Aktuális

Erőss Zsoltról

Nem akartam Erőss Zsolt esetéről írni, annyi minden elhangzott már a témában. Főként butaságok. Meg egyébként is: van, hogy jobb hallgatni. Most mégis mutatok két írást, ami két nagyon ellentétes nézőpontot mutat be. Érdemes elolvasni őket – mindkettőt -, ha szeretnénk valamit, amin Erőss Zsolt és Kiss Péter történetén túl is elgondolkodhatunk.

kép: himalajaexpedicio.postr.hu

kép: himalajaexpedicio.postr.hu

Az egyik vélemény szerint a “levegő beszívását és kifújását önmagában még nem hívják életnek”. Hatásvadász mondatokból tudjuk meg, hogy merni kell a nagyra vágyni, és tenni az álmok megvalósulásááért, anélkül, hogy kispolgári keretek közé szorítanánk magunkat. Erőss Zsolt hős, ezzel szemben az átlagember legfeljebb arra lehet büszke, hogy “az Éjjel-nappal Budapest közben nagy műgonddal törli ki a seggét”.

Értem én, mire akar kilyukadni a szerző a maga bulváros túlzásaival: merjünk bátran élni, mert az elfojtásokkal és berögződésekkel teli lét rosszabb a halálnál is, amitől a modern materialista ember csak simán fél, a keresztény meg pokolian retteg. Ugyanakkor a kérdést nem tudom nem feltenni: miért csak az extrém sportolók, az olimpikonok, a sztárok, a művészek vagy akár a felfedezők, a tudósok, a forradalmárok, a zsenik számítanak hősnek? Miért fetisizáljuk szinte már betegesen a hatalmas, látható és mérhető eredményeket (még ha azok az emberiség számára hasznosak is), szemben a láthatatlan, mérhetetlen, a felszínen jelentéktelennek tűnő emberi helytállással, ami azért mégis csak létünk igazi értelme? És miért nyúlunk folyton kívülre, magasabb és magasabb hegycsúcsok felé, ahelyett, hogy belül néznénk szét kicsit jelenünk boldogságának útján?

“Azt gondolom, hogy a legtöbb hősiesség, szuperképesség, kiemelkedő teljesítmény mögött alapvetően egy elég önző attitűd áll. Én nem tudok mit kezdeni se az elvekkel, se a küldetéstudatokkal, se önmagunk fontosságával. Számomra az Antigonék, Akhileuszok, Romulusok, Jeanne D’Arcok, Jack Bauerek nem pozitív példaképek, hanem legtöbbször a kíméletlenség mintapéldányai” – olvashatjuk az előzővel szemben álló véleményt (egyébként ez született előbb).

Ezt is teljesen megértem, hiszen a hősiességnek, a szuperképességnek és a kiemelkedő teljesítménynek mindig ára van, és ezt a legtöbbször nem az fizeti meg, aki “a hegyet megmássza”, hanem az, aki őt hiába várja haza az expedíció végén. Sokan érveltek úgy az eset kapcsán, hogy két kicsi gyerekkel egy szülőnek nem lett volna szabad az életét kockáztatni egy álomért, de persze a régi jó mondás is gyakran eszembe jut: az élet egy szexuális úton terjedő betegség, amelynek a halálozási aránya 100 százalék. Értsd: nincs rá garancia, hogy a világ legfelelőségteljesebb és legbiztonságosabb életét élő apukái és anyukái fel tudják nevelni csemetéiket, ettől még azonban nem kell vitamintablettákon élnünk egy kis erdei kunyhó üvegházában életünk végéig (egyébként lenne hozzá kedvem, de hát ezt tudjátok). Ja, hogy a kockázati tényező kicsit más? Nos, valóban más, de éppúgy más minden ember is.

Szóval, megint úgy állok, hogy nem tudom, melyik nézőpont áll hozzám közelebb. Egyik sem. Mindkettő? Nem tudom. Mindenesetre rémes volt olvasni az elmúlt napok fröcsögő kommentáradatát: már megint több az ítélet, mint – ha megérteni nem is tudunk más utakat – az elfogadás. Egy dolog biztos: nagyon nehéz lehet most a két hegymászó családjának, akik elveszítettek egy embert, aki mindennél fontosabb volt számukra.

Reklámok
Eszter névjegye (857 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

6 hozzászólás Erőss Zsoltról bejegyzéshez

  1. az mindig kimaradt, h kisgyereket, kedest hagyott otthon passziobol…

  2. Lehet ütni, nem tudom ki volt, viszont az utóbbi napokban a csapból is a szerencsétlenül járt hegymászó folyt, még a hétvégi kommunikációs képzésen is. Bulvár, felfújva. Amikor más(ik) csúcsokat hódított meg, akkor egy ember sok közül, mikor életét veszti, akkor nemzeti gyásznap. A modern média belénk plántálta a károgást és vészjóslást, azt, hogy szalagcím csak akkor ér valamit, ha a “halál”, “merénylet”, “áldozat” stb. szóval kezdődik.
    Meg kell hajolni egy ember előtt aki követte az álmát, mindenáron. Azzal is egyetértek amit írtál a kockáztatásról, DE a felelősségvállalás egész más tészta, pláne ha utódai vannak az embernek. Tudom nagyon rossz párhuzam, de ez kb. olyan, mintha kilépnél az állásodból biztosíték nélkül, mert az álmod másfele hajt és a két gyerek akinek lehet holnap nem tudsz már enni adni másodlagos tényezővé zsugorodnak. No, nem is ez az érdekes, mindenkit hajt a saját motivációja és jól is van ez így. / alsóhangon jegyzem meg, hogy ebben az országban vannak sokkal keservesebb és mélyebb sztorik is, amikor az emberi kitartás nem egy hétre korlátozódik, jókedvből, hanem évtizedekre nyújtózkodik kényszerből és sokszor tragédia a vége.
    Őszintén szólva: az böki a csőröm, hogy a negatív attitűd, a kárálás, jajveszékelés, tragédia egyesíti az országot, soha nem a jókedv, az öröm. Még a kákán is csomót keresünk. Az, hogy egy haláleset kapcsán pedig ömlenek az elvakult posztok, önbíráskodó megmondóemberektől akik még a kegyeletsértéstől sem riadnak vissza, szánalmas, nevetséges, bántó, botrányos – és magyar persze.
    Falun, a sámlin ülő öregek egyszerű észjárását kell követni, olyan jó tömören: “Minek ment oda, de mostmá úgyis mindegy” a médiacirkuszra meg: “Mikó még élt, nem érdekőt senkit, most meg kapnának utána. Ez nem szíp dolog”

    • Jó, hát a régi öregek megmondták volna amúgy is: “oszt mönt vóna ki egísz nap a betevőé’ kapáááni, mingyá’ nem lönne kedve hegyeket mászni jókedvibe”!

      Amúgy érdekes, hogy én se hallottam róla régen, a 2010-es balesete dereng, de két hete hirtelenjében a névről kontextus nélkül nem tudtam volna megmondani, boxoló-e vagy olimpikon. Viszont Székelyföldön óriási sztár volt, mindenki ismerte, tisztelte, szerette. Ez egyrészről jó, mert náluk nem csak a tragédia érdemli meg ezek szerint a hírverést (bár a manna.ro mindennek az alja :D), másrészről viszont a második bekezdés: miért kell mindig heroizálni és bálványt imádni? Mondom ezt úgy, hogy nyilván fantasztikus a teljesítménye, és le a kalappal azért, hogy tett az álmaiért, de vajon valóban csak az lehet-e értékes, aki valamiben az első…?

      No, annak azért örülök, hogy azok a nagyon brutálisan sötét, kilátástalan emberi sorsok nem folynak a csapból is: akkor már inkább a hősies küzdelem, ezerrel, bár nyilván a kevésbé látványos “eredmények” is több figyelmet érdemelnének adott esetben, nem is beszélve egyfajta befelé figyelésről a majmolás helyett. Azt meg nem látnám, hogy “a tragédia” fogja össze az embereket… inkább azt, hogy ugyanúgy szétszakadt az ország, mint a politikában vagy ByeAlex dala kapcsán.

  3. Kedves mindenki. Én nem azt akartam írni, hogy EZS, és nyomában sokan ne menjenek a hegyre. Tőlem mindenki azt csinál, amit akar, azzal, akivel akarja, amig nem az én életemet kockáztatja. Az írással három dolgot akartam mondani, és azt sem kifejezetten EZS-ról:

    1. Lehet biztonságosan mászni. C. Soria ennek a példája. A hegymászásban az az egyik alapvető elv, hogy a hegyről le is kell jönni. Az apám szerint, aki ötven éve járja a hegyeket, EZS többször is nagyot hibázott olyan hegyen, ahol ezt nem lehet, és ennek nem csak ő esett áldozatul, hanem a társa is.

    2. Engem az ilyen teljesítmény nem motivál. Rengeteg ember van, akit igen, és ez rendben is van, elismerem, hogy szép dolog az, ha valaki megpróbálja megvalósítani az álmait. Az motivált volna, és azért nagyon tisztelem EZS-ot, hogy a baleset után talpra állt, mert ez tényleg olyan emberi teljesítmény, amiből erőt meríthetnek azok, akik át kell élljenek valami hasonlót. De arról miért nem szól a média, hogy nem EZS az egyetlen magyar féllábú hegymászó? Előtte Szendő Szabolcs már végigcsinálta ugyanezt.

    3. Ez a kommentekben volt, de akkor is lényeges: bosszantó, akkor lesz valaki sztár, ha meghalt. Ha életben marad, de nem mássza meg a csúcsot, senki nem foglalkozott volna vele, sőt. A teljesítménykényszer volt az egyik ok, hogy ők ott fent meghaltak, és ez nem az ő hibájuk, hanem a társadalomé, amelyik körbevette őket, és a mostani utánlihegőké, akik sztárolják Zsoltot.

  4. Szendrő Szabolcs. Bocsánat.

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. Erőss Zsoltnak úgy kellett? | tempty blogja
  2. 7 okos felismerés, ami egyáltalán nem kényelmes | Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: