Éjjel az erdőben, egyedül a viharban, és mégis

Túl vagyok életem első teljesítménytúráján, a Mátrai Csillagok Éjszakai Teljesítménytúra 40 km-es távján (ami valójában 42,75 km-t fed le, eltévedéssel 47-et). A későbbiekben ismertetett kalandok miatt gyenge eredménnyel (10:35), de azért sikeresen (11:00 volt a szintidő). Összesen 113-an vágtunk neki a túrának (ez elmarad az elmúlt évek 150-160-as átlaga mögött), ebből 13-an adták fel útközben, 11 túratársnak pedig nem sikerült szintidőn belül teljesítenie.

Nyolcvankilenc sikeres teljesítő maradt tehát: ebből 11 nő, 78 férfi. Nem értem a nagy különbséget, de tény: a pasik általában magasabbak, hosszabbak a lábaik, és anatómiailag is nagyobb izomtömeget képesek növeszteni, mint mi. Ráadásul itt sötétben, jobbára egyedül, az erdő közepén kell mozogni, amire sok nő nem szívesen vállalkozik. Maga a túra (pontosan 42,75 km, 1600 m szintemelkedéssel) nem tartozik az óriási fizikai megterhelést jelentő, brutál utak közé, a szintidő is baráti. Összességében véve tehát itt is igaz, hogy fejben dől el, kik vágnak neki, és kik csinálják végig a kirándulást.

Én fejben úgy éreztem, 8 óra alatt meg tudom csinálni, és ennek megfelelően edzettem is (ugyanezen a terepen). Három dologgal nem számoltam, ami végül is a mátrai származáshoz képest szánalmas eredményhez vezetett: a sötéttel (csak világosban túráztam eddig, és így minden más volt), a viharral (az időjósok azt ígérték, kikerül bennünket a féltornádó, de ráfaragtak) és azzal a sajnálatos ténnyel, hogy az átlagosnál gyengébb a tájékozódási képességem (hiába jártam már egy helyen, másodszorra vagy harmadszorra, pláne más év- vagy napszakban nem feltétlenül ismerem meg az útvonalat). A jövőben erre kell edzeni, hiszen ez épp úgy egy teljesítménytúra része, mint a fizikai erőnlét, amivel ezúttal nem volt gond: nagyon sokat kocogtam, csak kétszer hasaltam el ültem le összesen tíz percre, és végig tempósan haladtam.

Íme, a kalandok…

…és mindez részletesen:

Rajt, Kolping Ház: 19:01 – Odamentem már fél hétre, hogy minél előbb rajtolhassak, mert jó az, ha nincs teljesen sötét az első etapnál még. 19 és 21 között volt rajt, nekem 19:01-kor sikerült elindulni, ami szerintem 02 volt, de mindegy.

Szent Anna-kápolna: 20:10 – A szokásos cél, a Sár-hegyen keresztül, a lejtős szakaszokon át kocogással. Itt láttam utoljára Árpit, akivel együtt rajtoltunk: én a Sár-hegy alján voltam, ő már a rádiótornyos hegy tetején. Ezen a szakaszon ittam meg az első fél liter teát, de ki is izzadtam mindet: ez azért elég kardiós terep, és még sütött a nap rendesen.

Benevár: 21:14 – Mátrafüreden keresztül felkocogtam a Benevár romjaihoz, elsőre sajnos sikerült rossz helyen leknyarodni. Hiába ismerem terepet, sötét volt, és épp nem volt előttem-utánam senki, csak mellettem egy alföldi hölgy, aki még nem járt erre soha. Itt szőlőcukor várt minket az ellenőrzési pontnál, majd irány tovább a kék kereszten a csúcsra.

Kékestető: 22:40 – Erre a részeredményemre nagyon büszke vagyok. Ezzel behoztam Árpit is, mert Kékes aljánál összefutottunk. Talán kicsit elkedvtelenítette, hogy egy lánnyal azonos részidőt ért el, de hát van ilyen, engem is köröztek le alföldiek, szégyenszemre (jó, jó, tudom, hogy nem verseny, de hát én sem vagyok tökéletes bölcs még, na). Felfelé egy Jászságból érkező túratárssal haladtam, aki a különféle teljeítménytúrák világáról mesélt, és nagyon megtetszett a dolog. A csúcsra érve aztán megtartottam az első pihenőt, kb. 7-10 percet, megittam a második fél liter teámat (Mátraházán van kút), és egy almát is megettem. Mindenképpen előny, hogy a terep nagy részét jól ismerem, és tudom, mikor ihatok, továbbá hol lehet újratölteni a flakonokat.

Mátraháza: 23:25 – Lassan ereszkedtünk le a sípályán keresztül, a részidőn látszik, hogy pihenéssel indult a táv, és a közepén “a női mosdót” is meglátogattam, először. Az EP-nél pezsgőtabletta várt minket, de nem éltem vele. Ekkor már ronda fekete felhők tornyolultak fölöttünk, viharosan recsegtek-ropogtak körülöttünk a fák, és orkánosan fújt a szél. Árpi megkérdezte, jön-e a vihar, és azt a választ kaptuk, hogy jön, de már gyengítve fog ideérni, hamar vége lesz.

Hanák Kolos-kilátó: 00:23 – Sikerült eltévedni kicsit, mert ezt az állomást szombaton a tesztút során kihagytuk. Ez persze bosszantó volt, és veszítettünk bőven időt. Itt már brutálisan villámlott és mennydörgött, ami az ország legmagasabb pontjain, az erdő kellős közepén valóban nem túl bizalomgerjesztő fejlemény. Szegény Árpi pánikrohamot is kapott, és feladta a versenyt. Kiabált velem, hogy kinyírom magamat meg ilyenek, de én teljes nyugalmat és biztonságot éreztem, így egyedül is folytattam az utamat, míg ő az autóúton elment a sástói EP-ig, ott leadta a papírját, majd hazaballagott.

Én különös módon egy percig sem féltem, és csodálkoztam, hogy sokan meg mennyire. Láttam, hogy nem veszélytelen a játék, de a hatodik érzékemmel azt is biztosan felfogtam: nem lesz baj. Volt egyfajta abszurditása annak, hogy Árpival pont az előző napon, a teszttúra során, épp ugyanitt – Mátraháza és Füred között, a Lifestyles Hotel előtt – beszéltünk a halálos balesetekről egy színes teológiai vita keretében:
– És akkor ott volt ez a szegény lány, a Tünde, aki stoppolt útban hazafelé, felvették… és karambolozott az autó, aztán ő halt meg egyedül, a stoppos – foglalta össze kedvenc túratársam egy történet végét.
– Döbbenet. Szegény! De azért elképesztő, micsoda precíz szervezés kell ehhez odaföntről – csúszott ki a számon.
– Mi?! Honnan?!
– Hát az isteni terv részeként. Tudod, nincsenek véletlenek. Arra utaltam csak, hogy nem lehetett egyszerű megszervezni, hogy épp ő, épp ott, és másnak ne essen baja.
– No de ez az ördög műve. Nem az istené!
– Hát, az ember szabad akarata gyakran okoz kavart, de azért aminek meg kell történnie, az mindig meg is történik.
– Nem, nem, a halál nem lehet az isteni terv része!
– Már miért ne lehetne? Egyszer te is, én is meghalunk.
– De nem mindegy, mikor és hogyan! Ha nem térsz meg előtte, jön az örök kárhozat.
– Az örök kárhozatot most ugorjuk, de miből gondolod, hogy a halál büntetés?
– Hát jó, akkor a halál egy remek dolog, csapjon el az autó most! – vesztette el a türelmét Árpi. Én ez nevezem önátoknak.
– Én nem azt mondom, hogy vágyni és keresni kell, hanem azt, hogy ha jön, nincs mit tenni. És nem tudod, melyik az utolsó napod. Bízom benne, hogy az enyém még soká lesz, mert van bőven dolgom. De nem kell kétségbe esni, a fizikai test halálával azért nem ér véget a létezésed.
– Nem, nem, nem igaz! Ez egy szellemi harc az ördög és az isten között, az ördögé a halál, az istené az örök élet. Imádkozni kell, hogy isten ne ragadjon el értelmetlenül, mint Tündét.
– Jó. De ha igaz, amit mondasz, akkor nem lenne szabad, hogy egyetlen hívő, illetve aktív imaéletet folytató ember autóbalesetben haljon meg, például. Már pedig tudunk ilyenről, nem is egyről. Az hogy lehet?
– Azt nem tudom megmondani neked, de ne próbáld bebeszélni, hogy az értelmetlen balesetek lehetnek az isteni terv részei.
– Nem mondom, hogy minden esetben így van, mert a szabad akarat is szerepet kap. De persze, technikailag az is isteni terv, mi más lehetne? Elvégre istenek vagytok ti mind, a fenségesnek a fiai mindahányan. Meg nem kézzel csinált templomokban, hanem bennetek lakik az isten. Ki lehelte belénk a teremtő erejét a kezdetek kezdetén, kinek a képmásai, sőt: gyermekei vagyunk a Biblia szerint? Nyilván isteni terv tehát az is, amiről te döntesz. – Itt már éreztem, hogy ezt nem kellett volna, túl messzire mentem: ezért ötszáz éve még tűzre raknak, most csak simán hülyének néznek. Akárhogy is, jogos, hogy vitapartnerem sarokba szorítva érzi magát egy számára értelmezhetetlen tartomány keretein belül, és kiabál.
– Jó, akkor hagyjuk ezt. Egy dolgot tudok csak mondani, ami biztos: higgy a gondviselésben, az isteni tervben, a védelemben. Kérd, és megadatik, kérd tehát, hogy ne érjen halálos baleset, sőt: inkább azt kérd, hogy biztonságban legyél az utakon, a túrákon. Bármi is történjék, te épségben hazatérj. Abból baj nem lehet, és az a te hiteddel sem ellenkezik – igyekeztem rövidre zárni a témát. Jobb a közös pontokra fókuszálni, mint a különbözőségekre.
És lám, milyen kegyes a létezés! Alig huszonnégy órával később már szinte kilométerre pontosan (sőt: kilométerre pontosan!) élesben tesztel minket a témában. Elvégre szép dolog az elv és a hit, de azért az embernek csak az az igazi vallása, amit akkor gondol, mond és tesz, amikor kilép a templomból, leszáll a szószékről.

Én figyeltem a belső hangra, és az azt súgta, teljes biztonságban vagyok. Nem féltem, követtem a jelet, láttam az összefüggést. Jól vizsgáztam.

Muzsla-tető: 00:45 – A következő EP előtt találkoztam pár túratárssal (négy fiú és két lány), őket követve haladtam előre, de persze ekkorra már zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék. Nekik volt spéci esővédő cuccuk, nekem nem: nem mintha lennének ilyen holmijaim, de ha az idojaras.hu nem ír ragyogó napsütést, legalább a vízálló Hangwag túrabakancsot hozom az új terepcipő helyett. No mindegy, péppé áztam, és csúszott a terep a szakadék mentén, ahol a gyönyörű panoráma mellett haladtam a következő célállomásig, Mátrafüredre. Immár egyedül, mert a vegyescsapat lassabban tudott mozogni a nehézpáncélzatban.

Kozmáry-kilátó: 01:09 – Felszaladtam a füredi Kozmáry-kilátóba, ahol táblás csokit kaptunk. Itt kb. 10-12 percet vesztettem azzal, hogy józanul mérlegeltem a visszalépés lehetőségét: az eső zuhog, én csuromvizes vagyok, és egyre magasabbra jutva az éjszaka közepén nyilván fázni fogok előbb-utóbb. Nem is beszélve arról, hogy ha durvul a vihar, veszélyes lesz Lajosházán mászkálni a semmi közepén, a korhadó fákkal teli erdőben. Végül aztán valami azt mondta bennem, hogy nem lesz semmi baj, így egy igen meredek erdei úton felkocogtam a sástói EP-hez, ami az étterem teraszán volt. (Persze azt sem tagadom, hogy némi hiúság is munkálkodott bennem: igen kellemetlen volna a gugliban a nevemre egy találat a “feladta” szó mellett, márpedig a statisztikába ez is bekerül ám. Ezzel együtt, ha a vihar durvul, nyilván nem vállaltam volna a biztonsági kockázatot.)

Sástó: 01:55 – Mire odaértem, elállt az eső, így gyorsan zoknit cseréltem: felvettem azt a túrabakancs-zoknit, ami 48 óra alatt szárad csak meg, mondván, ez kevésbé engedi majd át a vizet (persze idővel mindegy volt, de azért az illúzió…!). Betoltam egy kisebb lekváros kenyeret, feltöltöttem a flakonomat forró teával, és örömmel nyugtáztam: nem hűlt le a vihartól az idő, még mindig jó meleg van, és ennél már csak alacsonyabb ponton leszünk. És egy fontos plusz: háromnegyed négytől már pirkad. Józanul mérlegelve tehát – mert hát azért isten után a császárnak is adjuk már meg, ami az övé, vagyis szép dolog a spiritualitás, de azért az anyagi világ szempontjait sem szabad figyelmen kívül hagyni – megállapítottam, hogy a tüdőgyulladás és a szétfagyás veszélye nélkül, nyugodtan haladhatok tovább.

(Megjegyzem, kissé irigykedtem, hogy sok helyi túratárs után állomásról állomásra autóval szállítja a család száraz ruhát és a meleg ételt… de hát, szemesnek áll a világ!)

Lajosháza: 3:00 – Azt hittem, a kékestetői szakasz lesz a legbrutálisabb, de tévedtem. Lajosháza, ahol csupán négy kilométert menetelsz lefelé (!) egy őrült meredek szakaszon, elképzelésem szerint a túra pihenőállomása lett volna, amit könnyedén, kocogva, percek alatt teszek meg. Nagyon nagyot tévedtem. A bőséges eső miatt csak araszolva, csúszkálva lehetett menni, de nem ülhettél le fenéken csúszni, mert minden tele volt hegyes, méretes kövekkel. A kidőlt fák tucatjával képeztek akadálypályát, és bosszankodva realizáltam, hogy a csőre töltött, aksis lámpa egyre gyengébben világít (értsd: csak a fához közel lépve láttam a túrajelet). Eleinte két terepfutó mögött haladtam, akik 19:15-kor rajtoltak: kicsit megnyugodtam, hogy annyira nem állhat rosszul a szénám, ha a 14 perccel később induló férfiúkkal együtt haladok. Aztán a táv felénél persze lehagytak: jobb volt a felszerelésük, nem csúszott a cipőjük, és reflektorméretű lámpájuk volt – meg nyilván terepfutók, ugye. Ne szépítsük, ez egy megalázó szakasz volt: percenként keltem és feküdtem, és fültőig sáros lettem természetesen. Lajosházán egy Kovi-arcú férfi ült egy terepjáróban az EP-nél, és biztatott, hogy innentől már jobb lesz az út.

Haluskás-rét: 3:54 – Egy darabig valóban jobb volt, az Őrlőműig kellemes, szinte már száraz földúton kocogtam. Megint nem volt se előttem, se mögöttem közvetlenül senki, így reménykedtem, pirkadatig kihúzza valahogy a lámpa. Az Őrlőmű egy aprócska halott város (horrorfilmet is forgattak itt), így a sötétben, a körülöttem mozgó vadak között úgy éreztem magamat, mint a Battle Royal vagy a Hunger Games egyik hőse… szinte már vártam, hogy lőjenek rám az egyik fáról… Érdekes módon itt is végig biztonságtudatom volt, de azért fütyörészni kezdtem, nehogy nekem fusson véletlenül valamilyen nagyvad. Megállapítottam – ez is olyan tinidisztópiás – hogy ellenirányba fúj a szél, nem érzik a szagomat, és bár félnek az embertől, riadalmukban azért nekiszaladhatnak az egyszeri turistának. Márpedig nem volna jó egy féltonnás agancsossal ily’ módon találkozni. Annyira lekötött a kocogás, hogy véletlenül rossz helyen kanyarodtam le az Őrlőműnél, és kb. 15 percet veszítettem. A terep utána ugyanolyan volt, mint Lajosházánál: térdig érő friss, nedves, csúszós sár, és sikerült egyszer olyat taknyolnom, hogy két percig hiába próbáltam felkelni, csak lejjebb csúsztam minden egyes próbálkozásnál. Külön muris volt, hogy a lámpa fényénél láttam, ahogyan egy muflon szánakozva figyel úgy tizenöt méterről a fák közül, majd elszalad. Az utolsó kilométeren utolért egy fiatal fiú, akit így előre engedtem, hogy mutassa az utat. Fantasztikus volt, ahogy kiértünk a sötét erdőből, és láttuk, ahogy pirkad. A réten az EP-nél megkérdezték, a 25 km-es túrán vagyok-e, és itt esett le a tantusz: Hanák Kolos óta nem láttam lányt.

Gyöngyössolymos: 4:21 – Ide már teljesen világosban érkeztem, dús aljnövényzetű terepen át, gyönyörű panoráma mellett egy keskeny úton. Egy buszmegállóban volt a 11. EP, rögtön rohantam tovább a Bábakőhöz.

Bábakő: 4:51 – Bár ismerem a Bábakövet, Solymos felől még sosem közelítettem meg, így kicsit benéztem, hol kell lekanyarodni. Öt perc mínusz. Egyébként a szőlők között, a földúton vezetett az út, és itt két túratárssal együtt haladtam. Nem örültem neki, amikor megtudtam, hogy 19:47-kor rajtoltak, de hát… nem tudom, mit vártam. Annyiszor csúsztam be Hanák Kolos után, hogy csoda lett volna korábbi rajtolókkal találkozni. Az EP egyébként szuper volt: mint egy dzsungel közepén egy kis sziget, vidám tűzzel és társasággal. Nem álltam meg, siettem tovább a 24-es úton. Gondoltam rá, hogy Farkasmálytól lekocogom az utolsó három kilométert, de nem fűlt hozzá a fogam: a cipőm a sártól és a víztől nehéz volt, ráadásul egy olyan probléma köszönt vissza, amit ritkán tapasztal az ember kétéves kora után: a nedves alsónemű a hosszú ideig tartó súrlódás következtében ledörzsölte a bőrt a popsimról. Kifogott rajtam a túra: nem számítottam rá, hogy száraz alsóruházatot is érdemes betenni a zokni mellé. Igaz, a kiadós zuhét se vártam, mert nem ezt ígérte a fránya idojaras.hu!

Cél, Kolping Ház: 5:37 – Az utolsó öt kilométert tehát tempós gyaloglással, két túratárssal tettük meg. Náluk is volt olyan, aki feladta. A Kolping Házban aztán kinyomtatták az oklevelet, átadták a kitűzőt (nem nyújtottam a kezemet a gratulációnál, mert tiszta fekete volt a sártól), és betoltuk a gulyást, megittuk a narancslevet. Tíz percig mosakodtam, hogy úgy-ahogy tiszta kézzel ehessek, haha. Már hátradőlve emésztgettem, amikor befutott a női mezőny korelnöke, aki harminc évvel idősebb nálam, pont 11:00-s szintidővel. Példakép, ettől függetlenül.

Egy órával később már megfürödve, illatosan feküdtem az ágyban, és alig bírtam elaludni az izgatottságtól. Csodálatos volt az egész, szívesen mennék újra… már akár most is!