5 hátborzongatóan ronda kép kiskamasz koromból

Házborzongatóan ronda kiskamasz voltam. Találtam néhány képet, ami – érthető okokból – be sem került a családi fotóalbumba, így volt alkalmam szörnyülködni. Íme, a 90-es évek legmegrázóbb trend-faux pas-jai…

Az előnytelen külsőnek alapvetően a következő okai voltak:

• családi háttér – az én anyám és nagyanyám nem törődtek a divattal és a szépségápolással, így nagyjából 15 éves koromig fel sem tűnt, hogy van testem is. Tükröt nem nagyon tartottunk, a fodrász csak egészségügyi vágást végzett, és az utcára is azt hordtuk, amit otthonra…
• a kortrend – a 90-es évek divatja borzalmas volt. Kockás favágóingek, bő pólók-pulcsik, lengyelpiaci farmergatyák, lyukacsos frufruk, Kissné-frizurás dauer, válltömés, tüdőszoknya, répanadrág, makkos cipő, suhogó joggingruha, szandál zoknival, böe…

Persze mindez csak a bizonyítvány magyarázata, igazából nincs mentség.

Mindezek fényében aztán kistiniként borzalmasan néztem ki, noha az adottságaim nem lettek volna rosszak:

Arányos testalkat, egyszerű barna haj, gombszemek, és semmilyen megrázó szépséghiba nem nehezítette a dolgomat. De aztán jöttek a 90-es évek, vele együtt a prepubertás, és a kettő együtt már egyszerűen túl sok volt:

1. Tízévesen valamiért úgy gondoltam, teljesen menő dolog zoknit húzni a szandálhoz. Jól látszik, hogy ez akkoriban kortrend volt, hiszen még elsőáldozó barátnőm menyasszonyi ruhája alól is kilóg a lóláb… illetve hát a fehér zoknival tömött szandál. (Érdemes megfigyelni egyébként, mennyire meg vagyok illetődve, a saját elsőáldozásomon se jobban.) A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy bő fehér pólókat hordtam a kisszoknyákhoz, holott egy egyszerű fekete csőtoppal még rockabillys is lehetett volna az összkép. A kegyelemdöfést persze a szakadt, öreg, barna bőröv adja meg, amit akkoriban minden szettemhez felvettem, beleértve a klottgatyát is: a kedvenc tanáromtól, a példaképemtől, a mentoromtól kaptam, amikor egyik reggel majd’ leesett rólam a gatya. Elég vékonyka gyerek voltam, és Erzsi néninek feltűnt, hogy egy előbb-utóbb pucér fenékkel fogok szaladgálni, így odaadta nekem az egyik, fiókja mélyén lapuló régi övét. Természetesen ereklyeként tekintettem rá, hiszen még az Erzsi nénitől kapott csokipapírokat is vallásos áhítattal gyűjtöttem.

2. Tizenegy évesen elkezdett nőni a mellem, de akkor még egyáltalán nem hordtam melltartót, pedig nem ártott volna. Ezt a csodálatos, fantasztikus haspólót azzal a tudattal vetettem meg anyámmal, hogy kurvára trendi. Külön szép hozzá ez a remek fehér nadrág, amelynek a szabásában az ég adta világon semmi, de semmi nőies nincsen, azonkívül jóval nagyobb is, mint én, a kis vézna minikamasz. A lábbeli egy öreglányos barna bőrszandál volt, amihez – feltételezem – csak azért nem húztam fel az elmaradhatatlan fehér zoknit, mert a kép július derekán, a Balatonnál készült. A hátborzongató összképet bájos frizurám egészíti ki: ez a fura, kócos, seszínű, vékony szálú frufrus gyötrelem volt a trend akkoriban, amelyet az idősebbek már daueroltattak is, fölül tupírozott, melírozott bóbitával. Később ezt neveztük Kissné-frizurának, mert minden lepukkant negyvenes háziasszony ilyet csináltatott magának, a mai napig felfoghatatlan okokból.

3. Közeledett a tizenkettedik születésnapom (a háttérben unokabátyám fideszes plakátjai, hogy időben is kényelmesen el tudjuk helyezni az eseményt), de még mindig nem esett le a tantusz, hogy az utcára nem vesszük fel azt, amit értelmes ember otthonra se. Apám szülinapi bulijára simán elmentem úgy nagynénémékhez, hogy valami kinyúlt sárga förtelem volt rajtam, amihez tarka cicanadrágot húztam, és a látványt a fekete szandál+lyukas (!) fehér zokni megdöbbentő, sokkoló kombinációjával tettem igazán merésszé. Az eredeti fotón kitűnően látszik, ahogy a nagylábujjam kacérul kikandikál a zokniból, nagyon csinos. Érdemes persze néhány szót a kiegészítőkre is szánnunk: az igazán egyedi frizurát egy csodás hajráffal dobtam fel, míg a nyakamba valami fura, meghatározhatatlan, hosszú, műaranyláncot tettem (ki tudja, mi lóg a végén, a memóriám szerencsére törölte a traumatikus emléket). Nem tudom miért, de ekkoriban úgy éreztem, egy óra nem elég, ezért rögtön kettőt is felvettem, hogy menő legyek. Mit gondoltok, sikerült?

4. Ugyanebben az évben, nagyanyám szülinapi buliján már nem erőltettem meg magamat: egy jól sikerült fodrászati látogatás után felvettem egy kiváló, szétfingott melegítőalsót, hozzá egy kétszer akkora pulcsit, mint én (persze gatyába tűrve, hadd szóljon), és ezt a kiegyensúlyozott összeállítást a kor trendi, színes, műanyag cumicsokrával tettem feledhetetlenné. Próbálom megérteni, mi állt a horrorisztikus gyűjtőszenvedély hátterében, de akkoriban szinte minden barátnőm nyakában lógtak ilyen vackok, és időről időre cserélgettük is őket, mint értékes kincseket. Nem, én egyszerűen képtelen vagyok megérteni a 90-es éveket. Cumi volt az egész!

5. Már egészen elkeseredtem a képek láttán (“nem, az nem lehet, hogy én évekig így mentem ki az utcára, és nem is tudtam!”), amikor szerencsére belebotlottam 13 éves korom vidám farsangi mulatságába. Kicsit megnyugodtam: mindenki rémesen nézett ki, nem csak én. Mármint, maguk a gyerekek helyeskék voltak, de a ruhák és a frizurák rémálomba illenek. A saját fekete szörnyűségem mellett Ili fehér zsabós blúzzal felvett rózsaszín kosztümfelsője, és Zsuzsi formátlan patchwork-dressze is elgondolkodtató (mit hitt a készítő, de tényleg???). A kép az Ace of Base-es korszakom csúcsán készült, tehát a kiegészítők sorában feltűnik az Ace of Base-es gyűrű és az Ace of Base-es nyaklánc is – it was a must! Kicsit vigasztal, hogy akkoriban senki sem volt – lehetett, a kor trendjeinek köszönhetően – a stílus nagymestere.

Hát igen, ilyen voltam kiskamaszként,  végre kiöntöttem a szívemet. Most már talán értitek, miért pirulok mindig a fülem tövéig, amikor valaki lelkesen elmeséli, hogy emlékszik rám általános iskolás koromból…