Aktuális

A komfortzóna, avagy mit gondolnak rólam a többiek, ha…

Az elmúlt hetek legintenzívebb élménye számomra az volt, hogy a komfortzónám peremére kerültem, és szorongok. Aztán az, hogy átléptem a küszöböt, és ezer irányból záporoznak rám a golyók, míg én meztelen vagyok. Végül pedig a meghatározhatatlan, kellemetlen érzés, hogy “hé, te tudod, mit képviselsz, és mégsem vagy elég bátor”, ami még a golyózápornál is rosszabb.

Rájöttem, mi a bajom. Én nem ismertem húsz perccel ezelőttig ezt a David Icke nevű fazont, csak a nevét hallottam, de zseniálisan megfogalmazza a lényeget hét percben:

Az történt, hogy amiről az elmúlt években szépen elelmélkedtem magamban és elfilozofálgattam szűk körben, azt most elkezdtem hangosan kimondani. Nyíltan, de azért nem bántón. Határozottan, de nem erőszakosan (néha türelmetlenül, azt aláírom). A blogon, a Facebookon, a barátaim előtt, családi körben, az irodában, a boltban. Mindenféle dolgokat, igazából jelentéktelen apróságokat. Azt, hogy mit gondolok a kapcsolatokról, a barátságról, a szerelemről, az energiavámpírokról, az aktuális trendekről, a női szerepekről, a pinaszőrről, a pápáról, a kereszténységről, Istenről, a Bibliáról, az antiszemitizmusról, a motivációról, a pénzről. És azt vettem észre, hogy rengeteg gondolat ezek közül a legalapvetőbb és legaktuálisabb dogmarendszereken kívül esik, és én ezért sebezhetőnek érzem magamat, és kényelmetlenül érintenek a stigmák, amelyek a széllel szemben eleresztett vizelettel együtt ömlenek a nyakamba.

A videóban David Icke az uralkodó társadalmi dogmákat hozza fel csupán, amelyek az általunk kényelmesnek tartott terület határait jelölik: a nemzeti, vallási, pénzügyi, gazdasági, politikai dogmákat. De persze még ezeknél is meghatározóbbak a mikroközösségeink sajátos, íratlan, mégis dogmává merevült normarendszerei: az, hogy a közvetlen környezetünk leggyakrabban látott szereplői számára mi számít normálisnak, elfogadhatónak, megfelelőnek. Minden tanár tudja, hogy ha egy motivált, szorgalmas, karrierista osztályba bekerül egy léhűtő, akkor előbb-utóbb ő is internalizálja a csoportnormát, és jegyei javulni kezdenek. Ugyanakkor, ha egy olyan osztályba csöppen stréber diák, ahol sikk lógni és megbukni, akkor a jótanuló csak úgy kerülhet a zaklatásmentes zónába, vagyis a kényelmi zónába, ha ő maga is eljátssza, hogy lusta disznó, aki tojik a tanárok véleményére. Máskülönben nem ússza meg a különállást, a bántást… Internalizálod vagy maszkot húzol, mert ha nem, magadra maradsz, méghozzá bélyeggel a homlokodon. A nagy társadalmi dogmák pedig közben olyannyira a gondolkozásod alapköveivé váltak, hogy észre sem veszed, hogy hatnak rád…

Szóval, ma sikerült felismerni, hogy az utóbbi időben a kelleténél gyakrabban reszketek a komfortzóna peremén. Már az is, hogy ezt leírom. Ilyesmit nem szokás kimondani. “Ha bevallom, hülyének fognak nézni. Ha most kulturált vitát indítok, támadásnak fogják venni. Ha megmondom, hogy nem érdekel, meg fognak sértődni. Ha felvállalom, sebezhetővé válok” – az előszobában mindig hallom, ahogy ezek a gondolatok kopogtatnak. Közben persze tudom, hogy ha nem tenném, akkor az nem én lennék, és az hazugság volna. A kommunikációm érdektelenné válna, nem tudnék tükörbe nézni. Így aztán legyőzöm a szorongást, és kilépek a körből, ahol mindig vár pár golyó. És akkor magamra kiáltok: “Most mit kell nyávogni meg reszketni? Tudtad, mit vállalsz, ha a normarendszereken és a dogmákon kívül is van néha véleményed, és azt is tudod, hogy fel kell vállalnod. Akkor meg?”
És tényleg, ez itt a nagy kérdés: akkor meg…?

Ti hogy vagytok ezzel a kényelmi zónával? Képesek vagytok felvállalni a kirándulást a körön kívülre, ahonnan a megszokott útjelzők hiányoznak (még neked is új szinte minden), kritika és ítélet azonban annál több van? Akár olyan “apróságokban” is, hogy mindenki panaszkodik, de te a pozitív dolgokra koncentrálsz, vagy az egész társaság egy órája dicsekszik, te meg bevallod, hogy harmadannyit keresel, mint ők? Bevágsz pár sört, amikor mindenki józan, netán absztinens maradsz a legszűkebb baráti-családi körben, amikor mindenki merev részeg körülötted? Nem, nem azért, hogy különbözz vagy lázadj, hanem egyszerűen azért, mert akkor és ott az esik a legjobban, és tudod, hogy senkinek sem ártasz vele. Megy, vagy inkább azt teszed, amit mindenki más, hogy ne lógj ki a sorból?

kép: mbrownassociates.com

kép: mbrownassociates.com

Reklámok
Eszter névjegye (852 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

21 hozzászólás A komfortzóna, avagy mit gondolnak rólam a többiek, ha… bejegyzéshez

  1. Szabó Rita // április 4, 2013 - 20:46 // Válasz

    Szia!
    Ne add fel, bár különben úgysem tudnád (feladni). Aki erős egyéniség abból kibuggyan és persze jön a szar csőstül, de mégis ez a szféra alakítja a világot. Ez lehet egy kis vigasz. Én pl.ha csak belesimulok, alkalmazkodom, egyszer csak egy nagy langymeleg trutyit érzékelek magam körül, ahol a vágyaim óóó hova is szálltak már?? Aztán csak győzzem megtalálni, esetleg még meg is valósítani őket.

  2. A szívemből szólt ez a bejegyzés, hasonlóan a periférián élek, az utóbbi időben hol büszkén vállalom a “másságom”, hol szégyenkezem miatta, mikor mennyi energiám van. A leírtakban az a legszörnyűbb igazság, hogy az emberek szinte maguknak teremtik meg ezt a fojtogató légkört, és elgáncsolják a rabot, hogy ha már nem tudnak vele szökni, annak se sikerüljön.

    Időnként érzem is a kényszert, talán mégiscsak igazuk van, normálisan kéne élnem, semmi csapongás, de aztán mindig rájövök, hogy nekem úgy nem jó, egyszerűen boldogtalanná tesz az, ami pedig a társadalom szerint elfogadott.

    Az illemben volt néhány szabotálásom, pl. az utolsó sütit senki se meri elvenni, mert nem illik, hiába mondja a házigazda, senki se eszi. Kiteszi az újabb tálcát, és mindenki az egy szem sütiért nyúl. Én teszek erre, mindent megeszek, ha kínálják és ízlik és kívánom. Sose értettem miért szól rám anyám, hogy ne vegyél annyit, nem illik, hát dehogynem szegény akkor minek sütötte, ha mindenki csak egyet mer enni belőle?

    Vagy az ellenkezője. Ha olyan étel van amit nem szeretek, vagy nem vagyok éhes nem eszek, hadd ne kelljen két hányinger között leküzdeni a dolgokat.

    Elég öntörvényű vagyok sok téren, a környezetem vagy nagyon szeret, és vonzódik hozzám, mert velem lehet szabadnak lenni, vagy utál, mert rossz vagyok, bunkó, illetlen satöbbi. Általában az idősebb generáció nem kedvel, barátok szülei, anyósok, szerintük én vagyok a rossz kislány, szerintem csak emberi.

    Már eljutottam arra a szintre, hogy a társadalmilag szégyenteljes témákról a lehető legtermészetesebben beszélek, nem szégyenkezem a bajaim miatt, sem a kellemetlen eseményektől sem, ha valaki rákérdezne, mi történt, elmondom, mindenféle égés nélkül. Szerintem mások is így gondolkodnak, csak nem merik kimondani. Pl. a szexuális dolgok, lelki problémák, pszichológiai defektusok.

    Néha nagyon jó, szabadnak érzem magam, néha szar, amikor a golyózáporba állok egyedül, de ahogy apám mondaná, átlagban jó :D

  3. Szinte kizárólag olyan emberek vannak (már) csak körülöttem, akik hasonlóan gondolkoznak – nézegetem a többieket, kapcsolódom is amikor szükséges, de a referencia-csoportom Ők. És ez szuper, remélem te is eltalálsz “hozzájuk”.

    • Egyébként az az érdekes, hogy amióta nem kerülöm aggódva a konfrontációt, egyre több a hasonló gondolkozású, ízlésű stb. ember körülöttem. Nyilván eljön majd az idő, hogy a régiek is elfogadjanak mindenestül. Akinek meg nem megy, azzal nyilván különválnak útjaink…

  4. Eszter <3 Ne hagyd magad eltántorítani! Engem bevallom, kicsit meglepett, hogy ez neked új, azt hittem eddig is sokkal inkább felvállaltad az eltérő véleményedet. Persze csalóka a kép, ha az ember csak a blogja alapján gondol valamit valakiről. De menni fog ez neked, és végső soron szerintem csak így érdemes. Persze vannak helyzetek, ahol megy a chitchat és nem kell feltétlenül elvi vitákba bonyolódni, de azért jó, ha az ember többször felvállalja magát és a véleményét, mint ahányszor nem.
    Tudod, én úgy 2 éve kezdtem el a paleolit táplálkozásra áttérni (persze voltak időszakok, amikor nem tartottam be) és eleinte sokan gondolták, hogy flúgos meg minden, de mostanra elfogadták meg néha igyekeznek olyat főzni, még az anyukám is elfogadta :)) A másik ilyen az alkoholizálás – mivel most néhány hónapja elég intenzíven edzek és egészségesen kajálok, ebbe nem fér bele a pia (bár előtte is néhány éve már keveset ittam). Többször vissza kellett már így utasítanom csapatépítő piálásokat az új munkahelyemen, ami lehet hogy nem vet rám jó fényt, de azért kaptam olyat is, hogy 'de jó, hogy te így betartod'. Minden csoda három napig tart, egy idő után már nem lesz újdonság a te eltérő véleményed, hanem azzal együtt fogadnak el, főleg, ha te is konzisztensen kitartasz mellette. Én visszafogom magamat, hogy bármit is szóljak, amikor valaki pizzát és kólát tol ebédre, de azt is visszautasítom, ha csokival meg cukorral kínálnak a kollégák. Hát valahogy így.

    • Zsófi <3 :) Hát, azt nem mondanám, hogy a véleményemet nem vállaltam fel, azt viszont igen, hogy nagyon tudatosan kerültem a konfrontációt. Pl. pár éve még BIZTOS, hogy nem írtam volna meg a pápás posztot, mert
      1. tudom, hogy szinte minden ismerősöm katolikus, és még az ateisták is a katolicizmusban nőttek fel, tehát őket egy ilyen írás bánthatja, és tisztában vagyok vele, mennyire nehéz az egészből kulturálisan, morálisan kijönni… nekem is ÉVEKIG tartott, amíg ki tudtam mondani, hogy nem hiszek valamiben, amiben felnőttek, és aminek kultúrája átszövi minden egyes napomat;
      2. nehéz felvállalni azt, hogy széllel szemben pisilek, és ezzel sebezhetővé válok én is;
      3. úgy gondoltam, hogy eleve nincs értelme vitatkozni semmiről, míg ma már inspirálónak, gondolatébresztőnek tartok egy értelmes, kulturált vitát.

      Szóval, változnak az idők.

      Hú, hát le a kalappal, hogy egészséges kaja meg nemivás, én most bevezettem, hogy minden nap leküldök másfél liter vizet, és megdöbbentő élettani hatásokat fedeztem fel! Utoljára gyerekkoromban ittam ennyi vizet, sokkoló…

  5. zseniálisan elgondolkodtató poszt! ami eszembe jutott róla:
    – imádom, amikor bevallom, h valamilyen tekintetben komfortzónán kívüli vagyok, és eleinte csak egy, majd egyre több emberke csatlakozik: “én is, én is!”
    – a kortárs csoportban kiközösítve szocializálódtam. az alapvető alkalmazkodási normákat később, felületesen sajátítottam el. vitatható, melyik az ok, illetve melyik az okozat, de talán nem is fontos. a lényeg, h a komfortzóna ilyen tekintetben kevésbé van jelen az életemben. ritkán foglalkoztat, mit tartanak normálisnak “a többiek”.
    – a szüleimtől viszont hihetetlenül vaskos, “ne utazzunk, mert itthon is jó” attitűdöt örököltem, amit több mint 23 évig őriztem is. érdekes látni, hogyan élik meg a változásom. szerencsére egész jól fogadják, az őszinte kommunikáció segít.
    – ha elérkeztél a komfortzónád pereméhez, amit a saját fejlődésed érdekében át kell lépned, de bizonyos személyek, akik fontosak számodra, saját határaik miatt (egyelőre legalábbis biztosan) nem tarthatnak veled, nem értenek meg, mit teszel?
    – a komfortzónán kívüliek vonzzák a hozzájuk hasonlóan gondolkodókat, és az új referenciaközegben együtt megteremtik a saját komfortzónájukat.

    • Az utolsó előtti pontban megfogalmazott kérdésre a válasz az utolsó pontban rögtön ott is van. :)

      Egyébként, ettől függetlenül persze, ez egy nehéz dolog, fájdalmas (bár biztos van, aki már annyira profi, hogy lazán el tudja engedni azt, ami felett eljárt az idő – ők bizonyára nem küzdenek szorulással sem). Ha megengedik (akkor és csak akkor), lehet segíteni másoknak, hogy lépjenek ki a kereteikből, de nem mindenki számára jön el ugyanakkor az idő… és ilyen esetekben nincs mit tenni. A vonat velük vagy nélkülük, de megy tovább…

      • igen ám, de mi a helyzet akkor, ha az illető szerelvénye lecsatolhatatlan a mi vonatunkról, mert mondjuk szülő, testvér vagy egyéb rokon…? (szerencsére nálunk nincs kibékíthetetlen családi ellentét, de kívülről elég sok ilyet láttam már sajnos.) jó, itt meg a válasz a másik országba költözés szintű eltávolodás, csak olyan jó lenne elhinni, h akad más megoldás – legalább elméletben.

        • Én úgy tapasztalom, hogy akkor érzelmi szinten történik meg ez a lecsatolás. Továbbra is tartom vele a kapcsolatot, de nem engedem be a korlátait az életembe. Ami nagyon tudatos munka, nevertheless. Jóval könnyebb (ezen a szinten, amúgy meg másképp nehéz) a szcientológusok és a hardcore szekták “kapcsolarmegszakítása”.

          Van egy ismerősöm, akiknél viszont kibékíthetetlenek a családi ellentétek. Ő optimista, a realizmus határain belül (férfi, 45, külön él), mutter negatív, de a végletekig, az önsorsrontó fajtából. Mivel ez volt az egész családi attitűd, az ismerősömnek nehéz volt kilépnie a családi minták komfortzónájából. Aztán persze a váltás nontradicionális világlátást és életmódot hozott, ami a muttert még jobban kiborította. BJ, mert így hívják, ma már tart egyfajta távolságot, nem fizikait a családjától.

          Mondott egy példát. Rendszeresen látogatja az anyját, aki olyankor sorozatot néz vagy dolgozik, amibe BJ-t nem engedi belefolyni. Nemrég a BJ-nek dolga volt, és az anyja, hogy visszatartsa a szerinte nem neki való munkától és “a hülye nőjétől”, elkezdett – szokásához híven – panaszkodni. BJ pedig nem engedett az érzelmi zsarolásnak, otthagyta a muttert, és mondta, hogy majd beszélnek, ha normális lesz.
          (De azt mondja, 15 év munkája volt abban, hogy ne sajnálja meg ilyenkor, holott tudja, hogy az eredmény sosem az öröm, hanem az, hogy őt is lerántja az anyja a sárba.)

          A másik embert nem lehet a hajánál fogva kirántani a sárból minden nap, hiába az anyánk, apánk, tesónk, gyerekünk. Segíteni persze lehet neki, hogy kimásszon, de amíg ő nem akar… addig kell húzni egy határt. Gondolom, ez az, ami a legnehezebb. Szerencsére ennyire durva eset az én rokoni körömben sincs…

  6. Egyszeru es nagyszeru kis valasz: harom evet vartam arra h egyutt lehessek a mostani csajommal. A fura az hogy harom even keresztul sokszor talalkoztunk es akarmikor ossze johettem volna vele, de a konfort zona mely kozepen mintha jobban esett s akkor inkabb halogattam a dolgokat. De aztan elhataroztam h megteszem amit erzek, amit akarok, ha elitelnek ha nem. Minden jokat kivanok!!! http://www.youtube.com/watch?v=a0i7rgZDzCk

    • Hmm, inspiráló történet. Erről a jut eszembe, hogy “ha a tanítvány készen áll, a mester megjelenik”. És az a mester lehet egy új kapcsolat, szerelem is, ugye.

  7. érdekes dolog ez a komfortzóna, a saját tapasztalatom az, hogy néha egy beragadt problémát csak úgy tudok megoldani – hosszas szenvedés után – ha fájdalmasan ráveszem magam, hogy kilépjek a megszokott körülmények közül, elhagyva ezzel a bársonnyal bélelt komfortzónát, viszont abban a pillanatban, ahogy kiléptem belőle, sikerül nézőpontot váltani, és így a probléma is egész más szemszögből kerül megvilágításra, ahonnan már sokkal könnyebb megtalálni a megoldást is. remek poszt;)

    • Erre mondta azt Einstein, hogy nem lehet ugyanazzal az elmével megoldani a problémát, amely létrehozta azt. Két lehetőség van, ha mégis megoldást akarunk:
      1. segítséget kérünk… néha csak egy irányvonal kell, egy kis lökés…
      2. változtatunk a “mindseten”, hogy az elme kilépjen az adott keretek közül, más legyen.

  8. Reszketsz a komfortzóna peremén, a kapcsolatok, a barátság, a szerelem, az energiavámpírok és az aktuális trendek kapcsán sebezhetőnek érzed magad miközben nyíltan felvállalod azt a goth/dark szubkultúrát, amely a külsőségek miatt a legtámadhatóbb. Nyilván volt is benne részed. Innen nézve nekem fura ez a poszt, hiszen évek óta áttáncoltál a küszöbön, nem a peremén állsz. Meg sem kell szólalnod, véleményt sem kell formálnod, a külsőd üvölti, hogy teljesen másképp gondolkozol, gyorsvélemény a világról. Ne izgulj, szó nélkül is körön kívülinek tartanak :)

    • Igen, de azért itt is vannak kafkai gyűrűk. (Tudod, Kafka, aki német családból jött, de a németek utálták, mert zsidó volt, a zsidók utálták, mert német volt, ráadásul cseh földön élt, ahol utálták, mert német zsidó…) Szóval, a darkok közül is kilógok alapvető fényoldali spirituális orientációmmal, mert ők jobbára ateisták vagy okkultisták, legjobb esetben agnosztikusok. XD

  9. Nálam a “zónázás” azzal kezdődött, hogy megtanultam “nemet” mondani. Diákként rengeteg időm, energiám volt, viszont a felnőtt létem egyik – kissé későn érkezett – felismerése az volt, hogy szelektálnom kell, s egyszerűen eljutottam oda, hogy a kevés szabadidőmben nem akarok olyan programokat, amelyek nem jelentenek semmit számomra, nem adnak semmit, s utólag keresnem kell bennük a jót, az érdemit, hogy önigazoljam, hogy nem volt hiábavaló elcseszni a két szabadnapból egyet rá. Régen az volt, hogy igent mondtam mindenre még akkor is, ha tudtam, hogy nekem ehhez semmi kedvem nincs, csak az visz oda, hogy ne bántsam meg a barátot, a kedves ismerőst. Végül vagy részt vettem, s kínlódtam, vagy az utolsó pillanatban lemondtam a programot. Aztán változtattam. Én mindig mindenkinek elmondtam, hogy nem ellene van kifogásom, hanem a program ellen. Vele szívesen találkozom, csak találjunk ki valami olyat, ami mindkettőnknek jó – biztos, van ilyen is. Első emlékezetes “nemek”:

    1. Menjünk “fittarénára”

    Nem vagyok olyan aerobic-örült, hogy bármi jót jelentsen számomra, hogy egész nap ugrálok egy zárt teremben. Ha egész napos mozgás, akkor túra a szabadban. Ezt el is mondtam, s felajánlottam, hogy csináljunk valami mást. Megsértődött. Mert ő nem talál senkit, akivel elmehetne, s én vagyok képes ezt megtenni. Nem, nem vagyok képes. Már nem.

    2. Limuzinbérléses, részeg buli

    Valakit ünnepeltünk (nem lánybúcsú), s a többiek azt találták ki, hogy alapozás az ünnepeltnél, utána limuzint bérlünk, s 2 órát körözünk vele a városban, majd buli egy divatos helyen. Az ünnepeltnek elmondtam, hogy ne haragudjon, én szeretném őt megünnepelni, de nem akarok 20ezret limuzinra költeni, meg 2 órát körözni, meg inni sem akarok. Kompromisszum: elmegyek az alapozásra (kocsival), elvagyunk, aztán ők mennek körözni, én meg haza. Elfogadta. Viszont a társaságban azt hallgattam többször is, hogy miért nem iszok velük? Miért nem megyek a limuzinnal? Hallgattam, majd elmondtam, hogy engem ez nem érdekel, nekem ez nem buli, s nem költök erre, mert ez nekem nem fontos, s semmit sem ad. A legérdekesebb az volt, hogy volt még valaki, aki ugyanígy gondolta, ezért két hétig, s a buli alatt is azon agyalt, hogyan vonja ki magát az egész alól, de nem mert szembe menni, így végül kifizette a bérlés rá eső részét, s ment.

    3. Hétvégi shopping

    Az egyik barátnőm olyan, hogy ez neki program, nekem viszont nem az. Tudatosan vásárolok, előre tervezek, s nem akarom a fél napot egy neonos plázában tölteni. Ennek ellenére egyszer-kétszer elkísértem: ki az egyik butikból, be a másikba, ráadásul olyanokba, ahova egyedül nem mennék. Közben beszélgetni nem lehet. S egyszer elmondtam, hogy nem megyek vele, mert egyedül szeretek vásárolni, s nem akarom elcseszni a fél napot arra, hogy őt kísérgetem. Nekem ez nem jó, beszélgetni nem lehet közben, ő el van foglalva a válogatással, én meg unatkozom. Nem értette. Ugyanígy nem értette, amikor nemet mondtam a Zséda-koncertre.

    Mi lett a nemek vége? Tíz barátnőből maradt három (te vagy az egyik :)). Lehet, rosszul komminikáltam, de az is lehet, hogy ők ilyen közös programos barátnők voltak. A legdurvább: nem hiányoznak az életemből.

    • Ó, ez zseniálisan jó komment volt, szinte már egy kis bejegyzés a maga jogán!

      Én ezt a határozottságot nagyon tisztelem, van azért még, hogy nem jön össze, de azért gyakrabban igen, mint nem. Idetartozik persze még rengeteg dolog: az is, hogy ki mit, hogyan vállal fel a preferenciából, a hétköznapi életben, vagy akár egy blogon. Az utóbbi néha nekem is nehézkes, hiszen sokszor eszembe jut: “ehhez ki mit szól vajon?”, “milyen hatása lesz ennek?”, satöbbi. Szóval, ezek érzékeny témák, de azért van egy határozott fejlődés nálam is. :D

      ps.: Annak viszont nagyon örülök, hogy benne vagyok a háromban! <3

  10. Nagyon jó cikk, hasonlóan szoktam magam érezni a bőrömben. Sajnos zsigerből ellenzem, ha egy 5-10 fős társaságban mindenki hasonlóan vélekedik egy témáról, és csak röhögök magamban, amikor ezektől az emberektől szó szerint ugyanazokat a mondatokat hallom vissza később, mint “saját véleményt”.

    Értem én, hogy mindenkinek fontos a pozitív visszajelzés másoktól, de ezt miért a hasonulással kell megkapni?

    Rendszerint a fejemhez vágják, hogy azért nem élvezem az ilyen társaságot, mert nem tudom elfogadni a többieket a saját hiáikkal együtt. Ez alapvetően jogos kritika, de így sajnos nem is hagyják magukat megismerni az emberek.

3 visszakövetés / visszajelzés

  1. Először a felhők fölött | tempty blogja
  2. Kérdések és válaszok, a dobozon túlról – interjú az Eszter’s Offtopic szerzőjével | Eszter's Offtopic
  3. 7 okos felismerés, ami egyáltalán nem kényelmes | Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: