Szepesi Niki, a szexmániás

Lendületesen, gátlás és póz nélkül ír Szepesi Nikolett, az egykori úszóolimpikon. Sportolóként nem ismertem munkásságát (egy Eb-bronz a legjobb eredménye), de ő maga sem tagadja: erős közepes volt mindig is a vízben, inkább a baszásban bajnok. Az Én, a szexmániás mégis több, mint botránykönyv.

Niki talpraesett, szókimondó, belevaló csaj, aki megszerzi magának, amit akar. Nem pénzért kefél – bár izgatja a hatalom, a luxus és a hírnév, – egyszerűen élvezetből enged utat a kéjnek, akár négy-öt napon át más-más faszival, olykor lányokkal is. A perverziók taszítják, még a kettő-egyes gruppenmókáktól is irtózik, mert megalázónak tartja, amikor két focista szopás-dugás közben összepacsizik egymással a feje fölött (igaz történet). Akad viszont a strigulák közt hatperces félrekamaty tizenhat évesen világklasszis kajakossal, öngyilkossá lett első hódító, lovaglás híres olimpikonok expasijain (Janics Natasa és Egerszegi Krisztina volt lovagjai is töcskölték, többek között), fiatal, kockáshasú kisfiúk, válogatott focisták, milliomos vezetők, és a dúsgazdag, óriáspéniszű pasija mellett hobbiból tartott görbefarkú szerető, akit – természetesen – szintén megcsalt, mint mindenkit. “Hajtott a vérem, nem tudtam lenyugodni” – magyarázza tényszerűen.

Az élsportoló úgy mesél, mintha csak egy haverjának, barátnőjének tálalna ki egy-két üveg bor mellett, egy kényelmes pamlagon. A közvetlen, sodró, széteső stílus leginkább Zalatnay Cini legendás, 80-as évekbeli botránykönyvét, a Nem vagyok én apácát idézi. Ő is ugyanígy hódított tekintettel, félmosollyal, nyitott könyvként olvasva a férfiak sóvár jelzéseit, közben pedig ugrált farokról farokra, mint kisveréb az ágon. Mégis, kedves, vidám, vagány csaj maradt, aki körül mindig zajlott az élet, pörögtek a bulik, és aki számára a család – a lelépett, eltűnt fater híján az önfeláldozó, szerető anyuka – mindvégig mindennél fontosabb maradt. Tényleg, miért van minden női baszógép (sic!) mögött egy apa, aki soha nem törődött a lányával?!

Szepesi Niki persze nem csak az érzelemmentes, egyéjszakás, vadászgyőzelemként nyugtázott  dugásokról ír, és nem is csak az ennél jóval ritkább szerelmes szeretkezésekről. A sportkarrierje is terítékre kerül. Edzője, a Cár többször is megalázta, megpofozta, sportmasszőrje molesztálta, a vizsgálódás az ügyben már megkezdődött. Betegen, sérülten is keményen dolgozott, napi tíz-tizenkét órában, ájulásig, hányásig. Bár nem tartja magát kiemelkedő tehetségnek, sorsa sokszor a szerencsén múlott: első olimpiáján, Athénban nem engedték a mesterszámában, 200 m háton indulni, Pekingben épp a megmérettetés előtti hetekben sérült le, Londonnal pedig nagyon megszívta: pár hónapra felhagyott a versenysporttal, és mivel nem jelentették be hivatalosan visszatérését, egy nagyobb verseny után egy évre eltiltották. Nem baj, készült titokban is, de közben a NOB kitalálta, hogy akit fél évnél hosszabb időre eltiltottak, az nem indulhat az olimpián. Számos csalódás és megaláztatás után ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Niki szerint mindenesetre nincsenek véletlenek, így ennek is oka volt. Ahogyan anyja agydaganatának is, amelyből végül kikecmeregtek. Hősünk, a narrátor, meglepően filozofikus ahhoz képest, hogy a dugás, a baszás különféle szinonimái minden oldalon többször is szerepelnek – igaz, ebben nincs semmilyen ellentmondás, ugye? Gyakran moralizál: tudja, hogy durva dolog nős pasival dugni, míg asszonya a szomszéd szobában alszik; szeretne megváltozni, hogy hűséges feleség és anyuka lehessen; érzi, hogy mutterja kibukna a mértéktelen piáláson és a leszbikus kalandjain (nem is engedi, hogy a szerény-szolid asszony elolvassa a pikáns könyvet), de túl van már azon, hogy más emberek véleménye foglalkoztassa. Szinte gyermeki lélekre utal, amikor bevallja, hogy meglepte, amikor egy kommentelő a neten bedobta a kulcsmondatot: “Sunáználak”.

Van pár gondolat, amely akár a könyv refrénje is lehetne, annyiszor halljuk. Ez persze nem baj, a kissé csapongó, élőbeszédet idéző csacsogással nincs baj, annál zavaróbb viszont a hanyag szerkesztői, olvasószerkesztői munka az Ulpius-ház részéről: nyitva felejtett idéző- és zárójelek, pontatlan alany-állítmány egyeztetések, elgépelések, vesszőhibák. A refrének így is erősek:

1. A Facebook-generáció tagjai vagyunk, a felszínes, felgyorsult, érzelemmentes világ gyermekei, az élvhajhászok. (Zalatnay Cini nem volt az, mégis ezt az életet élte, én pedig Niki kortársaként csak pislogok, hogy jé, ilyen is van… Pislogok, és egy-egy pillanatra irigylem az inspirációt és a tehetséget. A bátorságot nem, mert ha ehhez az életstílushoz lenne kedvem és érzékem, űzném is, minden bizonnyal.)
2. Mindenki félredug, hiába családos, iksz gyerekkel*. Ha most még nem, majd fog. A példaképek is. (Gönczi Gáboron egy kicsit meglepődtem, aszittem, ők amolyan álompár a Tatár Csillával. De naiv vagyok!)
3. Az örökös bajnoki cím nagyon fontos, többször is hangsúlyt kap. (Utánanéztem, és 15 országos bajnoki cím kell a titulushoz.) Az ára azonban rettenetes, testi-lelki fájdalmakkal teli. Még ennek is. Hát még az olimpiai aranynak…!
4. Az élsportolók túlnyomó többsége a kemény munka ellenére – vagy talán éppen azért, lazulásként – rengeteget bulizik és keményen iszik. Niki is gyakran másnaposan, félrészegen ment edzésekre a reggelig tartó orgiák után.
5. Bármi is történt, Niki semmit, de semmit nem bánt meg, és büszke a hódításaira, no meg a tapasztalatokra, amelyekre szert tett…

…nem csak a dugás, hanem az ember- és önismeret terén is – ezt már nem ő mondja, hanem én, az olvasó.

És hát ki vethetné az első követ?

---

*Kiegészítés: Vitatható, mennyire oké kipakolni, 5-8-10 év távlatából. De azt azért ne feledjük, itt nem arról van szó, hogy szegény, szerető családapa egyszer az életben megbotlott/összezavarodott/rosszul reagált az óriási nyomásra. Nem. Az azért világosan kiderül, hogy van egy réteg, aki úgy érzi, neki jár a baszóbajnokság is, beleértve a sakálrészeg 16-18 éves kislányok gerincre vágását, menetrendszerűen, hobbiból, sportként, mert megteheti. Én őszintén nem érzem úgy, hogy ennek intézményét hallgatással kellene védeni, mondván, ha “kettőnk kis intim titka marad, senki sem sérül”. A francokat nem: a fél ország ezen pletykálkodik és röhög, mert ezeken a bulikon azért nem csak a sporttársak, csapattagok vannak ott. Nem kérdés, hogy az érintett barátnők, feleségek nagy része tud a félrekúrásokról, de vagy a szerelem vagy kényelem-reflektorfény iránti vágy valahogy mégis erősebb. Vagy talán azt hiszi, ez a normális, ez az ára a szeretett férfi zsenialitásának?! Tűr, mert tűrt a nagyanyja is?

Szerintem ezeken a dolgokon – rendszerszinten – érdemes elgondolkozni. Nem magunkért, mert mi, finomlelkűbb felnőttek nem strigulázgatunk, de a jelenség nem csak a sportolók körében dívik, a zeneiparban is hasonló a pálya. És miért az a legerkölcstelenebb, aki beszél róla? (Nem, nem lesz persze erkölcsös, de azért helló!) Talán az a kérdés, miért
a, hősies, macsó, vagány
b, normális, megengedett,
c, de legalábbis elnézhető dolog a sportszerű félrekúrás tinilányokkal, amin jóindulatúan összekacsintunk: hát, igen, így engedi ki a fáradt gőzt, de amúgy szerető családapa.