–azt hiszi, tud írni–Vekerdyt emlegeti, fúj színvonalú reflexből okádást, aminek gyökere egyszerűen lustaság, a kéjes virtuális megkövezés kielégülése, nőgyűlölet és információhiány (nem érették, amit olvasnak, például elámult egyikük a hordozókendőn, hogy abból többféle is van, és egyeseknek fontos, milyen).

    Majd felfedezték, hogy a férjem nem volt éppen akárki, és akkor álságos jóindulattal odanyomták, hogy szegény, őt ne bántsuk, RIP, de hozzátették, hogy én a híres férjem hírének farvizén akarok betörni a híresen közé, ahol egyébként semmi keresnivalóm, valamint a fotóimat és fb profilomat linkelni. Hát hiszen nyilvános, hát ez az internet!

    Na és ez volt annyira görény rágalom és blaszfémia, hogy akkor a facebookon elkezdtem nyomást gyakorolni, hogy tűnjön el az egész. Nekem ez nagyon kínos, és a férjem kollégái, barátai egészen más generáció, értékrend és világnézet, és a névre kijött a keresőből a cucc.

    És azért, mert valamit meg lehet tenni technikailag avagy törvényileg, nem biztos, hogy etikus és helyes, hasznos, jól fog esni másnak. Ez a “de hiszen ezzel jár a nyilvánosság” cinizmus nagyon megviselt.

    És persze elárasztották a blogot a szokásos leckéztető, “egyoldalúak vagytok”, “tyúkól” kioktató kommentekkel.

    De hogy a másság, amiről te is írsz, a nem szokványos gondolkodás, egyáltalán: a gondolkodás micsoda indulatot vált ki egyesekből, internetezőkből, hasonlónak hitt barátokból és blogtársakból, az napról napra megdöbbent.

    Nekem egyszerűbb, ha az irigységgel magyarázom — Nóra kapcsán erről írtál te is, és ennek a bugyrait ismerem, ó, jól ismerem, és minél tehetségesebb az ember amúgy, annál keservesebb a dolog. Mert őszintén szólva ez az olvasószám és érdeklődés, amitől sok, nem kifejezetten értő olvasó is odatalál, engem is meglepett, és örülök neki, mint majom a farkának. Hiányzott egész életemben, mindig azt éreztem, nem értenek.

    • A kiegészítést köszi.

      Azt sem akarom, hogy cél nélkül, indulatból támadjak, de persze azt sem, hogy ne világítsak rá arra, hogy vannak más utak, mint amit a többség a magáénak érez, sokszor alternatívák híján. Még zavar, amikor erkölcsileg és spirituálisan fejlettebbnek érezi magát mindenki másnál pl. egy “megtért”, és ezt civilizálatlan módon fejti ki, miközben az ellentmondások átgondolását és megvitatását birkaként kerüli… És épp ezért nehéz az arany középutat megtalálni.

      Ami a kihalt ormányost illeti, sajnos még azt sem mondhatom, hogy magamtól jutottam a két m-ig. Gugliztam!
      Van ez:
      http://hu.wikipedia.org/wiki/Mamut
      Meg ez:
      http://hu.wikipedia.org/wiki/Mammut
      Szégyen, de mindkettőt elolvastam, és utána úgy éreztem, én a másodikra gondolok. De persze… jobban belegondolva… most már abban sem vagyok biztos, hogy tudom, mi a különbség a kettő között, elvégre mindkettő állatnem, tehát gyűjtőnév. Túl bőcsész vagyok én ehhez, na.

      • “A család egyetlen neme a Mammut — és ez név magyarul megtévesztő, mert a mamutra utal: a névhasonlóság ellenére a azonban mamutok nem a masztodonokhoz, hanem az elefántok családjába tartoztak.” Jaaaa, értem. (Külsőre mondjuk nem látok nagy különbséget.)

        (A felfogóképességem hiányossága e téren szépen rávilágít, miért is kellett dékáni méltányosságot kérnem a frázis-szintaxis miatt: ugyanaz a logika, a rétegződések összefüggéseinek megértése, szövevényes kapcsolatokon keresztül. Eh, csoda-e, hogy csak ötödszöri nekifutásra sikerült?!)

      • Engem nagyon érdekelnek a vallási témájú, sok felekezetre utaló írásaid.

        Egy mamut szó van, nem? Az a szőrös elefánt, akitől a Jégkorszakban a három strucc megkérdi: amikor az ormányotokon át isztok, nem takonyízű a víz? Nem. … Na jó, néha.

        És az egy m, 1986-os helyesírási reform óta (és: konkurencia, gugol).

        • Valamiért spamnek vett a rendszer, na de már. Az állat a mamut, az állatnem – meg a shopping mall – pedig a mammut, közben javítottam!

  3. igen, ez az “ilyen voltam” felismerés elképesztően ambivalens tud lenni. egyfelől szégyellem magam miatta, és verem a fejem a falba, ugyanakkor büszkeséggel tölt el, h igényem támadt megváltozni. nálam még olyan friss az élmény, h élénken él bennem az a bizonyos hoppá-feeling, amikor leesett: muszáj kilábalnom a negativitásból, de sokat kell eveznem a pozitív pólusig…

    a feloldozást pedig megadom, lányom: az öreg beninek simán kijár mammmutozás, akár így, három emmel.

    • Szerintem szégyenkezni nem kell, én tényként tekintek rá. Kilépni belőle viszont nagy lépés, amire joggal lehetünk büszkék, mert könnyebb volt onnan hangosnak lenni. :)

      A feloldozás azért megnyugtatott! :D

  4. mindenki volt már igazi hater, ha máskor nem, amikor buliból éjjel túlfűtötten hazaérve még leülsz a gép elé. az állandó trollokkal meg az a helyzet, hogy néha még meg is mosolyogtatnak. káröröm ez, a jóleső fajtából. én nem akarom őket megérteni.

  5. Nem győztem forgatni a fejem a beömlő e-mail dömpingtől, mert feliratkoztam a hozzászólásokra a pápás sztorival kapcsolatban, és most értem az olvasás végére. Eszter, mint az idegen erők által megszállt jány… köhhöm. :)
    Végtére is minden érvet felsorakoztattál a bejegyzés mellett fókuszba hozva a lényeget: ez egy blog, nem a hitélet melléklete… Ha nem vagyunk elég bátrak megírni azt amit gondolunk, akkor kár gép elé ülni. Ha tévedünk, akkor pedig csak tanulhatunk belőle.
    A trollok: mind ismerünk belőlük párat – akik a digitális világban járva kelve, magukkal nem tudva mit kezdeni szórják az észt nem azért jönnek, hogy tanuljanak vagy kövessék a történeted, ugyanakkor van némi párhuzam. E tekintetben azt hiszem közösek az őseink, bloggerek és trollok egy tőről fakadunk egy apró különbséggel: a blogger a saját házában alkot véleményt és az olvasó bemehet megnézni ha úgy tartja kedve, míg a troll mindenki házába ajtóstól ront be és üvölt.
    Most komolyan: nem a jó szándéktól vezérelt tanítás az, amikor szuggerálják, hogy “irgum burgum Esztike, nézd meg mit csináltál már megint és szégyelld össze-vissza magad, még egyszer nehogy posztolni merj, különben is megszállt a Sátán”. A vérkatiknak is be kell látni a saját egyházuk szépséghibáit. Egyébként, mint olyan ember aki megfordult pár vallás háza táján, és Bibilia-elemzésekre is betért gyakran-gyakran, élnék egy apró analógiával: az egyház összetételéből kiindulva, olyan mint a világ, csak kicsiben. Tele jó meg rossz emberekkel (hiába nem hiszek ebben a felosztásban), szeretnénk azt hinni, hogy elve jó, a gyakorlat meg azt mutatja, hogy gátlástalan és romlott….

    • Az mindig érdekes, hogyan reagálnak egyes emberek, ha a sajátjuktól eltérő értékrendszerrel találkoznak: rögtön mindenki erkölcstelen, szánalmas, bolond, ufó vagy közveszélyes, esetleg tévelygő. Ezt a részét már megszoktam a dolognak, elvégre 8 éve dolgozom különböző online médiafelületeken napi 8 órában. De tényleg fontos, hogy számukra se a “bántás” maradjon meg ilyenkor, hanem az egészséges gondolat, hogy helló, lehet másképpen is.

      A dühöngő, témától függetlenül okoskodó-térítő-lehülyéző trollt persze tiltani szoktam, az más tészta. Neki nem elvei vannak, amelyek bekövesedtek, hanem épphogy nincsenek…

      • És ha a blogger a ” témától függetlenül okoskodó-térítő-lehülyéző ” ? Tenni, vagy nem tenni? Ez itt a sértés.

        • Nyilván az az egyszerűbb eset: egyszerűen nem megyek olyan helyre, ahol okoskodást, térítést, lehülyézést tapasztalok. Minek húznám fel magamat, ha látogathatok olyan blogokat is, amelyek inspirálnak?

  6. Ez jó post volt!
    Már régóta gondolom így, és most le is írom, hogy rokonlelkek vagyunk. :)

  7. Eszter, nagyszerű poszt ez. Őszinte, önkritikus, tiszteletre méltó.
    Azt nem mondom, hogy még sok ilyet, mert lekopik az olvasótábor, de persze még sok ilyet :)

  8. Juj, de sajnálom szegény gazdagokat. Bármit megvehetnek, ami csak eszükbe jut. Azt richtig, hogy mindig eszükbe is jut valami. És akkor meg ott a gond. Melyiket előbb? Hová kéne tenni? Hol lehet majd kidobni ? Meg a hatalmasoknak is-csak a baj. Bárkin kifoghatnak.Bárkit legyőzhetnek De akkor is választani kell. Mindenkit nem lehet. Már csak az idő híján se.Nem is beszélve az erősekről. Kit verjek ma meg? Gond ez egy gyengének ? A mázlista.
    És akkor itt vannak ezek a szegény bloggazdák-facefürkészek- bookmékerek . Mert miknek vannak kitéve És kiknek Írnak valamiről , valamit, valahová-azt kiteszik közszemlére..Még oda is biggyesztik a végére ” szólj hozzá ” Ám rögtön ugye mindenkit nem tilthatnak ki. Hátha mégis betéved egy-két egyetértő-dicsérő. . És akkor beüt a mennykő. Jön valaki, és azt mondja ( Jézusom, leírni is szörnyű ), szóval azt mondja-szerintem nem biztos , hogy úgy van. Utána meg elszemtelenedik. Vannak akik odáig is elmennek, hogy képesek leírni, miszerint is ” szerintem meg az úgy van. Esetleg. Talán”. Bizony, bizony. A szemét-skizoid, frusztrál féreg. Ja, az.
    És mit tud tenni az a szegény blogger, fészkel, .buklány, na mit? Hát tudja törölni, tiltani, átírni, válaszolni, miközben amire válaszol már nincs is fenn, majd ezer hazugsággal megvádolni, hiszen a valóság soha ki nem derül-a marhája már rég parkolópályán Jobb esetben a lomtárban dühöng. Mondjon amit akar-amit Ő mond azt úgyse hallani, amit én az meg itt van nagybetűkkel-hiszen ez az én terepem, az én közegem az én igazságom-az meg húzzon el a maga igazával.
    És a kis kevély troll. Ezt használja ki. Hogy tudja-ő aztán csak megtűrt-ideiglenesen beengedett-az ö szava semmi és bármikor semmivé tehető-neki nincs lap osztva-ő ha olyat mond ami nem tetszik szegény bloggernek-már húzhat is önszántából, vagy ha nem hat rá a szép szó, úgymint hülye féreg-aljas-pszihopata-akkor huss-egy kattintás és eltűnt. Érveivel-tényeivel -igazságával, mintha ott se lett volna.De ott marad a válasz. A blogger szava-Isten szava.
    És akkor szegény kiszolgáltatott bloggernek meg mi marad. Csupán annyi, hogy még négy öt kommentel. immár a pillanatnyi kétségbevonás veszélye nélkül néhány vaskos hazugsággal, rágalommal, ordenáré és mocskos stílusban néhányat még utánarúghat. Bár legyünk igazságosak. Egyszer láttam egy olyan blogot ahol a blogger amikor törölte a kommenteket, törölte az arra adott válaszokat is. Igaz az férfi volt. ( Én ).De azért csak szebb a nagy némaságban egy halk sikoly : “Robifiú, kis görény troll vagy te! ” Még szebb, amikor blogger a törlés hatására mintha válaszolgatna maga-magának Monodáma.
    Az is bolond aki bloggerré lesz Magyarországon. Inkább a bungee jumping. Háló és kötél nélkül. Csak bátorság legyen.Meg delete gomb.Meg tiltásopció. De akkor meg már minek a bátorság.

    • Ez valami spam? Nem tudom eldönteni. Néha olyan, mintha valamire reagálna, néha meg olyan, mintha egy bot bemásolt volna valahonnan egy nagyobb szövegtestet, amiben szerepelnek a szavak, amik a posztban is.

      Segítsetek!

      (Addig is flagged as spam, to be on the safe side.)

      • Néha olyan, mint ami reagál valamire, szerintem komment. Honnan gondolod, hogy spam?

        • Mert a legtöbb spam olyan, hogy egy értelmes szövegtestet bemásol valahonnan, amiben szerepelnek azok a szavak, amelyek a bejegyzésben is. Így elsőre nem tűnik fel, hogy spam.

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: