Aktuális

Hóvihar és autófétisizmus – főleg az utóbbi

“Segítünk! Ne hagyja el a gépjárművét! Ha elfogy az üzemanyaga, üljön át másik gépjárműbe! Belügyminisztérium” – olvashattam az üzenetet tegnap 18:52-kor, sok millió honfitársamhoz hasonlóan. Mivel akkor már jó harminc órája nem olvastam-néztem híreket, nem tudtam hova tenni az sms-t, csak egy órával később, a Facebook jóvoltából esett le, hogy az intenzív hóesés országszerte óriásdugókhoz és elakadásokhoz vezetett.

kép: vaol.hu

kép: vaol.hu

Nem tudom, a Belügyminisztérium végül hogyan segített, viszont megható volt látni a közösségi portálokon, ahogyan embertársaink forró teát, azonnal fogyasztható élelmet, üzemanyagot, pelenkát, inzulint, sőt: szállást ajánlottak a bajba jutottaknak. Hamar kiderült, hogy több százra tehető azoknak a száma, akik 20-24 órát töltöttek a hó fogságában, a március közepi mínusz tíz fokban. Azt hiszem, nem a Belügyminisztérium segítségének, hanem az emberi összefogásnak köszönhetjük, hogy – a halálos baleseteket leszámítva – végül nem történt még több értelmetlen tragédia az utakon.

Persze, a bajba jutottakon segíteni kell, ez nem kérdés. Sokan ártatlanul szenvedtek, de azok sem érdemelnek éhezést és fagyhalált, akik egyszerűen hülyék voltak, és dacosan autóba ültek, mert nekik jár a síelés, a kirándulás, a rokonlátogatás, csakazértis, történjen, ami történik. Azok, akik nyári gumival indultak útnak a szakadó hóban, akik nem tartották a követési távolságot, akik százötvennel száguldoztak a tükörjégen vagy azt hitték, elég ügyesek ahhoz, hogy kamionok között szlalomozzanak az előzési tilalom ellenére. A kétnapos katasztrófasorozat elgondolkodtatott: egyáltalán, mi ez az autófétisizmus?

Életem legnagyobb részében – felnőttségemre aztán liberálisabb lettem – szent meggyőződésem volt, hogy az autót a falusi embernek találták ki. Szegénynek naponta van két-három óránként egy busza, este hatkor az utolsó, ráadásul náluk csak kisbolt van, a komolyabb bevásárlás tehát csak kocsival oldható meg. A városi embernek, ezzel szemben, semmi szüksége nincs gépjárműre. A kisvárosinak (amilyennek én is születtem) azért, mert minden, de minden – beleértve a Tescót és az Interspart is – 10-15 perc sétányira van otthonától, a nagyvárosinak pedig (amilyenné később váltam) ott a tömegközlekedés, ami hazánkban szerencsére gyors és praktikus, még ha zsúfolt és piszkos is.

Mekkorát néztem, amikor amerikai cserediákként ráébredtem, hogy a legtöbb államban csak a vakok és a betegek ülnek a négy-öt óránként közlekedő, méregdrága távolsági buszokra…! Nehezen dolgoztam fel, hogy noha 25 km-re lakom Denvertől, kizárólag autóval juthatok el a centrumba, hiszen a buszozás négy-öt óra várakozással jár, és a 100 dolláros havi ösztöndíjam bő felét elviszi. A kertvárosban autó nélkül halott voltam: 70 dollárért akartak eladni nekem – 16 évesen – egy rozzant, de működő tragacsot, és biztattak, hogy két hónap alatt szerezzem meg a jogsit, a szponzoraim fizetik, elvégre fillérekről beszélünk. Ott ez a divat, furcsán is néznek mindenkire, aki 16 évesen még nem vezet, pedig ép a keze-lába. (Persze, ha akartam sem lett volna szabad: a cserediákoknak szigorúan megtiltották a sofőrködést. A négy d egyike volt: no drinking, no dating, no drugs, no driving. Nem is bánom, óriási volt a nyomás ezek közül mindnek az irányába.)

Minden középosztálybeli családnak annyi kocsija volt, ahány 15 évesnél idősebb tagja, plusz – a felső középosztály esetében – a kisteherautó, a csúcsfogyasztói jogok gyakorlásához. A hatalmas, soksávos utakon reggelente óriási dugók alakultak ki, és külön sávban mehettek tovább azok a sofőrök, akiknek a járgányában rajtuk kívül más is ült. Érdekes statisztika, hogy ezek a sávok többnyire üresek voltak, ezért minden ismerős örült nekem, ha az anyósülésre költöztem reggelente, a gyaloglás vagy az iskolabusz helyett. A hipermarketekben a pontgyűjtőkártyákat slusszkulcsra akasztható mütyür formájában utalták ki, mert egy dolog van nálad mindig: a slusszkulcs. Ja, meg persze a jogosítvány: nem is használnak személyigazolványt vagy útlevelet a coloradóiak, mindenhol a jogsival igazolják magukat, ha kell. Igen, nem csak filmes kitaláció meg városi legenda, a többségnek tényleg van hamis jogsija is, mert a 21 éven aluli kiskorúságot mindenhol nagyon szigorúan veszik.

Mivel 16 éves koromig a két kezemen meg tudtam számolni, hányszor ültem autóban – és persze akkor is csak pár perc erejéig – természetesen minden meglepett, ami a kocsikkal volt kapcsolatos. Amerikában aztán egy év alatt megszoktam, hogy kulcs helyett gombnyomással nyílnak az ajtók, és nagyon meglepett, amikor rájöttem, hogy nálunk Vadkeleten ez még – a 90-es évek végén – nem volt divat. (Jellemző a szokás hatalmára és az elmúlt másfél évtized itthoni autómentességére, hogy máig ösztönösen előreszaladok a kocsihoz a hidegben, és nyitnám az ajtót, holott a sofőr még tíz méterrel mögöttem van.) Megdöbbentett, hogy az utak nálunk kicsik, szűkek, porosak, szürkék az ottani hatalmas pályák helyett, nem is beszélve a sok ócska Trabantról meg Polskiról a félautomata szervókormányos csodák után. Ó, az én kis autómentes világom! Megszoktam, hogy a repülőtérre is mindig BKV-val megyek a fapadoshoz: volt, hogy hajnalban még nem járt a metró, és a pótlóra egy fél órát kellett várni. Visszafelé már nincs gond soha, pillanatok alatt bebuszoztam-metróztam-villamosoztam eddig még mindig a városba.

Hiába nőttem fel közben, autómentes család – és szomszédság – sarjából ritkán lesz sofőr. Néha eszembe jut, hogy volna értelme… de csak két-három évente egy-két alkalommal pótolhatatlan. A nagybevásárlásokat megoldom több körből, a polcok, kisasztalok és kistévék meg végeredményben manuálisan is szállíthatóak, csak többször meg kell állnom, mert nem vagyok egy izomkolosszus. A tűzhelyek és mosógépek beiktatásakor persze segítséget kell kérnem, de három évente egy alkalomért még nem vállalkoznék az autótartás felelősségére és kiadására. Szép az élet gyalogosan, még éjjel is. Annál is inkább, mert ha már társasági életet élek, szeretek meginni egy-egy sört vagy bort… Az időjárási viszontagságokat pedig szívesebben vészelem át otthon, a szoba melegében…

Reklámok
Eszter névjegye (852 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

10 hozzászólás Hóvihar és autófétisizmus – főleg az utóbbi bejegyzéshez

  1. volt 4 evig egy v6-os xm-em, imadtam, az egyik legcsodalatosabb modja a kornyezetszennyezesnek :]

  2. öregem, én egyszerre vagyok séta- és autófetisiszta, erre mit lépsz? @XD már kispolszkiban fuvaroztak haza a kórházból, és amióta az eszemet tudom, őrülten vágytam a vezetésre. még stresszhelyzetben is kikapcsol. persze, tök egyértelmű számomra, h a budira nem négy keréken gurulok, sőt: a sétát hetente többször l’art pour l’art tevékenységként is űzöm. de tömegközlekedésre utalva élni még arra a néhány napra is para számomra, amit pesten szoktam tölteni. nem görcsölök rá, nem döntöm el előre, h szar lesz, csak mindig sikerül spontán kiakadni a késés, a büdös emberek meg a kosz miatt…

    • Biztos más lenne a helyzet, ha nálunk is olyan olcsó lenne a benzin, mint az amcsiknál, akkor viszont elviselhetetlenné válna a környezetszennyezés és a dugók. De annak csak örülök, hogy egyszerre vagy séta- és autófetisiszta! :D

  3. Ejha, érdekes téma, a napokban gondolkodtam “csakazolvassát” olvasgatva, hogy el kellene indulni az öko irányába, de nekem itt van rögtön az, hogy kocsival járok… Miért is?

    Nagyon helyes az a meglátásod, hogy ez (is) a családból jön. A szüleim a nyolcvanas években vették az első kocsinkat, ami egy Skoda volt. Apukám akkoriban Kazahsztánban dolgozott, s szerintem ezt a kocsit az anyagi jólétünk egyik szimbólumának tekintette, a kilencvenes években pedig kocsimániás lett. Évente cserélte a járgányt, minden éveben egy kategóriával jobbat vett. Aztán két kocsink volt, majd “falusi” családként három… apának egy céges, egy családi kocsi, plusz egy “kisebb” autó anyukámnak, s nekünk, gyerekeknek (tiszta Amerika). A tesóm 17 évesen jogsit szerzett, engem is harmadikos gimnazistaként elküldtek egy tanfolyamra, amit az első alkalom után abbahagytam. Féltem a vezetéstől, s nem is akartam a nyári szünetet ilyenekkel tölteni. Végül az egyetem végén szereztem jogsit, s egyből lett kocsim is.

    Apánál ez “valami mánia” volt (idézet anyukámtól), viszont nehezen tudtuk volna megoldani az életünket autó nélkül, így is sok mindenről lemaradtam a rossz tömegközlekedés miatt a gimnáziumi éveimben. 10 km-re laktunk egy megyeszékhelytől, a faluban nem volt semmi. A “városi” esti programokat nem lehetett tömegközlekedéssel megoldani, a taxizás drágább lett volna, minta a saját autó. Tény, hogy egy magánhasználatú céges autó mellett luxus volt még két kocsit fenntartani, de nekünk ez volt a norma.

    Az egyetemi évek alatt tömegközlekedtem Debrecenben, s én voltam az, akit évekig nem tudtak rábeszélni a jogsira, viszont ha szükséges volt, vittek-hoztak. Ugyanez a kocsimánia volt érvényes a barátainkra, rokonainkra is, így mindig mindenki azzal piszkált, hogy vizsgázzak már le… így az egyetem utolsó évében le is vizsgáztam. Aztán a lakhelyemtől 25 km-re kezdtem dolgozni, ami busszal kb. 4 óra lett volna naponta, így maradt a kocsi (egy órás napi menetidővel). Majd Budapestre költöztem, s 2-3 évig nem is hoztam ide az autómat, a szüleimnél tároltam, viszont 2-3 éve váltottam. Kényelmi szempont, a belváros széléről járok a külvárosba dolgozni, ami kocsival kétszer 10-15 perc naponta, viszont tömegközlekedve másfél óra volt. Időt nyerek, kényelmesebb, biztonságosabbnak is érzem. Nem szerettem a külvárosi buszokon a rossz arcú embereket, télen a hideget, nyáron a hőséget, a kötekedő embereket, a kimaradó járatokat, a koszos üléseket. A kocsi számomra szabadságot ad, bárhova bármikor elmehetek vele. Én ezt hoztam a családomból, s nem hiszem, hogy egyszer lesz olyan időszak, hogy egyáltalán nem lesz kocsim. (Kivéve, ha anyagi akadálya lenne…) Kényelmes vagyok, pedig a vezetés sokszor nem is kényelmes: sok a szabálytalankodó sofőr, néha nagy(obb) a forgalom, nehéz parkolni, ki kell ásni a hóból a kocsit, csúszós úton, ködben vezetni pedig horror, s sokba is kerül ez az egész, de nekem most mégis így kényelmes.

    Ennek ellenére most erősen gondolkodom, hogy tavasztól hetente párszor lecserélném a kocsit biciklire, de ez még szervezést igényel, tekintve, hogy az M5-ös kivezetőjén dolgozom, így van pár veszélyes szakasz.

    Még egy valami… apukám pár éve nyugdíjas, s most már belátta, hogy el kell adnia a kocsiját, ill. le kell cserélni egy kisebbre. Ősszel cserélte le a szuperjárgányát, s megsiratta… megjegyzem, hogy egyébként nem egy sírós alkat… Majd lenyúlta a biciklimet, most azzal jár a faluban, s nagyon élvezi. :)

    • Abszolút családfüggő, igen. Hozod, amit gyerekként megszoktál.

      A biciklin én is tűnődöm, gyerekként aktívan bringáztam, nem tudom, ma hogy menne. Mivel nem ismerem a kresszt, városban persze nem merném kipróbálni, fogalmam sincs, hol lehet menni, hol nem. Kéne venni egy bicajt mindenesetre, terepre… :)

  4. nekem volt 4 evig egy v6 xm-em, en imadtam. gyonyoru es elvezetes modja volt a brutalis kornyezetszennyezesnek szaguldozni vele. :}

  5. Én már nem tudnék azaz nem akarnék autó nélkül élni. Eleve nem vagyok annyira emberkedvelő alkat, hogy egy zsúfolt buszon akarjak utazni és azt nagyon nem bírom, amikor hozzámérnek idegenek. Más egy koncerten, ott se szeretem de ott legalább énfajta idegenek vannak. :D
    Most fogunk kiköltözni az agglomerációba ha minden jól megy és onnan, bár van vonat, annyira nem szeretnék feltétlen tömegközlekedéssel bejárni. Direkt úgy választottunk hogy a lehetőség meglegyen de ha nem muszáj inkább nem azt választom majd. Szeretem azt a luxust hogy ha esetleg valaha elmegyek bulizni nem kell taxira/éjszakaira várnom hanem csak bepattanok a kocsiba amikor elegem van és hazamegyek szépen. Sőt alkalomadtán még “potyautasokat” is örömmel elfurikázok mert jó dolog az amikor végre halljuk is egymás szavát. :)

    Másik oldal: utálom hogy folyamatosan szenvednem kell a parkolás tekintetében, hogy hülyén vannak az utak és a korlátozások, szal ha esetleg eltévedtem valahol a belvárosban, onnan kikeveredni művészet. Nem szeretem a dugókat és azt hogy egy biciklivel 20 perces út autóval ugyanabban az idősávban 45 perc is lehet.

    A hosszútávú terv az, hogy mivel a munkahelyen van parkoló, ott lekötöm a bicajt és tavasztól őszig ha a városba befelé kell menni, akkor a melóhelytől ezt nem autóval fogom megtenni. Kell ennyi mozgás. Arról nem is beszélve hogy hihetetlen szabadságérzést ad, amikor nem vagyok semmilyen óriási fémmonstrumhoz kötve ha a hülye kis utcákon navigálok és a parkolóhelyrémálom uticélokba megyek. :)

    • ezzel hasonloan vagyok en is.
      plane reggel volt durva a busz, mikor meg fel sem ebredtem es rohadtul utaltam az osszepreselodott emberek szagat, meg h allandoan 10en voltak a szemelyes teremben.
      sokkal jobb kocsival jarni…
      ha meg kijon a joido (es legalabb 6-7 fok van mar reggel) akkor meg motorral/kismotorral jarok :)
      bar ennek megvan az a hatranya h nem figyelget az ember erdekes arcokat…

    • Hehe, látom, ez a bringa/motor-téma – pláne tavasszal -, mindenkit mozgat valamennyire. :D Nem zárom ki, hogy egyszer jogsit szereznék/kocsit vennék, de most nem tudom elképzelni, hogy mire használnám (évi 3-4 konkrét alkalmat leszámítva, amikor valami nehezet kell vinni valahova vagy ilyesmi). Úgy megszoktam, hogy útközben olvasok (yeah, Kindle!), buliban meg legurítok ezt-azt, hogy most már nekem furcsa béklyó volna. De nem zárom ki, nincs elvi megfontolás a “kocsitlanság” mögött.

      ps.: Na igen, az nekem nagy előny, hogy csúcsidőben nem nagyon tömegközlekedem szerencsére. Nem egy leányálom, tény.

  6. eastern sugar // március 20, 2013 - 21:01 // Válasz

    erzsébetváros-ferihegy naponta 2×1óra tömegközlekedéssel, 2x25perc autóval. de nem ezért vagyunk mi együtt, Ezüst Villám meg én, hanem színtiszta bajtársi szeretetből :) Ezüst Villám a neve ellenére hétéves, igen szakadt suzuki, és persze igazából nagyon szeretnék egy subaru imprezát, vagy egy veterán volvót, de addig nem hagyom el őt, amíg ki nem rohad alólam, ez szent fogadalom, mert ez apám öröksége. vezetni jó. és flow. és fut alattad a végtelen országút, ami a legjobb a világon. és személyes tér, az én váram. de jó minden második nap ezen spórolni és metrózni is, mert így legalább nem zárom el magam a világtól egy ilyen fura fémkasztniban, ahol nincsenek körülöttem emberek és még az időjárást is én határozom meg, ami azért elég beteg dolog. bár a szerelmem a kocsi, de nem lenne jó mindenhova azzal menni, mert kiszakadnék a valóságból, már amellett, hogy sokba is kerül.

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: