Aktuális

Éjjel az erdőben, egyedül a viharban, és mégis

Túl vagyok életem első teljesítménytúráján, a Mátrai Csillagok Éjszakai Teljesítménytúra 40 km-es távján (ami valójában 42,75 km-t fed le, eltévedéssel 47-et). A későbbiekben ismertetett kalandok miatt gyenge eredménnyel (10:35), de azért sikeresen (11:00 volt a szintidő). Összesen 113-an vágtunk neki a túrának (ez elmarad az elmúlt évek 150-160-as átlaga mögött), ebből 13-an adták fel útközben, 11 túratársnak pedig nem sikerült szintidőn belül teljesítenie.

Az első EP :) - kép: az esemény FB oldala

Az első EP :) – kép: az esemény FB oldala

Nyolcvankilenc sikeres teljesítő maradt tehát: ebből 11 nő, 78 férfi. Nem értem a nagy különbséget, de tény: a pasik általában magasabbak, hosszabbak a lábaik, és anatómiailag is nagyobb izomtömeget képesek növeszteni, mint mi. Ráadásul itt sötétben, jobbára egyedül, az erdő közepén kell mozogni, amire sok nő nem szívesen vállalkozik. Maga a túra (pontosan 42,75 km, 1600 m szintemelkedéssel) nem tartozik az óriási fizikai megterhelést jelentő, brutál utak közé, a szintidő is baráti. Összességében véve tehát itt is igaz, hogy fejben dől el, kik vágnak neki, és kik csinálják végig a kirándulást.

Én fejben úgy éreztem, 8 óra alatt meg tudom csinálni, és ennek megfelelően edzettem is (ugyanezen a terepen). Három dologgal nem számoltam, ami végül is a mátrai származáshoz képest szánalmas eredményhez vezetett: a sötéttel (csak világosban túráztam eddig, és így minden más volt), a viharral (az időjósok azt ígérték, kikerül bennünket a féltornádó, de ráfaragtak) és azzal a sajnálatos ténnyel, hogy az átlagosnál gyengébb a tájékozódási képességem (hiába jártam már egy helyen, másodszorra vagy harmadszorra, pláne más év- vagy napszakban nem feltétlenül ismerem meg az útvonalat). A jövőben erre kell edzeni, hiszen ez épp úgy egy teljesítménytúra része, mint a fizikai erőnlét, amivel ezúttal nem volt gond: nagyon sokat kocogtam, csak kétszer hasaltam el ültem le összesen tíz percre, és végig tempósan haladtam.

Íme, a kalandok…

Az én saram... - katt a teljes méretért!

Az én saram… – katt a teljes méretért!

…és mindez részletesen:

Rajt, Kolping Ház: 19:01 – Odamentem már fél hétre, hogy minél előbb rajtolhassak, mert jó az, ha nincs teljesen sötét az első etapnál még. 19 és 21 között volt rajt, nekem 19:01-kor sikerült elindulni, ami szerintem 02 volt, de mindegy.

Szent Anna-kápolna: 20:10 – A szokásos cél, a Sár-hegyen keresztül, a lejtős szakaszokon át kocogással. Itt láttam utoljára Árpit, akivel együtt rajtoltunk: én a Sár-hegy alján voltam, ő már a rádiótornyos hegy tetején. Ezen a szakaszon ittam meg az első fél liter teát, de ki is izzadtam mindet: ez azért elég kardiós terep, és még sütött a nap rendesen.

Benevár: 21:14 – Mátrafüreden keresztül felkocogtam a Benevár romjaihoz, elsőre sajnos sikerült rossz helyen leknyarodni. Hiába ismerem terepet, sötét volt, és épp nem volt előttem-utánam senki, csak mellettem egy alföldi hölgy, aki még nem járt erre soha. Itt szőlőcukor várt minket az ellenőrzési pontnál, majd irány tovább a kék kereszten a csúcsra.

Kékestető: 22:40 – Erre a részeredményemre nagyon büszke vagyok. Ezzel behoztam Árpit is, mert Kékes aljánál összefutottunk. Talán kicsit elkedvtelenítette, hogy egy lánnyal azonos részidőt ért el, de hát van ilyen, engem is köröztek le alföldiek, szégyenszemre (jó, jó, tudom, hogy nem verseny, de hát én sem vagyok tökéletes bölcs még, na). Felfelé egy Jászságból érkező túratárssal haladtam, aki a különféle teljeítménytúrák világáról mesélt, és nagyon megtetszett a dolog. A csúcsra érve aztán megtartottam az első pihenőt, kb. 7-10 percet, megittam a második fél liter teámat (Mátraházán van kút), és egy almát is megettem. Mindenképpen előny, hogy a terep nagy részét jól ismerem, és tudom, mikor ihatok, továbbá hol lehet újratölteni a flakonokat.

Mátraháza: 23:25 – Lassan ereszkedtünk le a sípályán keresztül, a részidőn látszik, hogy pihenéssel indult a táv, és a közepén “a női mosdót” is meglátogattam, először. Az EP-nél pezsgőtabletta várt minket, de nem éltem vele. Ekkor már ronda fekete felhők tornyolultak fölöttünk, viharosan recsegtek-ropogtak körülöttünk a fák, és orkánosan fújt a szél. Árpi megkérdezte, jön-e a vihar, és azt a választ kaptuk, hogy jön, de már gyengítve fog ideérni, hamar vége lesz.

Hanák Kolos-kilátó: 00:23 – Sikerült eltévedni kicsit, mert ezt az állomást szombaton a tesztút során kihagytuk. Ez persze bosszantó volt, és veszítettünk bőven időt. Itt már brutálisan villámlott és mennydörgött, ami az ország legmagasabb pontjain, az erdő kellős közepén valóban nem túl bizalomgerjesztő fejlemény. Szegény Árpi pánikrohamot is kapott, és feladta a versenyt. Kiabált velem, hogy kinyírom magamat meg ilyenek, de én teljes nyugalmat és biztonságot éreztem, így egyedül is folytattam az utamat, míg ő az autóúton elment a sástói EP-ig, ott leadta a papírját, majd hazaballagott.

Én különös módon egy percig sem féltem, és csodálkoztam, hogy sokan meg mennyire. Láttam, hogy nem veszélytelen a játék, de a hatodik érzékemmel azt is biztosan felfogtam: nem lesz baj. Volt egyfajta abszurditása annak, hogy Árpival pont az előző napon, a teszttúra során, épp ugyanitt – Mátraháza és Füred között, a Lifestyles Hotel előtt – beszéltünk a halálos balesetekről egy színes teológiai vita keretében:
– És akkor ott volt ez a szegény lány, a Tünde, aki stoppolt útban hazafelé, felvették… és karambolozott az autó, aztán ő halt meg egyedül, a stoppos – foglalta össze kedvenc túratársam egy történet végét.
– Döbbenet. Szegény! De azért elképesztő, micsoda precíz szervezés kell ehhez odaföntről – csúszott ki a számon.
– Mi?! Honnan?!
– Hát az isteni terv részeként. Tudod, nincsenek véletlenek. Arra utaltam csak, hogy nem lehetett egyszerű megszervezni, hogy épp ő, épp ott, és másnak ne essen baja.
– No de ez az ördög műve. Nem az istené!
– Hát, az ember szabad akarata gyakran okoz kavart, de azért aminek meg kell történnie, az mindig meg is történik.
– Nem, nem, a halál nem lehet az isteni terv része!
– Már miért ne lehetne? Egyszer te is, én is meghalunk.
– De nem mindegy, mikor és hogyan! Ha nem térsz meg előtte, jön az örök kárhozat.
– Az örök kárhozatot most ugorjuk, de miből gondolod, hogy a halál büntetés?
– Hát jó, akkor a halál egy remek dolog, csapjon el az autó most! – vesztette el a türelmét Árpi. Én ez nevezem önátoknak.
– Én nem azt mondom, hogy vágyni és keresni kell, hanem azt, hogy ha jön, nincs mit tenni. És nem tudod, melyik az utolsó napod. Bízom benne, hogy az enyém még soká lesz, mert van bőven dolgom. De nem kell kétségbe esni, a fizikai test halálával azért nem ér véget a létezésed.
– Nem, nem, nem igaz! Ez egy szellemi harc az ördög és az isten között, az ördögé a halál, az istené az örök élet. Imádkozni kell, hogy isten ne ragadjon el értelmetlenül, mint Tündét.
– Jó. De ha igaz, amit mondasz, akkor nem lenne szabad, hogy egyetlen hívő, illetve aktív imaéletet folytató ember autóbalesetben haljon meg, például. Már pedig tudunk ilyenről, nem is egyről. Az hogy lehet?
– Azt nem tudom megmondani neked, de ne próbáld bebeszélni, hogy az értelmetlen balesetek lehetnek az isteni terv részei.
– Nem mondom, hogy minden esetben így van, mert a szabad akarat is szerepet kap. De persze, technikailag az is isteni terv, mi más lehetne? Elvégre istenek vagytok ti mind, a fenségesnek a fiai mindahányan. Meg nem kézzel csinált templomokban, hanem bennetek lakik az isten. Ki lehelte belénk a teremtő erejét a kezdetek kezdetén, kinek a képmásai, sőt: gyermekei vagyunk a Biblia szerint? Nyilván isteni terv tehát az is, amiről te döntesz. – Itt már éreztem, hogy ezt nem kellett volna, túl messzire mentem: ezért ötszáz éve még tűzre raknak, most csak simán hülyének néznek. Akárhogy is, jogos, hogy vitapartnerem sarokba szorítva érzi magát egy számára értelmezhetetlen tartomány keretein belül, és kiabál.
– Jó, akkor hagyjuk ezt. Egy dolgot tudok csak mondani, ami biztos: higgy a gondviselésben, az isteni tervben, a védelemben. Kérd, és megadatik, kérd tehát, hogy ne érjen halálos baleset, sőt: inkább azt kérd, hogy biztonságban legyél az utakon, a túrákon. Bármi is történjék, te épségben hazatérj. Abból baj nem lehet, és az a te hiteddel sem ellenkezik – igyekeztem rövidre zárni a témát. Jobb a közös pontokra fókuszálni, mint a különbözőségekre.
És lám, milyen kegyes a létezés! Alig huszonnégy órával később már szinte kilométerre pontosan (sőt: kilométerre pontosan!) élesben tesztel minket a témában. Elvégre szép dolog az elv és a hit, de azért az embernek csak az az igazi vallása, amit akkor gondol, mond és tesz, amikor kilép a templomból, leszáll a szószékről.

Én figyeltem a belső hangra, és az azt súgta, teljes biztonságban vagyok. Nem féltem, követtem a jelet, láttam az összefüggést. Jól vizsgáztam.

Muzsla-tető: 00:45 – A következő EP előtt találkoztam pár túratárssal (négy fiú és két lány), őket követve haladtam előre, de persze ekkorra már zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék. Nekik volt spéci esővédő cuccuk, nekem nem: nem mintha lennének ilyen holmijaim, de ha az idojaras.hu nem ír ragyogó napsütést, legalább a vízálló Hangwag túrabakancsot hozom az új terepcipő helyett. No mindegy, péppé áztam, és csúszott a terep a szakadék mentén, ahol a gyönyörű panoráma mellett haladtam a következő célállomásig, Mátrafüredre. Immár egyedül, mert a vegyescsapat lassabban tudott mozogni a nehézpáncélzatban.

Kozmáry-kilátó: 01:09 – Felszaladtam a füredi Kozmáry-kilátóba, ahol táblás csokit kaptunk. Itt kb. 10-12 percet vesztettem azzal, hogy józanul mérlegeltem a visszalépés lehetőségét: az eső zuhog, én csuromvizes vagyok, és egyre magasabbra jutva az éjszaka közepén nyilván fázni fogok előbb-utóbb. Nem is beszélve arról, hogy ha durvul a vihar, veszélyes lesz Lajosházán mászkálni a semmi közepén, a korhadó fákkal teli erdőben. Végül aztán valami azt mondta bennem, hogy nem lesz semmi baj, így egy igen meredek erdei úton felkocogtam a sástói EP-hez, ami az étterem teraszán volt. (Persze azt sem tagadom, hogy némi hiúság is munkálkodott bennem: igen kellemetlen volna a gugliban a nevemre egy találat a “feladta” szó mellett, márpedig a statisztikába ez is bekerül ám. Ezzel együtt, ha a vihar durvul, nyilván nem vállaltam volna a biztonsági kockázatot.)

Sástó: 01:55 – Mire odaértem, elállt az eső, így gyorsan zoknit cseréltem: felvettem azt a túrabakancs-zoknit, ami 48 óra alatt szárad csak meg, mondván, ez kevésbé engedi majd át a vizet (persze idővel mindegy volt, de azért az illúzió…!). Betoltam egy kisebb lekváros kenyeret, feltöltöttem a flakonomat forró teával, és örömmel nyugtáztam: nem hűlt le a vihartól az idő, még mindig jó meleg van, és ennél már csak alacsonyabb ponton leszünk. És egy fontos plusz: háromnegyed négytől már pirkad. Józanul mérlegelve tehát – mert hát azért isten után a császárnak is adjuk már meg, ami az övé, vagyis szép dolog a spiritualitás, de azért az anyagi világ szempontjait sem szabad figyelmen kívül hagyni – megállapítottam, hogy a tüdőgyulladás és a szétfagyás veszélye nélkül, nyugodtan haladhatok tovább.

(Megjegyzem, kissé irigykedtem, hogy sok helyi túratárs után állomásról állomásra autóval szállítja a család száraz ruhát és a meleg ételt… de hát, szemesnek áll a világ!)

Lajosháza: 3:00 – Azt hittem, a kékestetői szakasz lesz a legbrutálisabb, de tévedtem. Lajosháza, ahol csupán négy kilométert menetelsz lefelé (!) egy őrült meredek szakaszon, elképzelésem szerint a túra pihenőállomása lett volna, amit könnyedén, kocogva, percek alatt teszek meg. Nagyon nagyot tévedtem. A bőséges eső miatt csak araszolva, csúszkálva lehetett menni, de nem ülhettél le fenéken csúszni, mert minden tele volt hegyes, méretes kövekkel. A kidőlt fák tucatjával képeztek akadálypályát, és bosszankodva realizáltam, hogy a csőre töltött, aksis lámpa egyre gyengébben világít (értsd: csak a fához közel lépve láttam a túrajelet). Eleinte két terepfutó mögött haladtam, akik 19:15-kor rajtoltak: kicsit megnyugodtam, hogy annyira nem állhat rosszul a szénám, ha a 14 perccel később induló férfiúkkal együtt haladok. Aztán a táv felénél persze lehagytak: jobb volt a felszerelésük, nem csúszott a cipőjük, és reflektorméretű lámpájuk volt – meg nyilván terepfutók, ugye. Ne szépítsük, ez egy megalázó szakasz volt: percenként keltem és feküdtem, és fültőig sáros lettem természetesen. Lajosházán egy Kovi-arcú férfi ült egy terepjáróban az EP-nél, és biztatott, hogy innentől már jobb lesz az út.

Haluskás-rét: 3:54 – Egy darabig valóban jobb volt, az Őrlőműig kellemes, szinte már száraz földúton kocogtam. Megint nem volt se előttem, se mögöttem közvetlenül senki, így reménykedtem, pirkadatig kihúzza valahogy a lámpa. Az Őrlőmű egy aprócska halott város (horrorfilmet is forgattak itt), így a sötétben, a körülöttem mozgó vadak között úgy éreztem magamat, mint a Battle Royal vagy a Hunger Games egyik hőse… szinte már vártam, hogy lőjenek rám az egyik fáról… Érdekes módon itt is végig biztonságtudatom volt, de azért fütyörészni kezdtem, nehogy nekem fusson véletlenül valamilyen nagyvad. Megállapítottam – ez is olyan tinidisztópiás – hogy ellenirányba fúj a szél, nem érzik a szagomat, és bár félnek az embertől, riadalmukban azért nekiszaladhatnak az egyszeri turistának. Márpedig nem volna jó egy féltonnás agancsossal ily’ módon találkozni. Annyira lekötött a kocogás, hogy véletlenül rossz helyen kanyarodtam le az Őrlőműnél, és kb. 15 percet veszítettem. A terep utána ugyanolyan volt, mint Lajosházánál: térdig érő friss, nedves, csúszós sár, és sikerült egyszer olyat taknyolnom, hogy két percig hiába próbáltam felkelni, csak lejjebb csúsztam minden egyes próbálkozásnál. Külön muris volt, hogy a lámpa fényénél láttam, ahogyan egy muflon szánakozva figyel úgy tizenöt méterről a fák közül, majd elszalad. Az utolsó kilométeren utolért egy fiatal fiú, akit így előre engedtem, hogy mutassa az utat. Fantasztikus volt, ahogy kiértünk a sötét erdőből, és láttuk, ahogy pirkad. A réten az EP-nél megkérdezték, a 25 km-es túrán vagyok-e, és itt esett le a tantusz: Hanák Kolos óta nem láttam lányt.

Gyöngyössolymos: 4:21 – Ide már teljesen világosban érkeztem, dús aljnövényzetű terepen át, gyönyörű panoráma mellett egy keskeny úton. Egy buszmegállóban volt a 11. EP, rögtön rohantam tovább a Bábakőhöz.

Bábakő: 4:51 – Bár ismerem a Bábakövet, Solymos felől még sosem közelítettem meg, így kicsit benéztem, hol kell lekanyarodni. Öt perc mínusz. Egyébként a szőlők között, a földúton vezetett az út, és itt két túratárssal együtt haladtam. Nem örültem neki, amikor megtudtam, hogy 19:47-kor rajtoltak, de hát… nem tudom, mit vártam. Annyiszor csúsztam be Hanák Kolos után, hogy csoda lett volna korábbi rajtolókkal találkozni. Az EP egyébként szuper volt: mint egy dzsungel közepén egy kis sziget, vidám tűzzel és társasággal. Nem álltam meg, siettem tovább a 24-es úton. Gondoltam rá, hogy Farkasmálytól lekocogom az utolsó három kilométert, de nem fűlt hozzá a fogam: a cipőm a sártól és a víztől nehéz volt, ráadásul egy olyan probléma köszönt vissza, amit ritkán tapasztal az ember kétéves kora után: a nedves alsónemű a hosszú ideig tartó súrlódás következtében ledörzsölte a bőrt a popsimról. Kifogott rajtam a túra: nem számítottam rá, hogy száraz alsóruházatot is érdemes betenni a zokni mellé. Igaz, a kiadós zuhét se vártam, mert nem ezt ígérte a fránya idojaras.hu!

Cél, Kolping Ház: 5:37 – Az utolsó öt kilométert tehát tempós gyaloglással, két túratárssal tettük meg. Náluk is volt olyan, aki feladta. A Kolping Házban aztán kinyomtatták az oklevelet, átadták a kitűzőt (nem nyújtottam a kezemet a gratulációnál, mert tiszta fekete volt a sártól), és betoltuk a gulyást, megittuk a narancslevet. Tíz percig mosakodtam, hogy úgy-ahogy tiszta kézzel ehessek, haha. Már hátradőlve emésztgettem, amikor befutott a női mezőny korelnöke, aki harminc évvel idősebb nálam, pont 11:00-s szintidővel. Példakép, ettől függetlenül.

Egy órával később már megfürödve, illatosan feküdtem az ágyban, és alig bírtam elaludni az izgatottságtól. Csodálatos volt az egész, szívesen mennék újra… már akár most is!

Nem túl jó eredménnyel, de sikerült!

Nem túl jó eredménnyel egyelőre, de sikerült!

Advertisements
Eszter névjegye (838 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

9 hozzászólás Éjjel az erdőben, egyedül a viharban, és mégis bejegyzéshez

  1. Nem tudok tájékozódni és félek a sötétben, szóval király vagy :)

  2. Eszter!

    Ebbe sztem nem biztos hogy a hitvitánkat feltétlen célszerű volt belekeverni, mielőtt valaki bigott szektás barommá titulálna.Az sztem egy nézőpont volt ez meg egy reális veszély

    ez egyszerűen arról szólt hogy én sztem reálisan óvatos voltam, mert vannak olyan viharok amik fákat tépnek ki tövestül, sőt láthattad milyen pusztítást képesek végezni, a kékesi úton,,, ezt te nem láthattad a sötét éjszakában előre óriási villámok között… adj hálát az istennek hogy szerencséd volt és nem az ért ide ami pesten állítólag elég nagy erejű volt,de járhattál volna rosszabbul is….

    Azért nem árt pár dolgot nekem is megjegyeznem dióhéjban erről az estéről és a viharokról, amit ha legközelebb mész nemárt ha óvatossággal kezelsz, mert nem játékok

    1. Éjszaka volt, nem láttad honnan jön mekkora merre megy. Nappal sokkal áttekinthetőbb

    2. Nem tudhattad milyen széllökésekkel jön .. hallottad a fákat hogy nyikorogtak már csak egy kis széltől is.. mit gondolsz amik tövestül kiszakadva ott hevernek azokat mi tépte ki? nagy elég ha megázik a töve , magától kidől és a sötétben azt sem látod hová…

    3. a villám mindig a legmagasabb pontot keresi ha egy fába belecsap, olyan gallyat tud kitépni belőle ami önmagában agyonüthet egy embert, nem beszélve arról hogy egy olyan kilátót ami még lehet hogy villámhárítóval sincs felszerelve előszeretettel tisztelhet meg úgy 1000m körüli magasságban

    4. olyan szakaszok jöttek ahol még csak reális segítség és fedél sem lett volna arra hogy meg tudjanak menteni vagy be tudj húzódni ha valami bajod esik… Pl Lajosháza…ahol emberlakta terület kilométereken keresztül nincs…. van olyan hely ahonnan max helikopterrel tudnának kimenteni, és azt sem tudnád mikor

    Úgyhogy gondolkozz el ezeken is és nehogy azt hidd hogy ez egy veszélytelen dolog volt… nagyon nyomós oka volt annak hogy ilyen bizonytalan környezetben siettem a legközelebbi emberlakta ponthoz ahová pont akkor értem amikor az eső eleredt…És mivel két állomás kimaradt nem tudtam már sportszerűen folytatni… De azt is írd oda hogy teljesen egyedül jöttem haza a műúton szinte közel annyi kilométert versenyen kívül sötétben egyedül én is lámpa nélkül azaz egy kis szar lámpával ami nem is világított. Ezért persze senki nem fog gratulálni, nyilván el se várom, mert én vagyok a vesztes ugye, aki feladta…legalábbis itt most ez úgy jön le… csak kiegészítettem ha nem baj az én nézőpontommal is..

    • A hitvitát csak az érdekesség kedvéért írtam le, mert pont a másnap jött a próbatétele. Dehogy vagy te szektás barom, nyugi!

      Vesztes sem vagy, több nálunk komolyabb sportember is feladta a túrát a vihar miatt. Én bíztam a szervezők hozzáértésében, hiszen több tucat hasonló rendezvényt tudnak a hátuk mögött ezen a terepen télen-nyáron, esőben-fagyban-hóban, és nyilván ha látják, hogy durvul a helyzet, az EP-knél megállítják az embereket és lefújják az eseményt. Egy sérülés vagy haláleset nagy botrány volna, de még soha senkinek nem lett baja, most sem. Meg jó az imaéletem, na. :)

      A nézőpontod értékes hozzászólás, örülök, hogy kifejtetted.

  3. Igen azt is megértem, sőt bíztam is bennük de ha beragadsz mondjuk valami köztes ponton a sötétben , vagy beszorulsz valahová meg sem találnak egykönnyen, nem beszélve a villámcsapásról ami ellen viszont nemigen tudnak szabadtéren elhagyatott helyeken segítséget nyújtani..Veszélyes volt egyértelműen és én biztos nem merném ilyen körülmények között a sorsot máskor sem kísérteni; remélem ezért nem tart gyáva alaknak senki, de ha igen azt is megértem…az ő dolga..
    .

    • Gratulálok mindkettőtöknek! Eszterem, le a kalappal, nem semmi, szuper vagy! :) Árpi, gratulálok neked is, s ne érezd, hogy ez gond lenne, vagy ciki lenne, mert nem az. Annyit mentetek, túráztatok az elmúlt években, hogy a nagy tt-zőknek sincs annyi km a lábában, mint nektek, s az a legfontosabb, hogy szeretitek a természetet, rendszeresen mozogtok. Rengeteg futóblogot olvasok, s a legnagyobb amatőr futók is szoktak feladni versenyeket, nincs ebben semmi kellemetlen. Vannak, akik egész évben készülnek egy versenyre, s végül feladják valamilyen okból… . Mozogtok, jöttök-mentek a Mátrában, s ez nagyon szuper, ez a legfontosabb, erre legyetek a legbüszkébbek, én ezt irigylem a legjobban, s lennék a helyetekben nagyon. Nagyon sokan nem bírnák azt a túramennyiséget teljesíteni, amit ti éves szinten produkáltok. Ezen a túrán másképp döntöttetek, mindketten a nektek leginkább jó módon, s mindkét döntés érthető, s rendben van. Lesz még ezer túra a Mátrában… Árpi, a legfontosabb, hogy most ne menjen el a kedved az egésztől, de ha mégis, azzal sincs gond, nem mindenki tt-zó alkat, én eleve meg sem próbálom, mert nincs kedvem rohanni… Eszter, te pedig bármilyen nehéz helyzetbe kerülsz (persze, remélhetőleg nem fogsz), ebből tudsz majd erőt meríteni. Gratulálok mindkettőtöknek! (PS: A hitvita nekem furcsa kicsit ebben a szövegkörnyezetben, külön posztba tenném inkább…)

      • Szerintem sem para, ha valaki bármilyen ok miatt feladja, hiszen annyi minden jöhet közbe. Én is izgultam, nehogy két nappal hamarabb jöjjön a mikulás bácsi, mert az horror lett volna. Azért persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy senkit sem bátorítok éjszakai, hegyi vihartúrára, de ha már így alakult, örülök, hogy volt benne részem. A vicces az, hogy az utolsó három kilométeren kérdezte egy túratárs, megyek-e a hétvégi püspöki keringőre, de csak röhögtem, hogy egyelőre ki kell heverni ezt. Mondanom sem kell, hétfő estére már úgy éreztem, azonnal indulnék! (Szóval, igen, van teljesítménytúra-függőség, és észen kell lennem, mert fertőző! :DDD)

        Ezzel együtt tény, hogy a sima kis kirándulásokat jobban szeretem, amikor leülsz, napozol, pihensz, nézelődsz, fotózgatsz… és van idő mindenre. De ez valami egészen másért volt eszméletlen jó! Szóval, két külön műfaj, de mindkettő klassz!

  4. ember, iszonyatosan kemény vagy o.O meg perverz is egyben! de ha azt mondod, jólesett, ám legyen. és szívből gratulálok, mert nem semmi érzés lehet egy ilyen erőpróba teljesítése. ugyanitt ünneprontóként jegyezném meg: ez a fajta terhelés már nem biztos, h olyan jótékony hatású fizikailag, mint lelkileg. nem vagyok egy nagy tápkieg-fan, de a helyedben védeném az ízületeimet valami kalciumos / glükozamin-szulfátos készítménnyel.

    a “hitvitára” külön posztban is vevő lennék, mindkettőtök részéről. érdekes, de számomra valahogy mindig abszurd volt a jó mindenható kontra rossz mindenható elképzelés. nem tudok olyan formájú istent és ördögöt hinni, ahogy azt definiálni szokás. egy felsőbb erőben hiszek, viszont ilyen szituban igencsak félteném a popóm. sőt, még csak mostanság fejlődött odáig a személyiségem, h már nem vágnálak kupán és vonszolnálak fedezékbe, hanem elfogadnám az enyémtől eltérő döntésed…

    • Hát, azt mondják, ez még nem az odabaszós kategória, az majd 100+-tól jön, azokhoz a túrákhoz már orvosi igazolás is kell. Meg persze ahhoz, ha egy ilyen 40-es távot végigfutsz brutál terepen, mint a kedves 4:38 alatt teljesítő túratárs. :) De ez még sportterhelési szempontból a lájtos kategória, csak a magamfajta tesiellógós kiscsíra örül neki ennyire. :)

      Azt hittem amúgy, hogy lesz majd komoly izomláz, de nem. Csak a vádlimban van egy kevés, és azt is a túra első 5 kilcsijén szereztem. Hülye voltam, sétálva próbáltam lépést tartani a hegyig az aszfalton azokkal a hosszúlábú atlétákkal, akiknek akkora a vádliizmuk, mint az én fejem. Már akkor éreztem, hogy ez hülyeség volt, és lám. :D A jobb térdemben lefelé lépcsőzéskor érzek egy nagyon kis fájdalmat, ami meg a lajosházi taknyolástól van, de más szerencsére nincs, a talpam is teljesen regenerálódott.

      Úgy érzem, még egy 20-as maradt volna bennem a végére, de annál többet nem tudom, le bírtam volna-e menni. Mondjuk, nem is cél a 100+-osok világa. Az tényleg “kicsit” extrém.

      A hitviták külön sorozatot érdemelnének, de ahhoz még (mindig) félénk vagyok. Én is olyan vagyok, mint az egyszeri sámán (kivéve, hogy én nem vagyok sámán :D), akit az ítélőszék elé állítottak a középkorban, mert a naphoz imádkozott, és tűzre kell rakni, hiszen a teremtményt imádja a teremtő helyett. Mire a sámán: “Miért, mi a különbség?” (Szóval, igen: nem választom el a kintet és a bentet, és van egy alapvető egységszemléletem, ami a fenthez is kapcsolódik.)

7 visszakövetés / visszajelzés

  1. A császárnak, ami a császáré, az istennek, ami az istené | Eszter's Offtopic
  2. Ezen a hétvégén is lezúztam 60 kilométert | Eszter's Offtopic
  3. 7 okos felismerés, ami egyáltalán nem kényelmes | Eszter's Offtopic
  4. Az útról | Eszter's Offtopic
  5. Ismét a kedvenc hegyem tetején szilvesztereztem | Eszter's Offtopic
  6. 2013 legjei | Eszter's Offtopic
  7. Hanák Kolos teljesítménytúra: vihar helyett most útitárssal, végig | Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: