Újra tudok írni (is)

Nem hallattam magamról majd’ egy hete, mert egyrészt a kellemes huszonöt fokban negyvenessével csavartam le a kilométereket, másrészt pedig – és ez a fő ok – kimúlt a gépem. Igen, a kis MSI Wind U 100 nincs már többé, béke poraira.

A 10″-os csöppség csaknem öt éven át kitartott rendületlenül, akár napi 12-15 órában, hegyekben és tengernél, hóban és tűző napon egyaránt. Egy ideje már vastagon becelluxozott, szétrepedt fenékkel szolgált, elszorult a szívem, ahogy néztem. Decemberben robbant le először, akkor azt hittük, a sikeres szervizt követően még menthető szegényke… Múlt hét végén azonban örökre kialudtak fényei.

Tudom, halottról jót vagy semmit, de tény, hogy az utóbbi időben már voltak gondjaink: gyakran lefagyott, és három perc fölött volt egy-egy Word-dokumentum megnyitási ideje. Köhögött is, egyre jobban, és bizony sejtettem: közel a vég. Sajnáltam nagyon, mert bármilyen egyszerű kis valami volt, azért minden megcsinált, amire kértem.

Mivel munkaeszközről van szó, nem várhattam sokat a pótlással, így már kedden délután eldobtam az özvegyi fátylat. Az utódot úgy hívják, hogy Lenovo ThinkPad E135, és nagyon okos. Talán nem annyira, mint három-ötszázezres testvérei, de ami kell, az megvan benne: csak 11,6″-os ő is, 1,4 kg, és 6 cellás akksija van. 320 GB tárhely és 4GB RAM fért belé, mindez 1.70GHz-en pörög. Szép fekete színű, jól viszi a HD-filmeket a YouTube-on (noha a netbook-élményt mobilnettel tetézem), kényelmes a billentyűzete, és jó masszívnak néz ki.

Remélhetőleg legalább öt évet szolgál majd a ThinkPad is, szálljon rája áldásom!