A bénázástól a célok eléréséig

Ezt a bejegyzést “Józsi bácsinak” ajánlom szeretettel és köszönettel, mert az egyik első témába vág, amelyről beszélgettünk, a virtuális térben, majd személyesen is

Nemrég egy érdekes beszélgetésben volt részem. Arról fecsegtünk, hogy mi állhat a reális, józan célok elérésének útjába. Merthogy tisztában vagyok az ember óriási teremtőerejével, és van nem kevés tapasztalatom, ami abba az irányba mutat, hogy a külső körülmények – amelyekre hivatkozni szokás, ha valami nem jön össze – valójában belső világunk tükrei.. és mégis vannak gátak, amelyek miatt sokszor lassan menetelek előre. Miről is van szó?

Az elmúlt öt évben legalább fél tucat cikket írtam a trendi, klisévé koptatott, elüzletiesített és világvallási státuszba emelt vonzás törvényéről, és arról, miért (nem) működik. Ma már csak egy mondatot írnék: nem azt “vonzod” (jaj, de utálom ezt a szót!), amit szeretnél, hanem azt, ami vagy. Ebben nagyjából minden benne van, de nem is ez a mai témám: nem elvont kérdésekről akarok beszélni, hanem a gyakorlatias, reális célmegvalósításról.

Ennek megértéseim és megéléseim szerint a következő lépései vannak:

5 lépés a cél eléréséhez vezető úton

1. Azonosítom, hogy (ÉN*) mit akarok.

(Ez nem kis munka, mert egy lelkes zenész hiheti éveken át, hogy a zene az élete, míg egy napon rájön, hogy ő igazából a színpad által kínált figyelemről, önátadásról és elismerésről áhítozik, aminek csak egy eszköze a zene. És talán nem is a legjobb, legtökéletesebb eszköz… számára, legalábbis.)

2. Megvizsgálom, hogy tényleg erre vágyom-e.

(Vagy csak a sok reklám miatt hiszem azt, hogy nekem Ferrari kell, amúgy egy Merci sokkal jobban passzolna a stílusomhoz. Bagatell a példa, de elképesztően sokan választanak pályát, lépnek a házasságra vagy vállalnak gyereket azért, mert nagy a családi nyomás, bizonyítani akarnak, fel akarnak nőni valaki szeretetéhez, vagy egyszerűen csak azért, mert “illik”, “itt az ideje”, “mit gondolnak mások”, majd vallják be évekkel, évtizedekkel később, hogy – és ez tabu – nem kellett volna, mert más az ő útjuk.)

3. Elkezdek lassan, fokozatosan tenni azért, hogy elérjem a célt a gyakorlat mezején.

(Ha futóversenyt akarok nyerni, akkor kezembe veszem a releváns szakirodalmat, konzultálok egy edzővel, keresek egy futócsoportot, veszek pár étrend-kiegészítőt, beszerzem a megfelelő felszerelést, és a legfontosabb: rendszeresen futok. A papíron rögzített, fix időintervallumokhoz kötött kerettörténet itt igen hasznos tud lenni.)

4. A tudatalattit is megdolgoztatom, hogy a belső lényem ne feszüljön ellen a 3-as pontban ismertetetteknek, és meglegyen a megfelelő mentális alap – mondhatni energetikai minőség – a cél eléréséhez.

(Nem lehet úgy sikeresen szerepelni egy állásinterjún, hogy közben folyton azon pörgök, hogy már nyolc főnökjelölt is mást választott, és a legutóbbi munkahelyről is a próbaidő közepén menesztettek, miközben egy fillérem nincs. Ezernyi módszer van arra, hogy lecsendesítsük, majd átprogramozzuk a háborgó gondolatokat: van, aki az agykontrollra, más a sima vizualizációra, meditációra, kontemplációra, vipassanára, imára, a pozitív megerősítésekre vagy az ilyen-olyan terápiákra esküszik, a sor végtelen, egyéni preferencia és hitrendszer kérdése, ki mivel dolgozik. Egy biztos: a 4-es pont ugyanúgy alapfeltétele a célmegvalósításnak, mint az összes többi. És működik, bizony, méghozzá épp úgy, mint ahogyan a reklámok is hatnak ránk, észrevétlenül, akaratunktól függetlenül…)

5. Mindent megteszek, hogy a célhoz vezető úton is jól érezzem magamat.

(Nem lehet fogyni, ha folyton a hízás miatt aggódsz, és nincs értelme tökéletes alakot ölteni úgy, hogy közben idegroncs leszel – tehát nem hagyhatod, hogy a cél szolgává alacsonyítson, bármi is történjék. Így a fanatizmus, vagyis egy egyensúlyi állapotból való kibillentség is elkerülhető.)

A tapasztalatom az, hogy amikor képes vagyok hosszútávon odafigyelni ezekre a szempontokra (és megvalósításukra), akkor a céljaimig mindig eljutok. Legyen szó pénzről, vizsgáról, munkalehetőségről, utazásról, élményről, izomnövelésről, egészséggel kapcsolatos dolgokról, bármiről. A probléma akkor jelentkezik, amikor beleszarok a saját levesembe, és ezzel alapjaiban szabotálom a felsorolt pontok valamelyikét, esetleg mindegyikét. Ez különösen akkor működik kitűnően, amikor kevés a kellemes tapasztalat az adott területen, és a rossz minták könnyen utat törnek maguknak, mielőtt észrevenném. Könnyű úgy győzelemre hangolódni egy pályázaton, hogy már öt hasonlót megnyertem, de van bőven kihívás, ha eddig visszautasítottak. (Leborulok az Attraction Árnyékszínház előtt, amiért a magyar és német kudarc (tanulópénz?) után is eljutottak a Britain’s Got Talent csúcsáig – a tehetség és a kemény munka mellett ehhez a teljesítményhez mentális munka is kellett!)

Az önszabotázs 4 általam tesztelt (remek) módszere

Korábban soha nem tudatosítottam magamban, hogy mik a legtipikusabb hibáim annak útján, hogy kék madárként olvadjak bele a kék háttérbe egy-egy cél kapcsán, de majd most:

A. Türelmetlen vagyok.

Amikor türelmetlen vagyok, az 5-ös pontot kerülöm ki, hiszen folyton a hiányt tudatosítja bennem az, ha akarok valamit, ami nincs. Jobban kell bízni a megérzéseimben és a kitartásom gyümölcsében, hogy a gondviselésről már ne is beszéljek. Ó basszus, hogy én mennyire türelmetlen tudok – na jó: tudtam eddig – lenni, amivel mindig visszatapostam a földbe a már-már épp kiserkenő tavaszi fűszálat, ami még ki se látszott a havas sár alól! Márpedig számtalan olyan dolog van, amit éppúgy nem lehet siettetni, mint a tavaszt.

B. Negatív érzéseket kapcsolok egy-egy vágyképhez.

Tudom, hogy van, akinél a bosszúvágy, a kishitűség, az önbizalomhiány és társai jelennek meg ilyenkor a 4-es pont szabotázsaként, de az én “főbűnöm” az irigység. Én bizony elég irigy szoktam (volt :) lenni, ha másnak van az, ami nekem nincs (és hát jaj, mennyi ilyen van, ugye!). Tudom, hogy mi ennek a működési mechanizmusa: amikor átfut az agyamon, hogy rohadjon meg a köcsög, meg sem érdemli, hogy egy szép kis tanyán éljen a hegy tetején férjével, három gyerekével és fodros szőrű kiskutyájával, akkor tulajdonképpen a tanyához, a hegytetőhöz, a férjhez, a három gyerekhez és a fodros szőrű kiskutyához kapcsolok egy negatív érzést a legsodróbb erejű tudatalatti szintjén. Magyarul: nemet mondok, majd dacosan rúgok egyet valamibe, amit amúgy akarok.

C. Hagyom, hogy a korlátozó hiedelmek magukkal ragadjanak, néha még kéjelgek is bennük (gót dolog). Önszabotázs mesterfokon (ez meg emberi).

“Eddig se ment, most miért menne? Minden nő kurva, minden faszi csak kihasznál. Na még egy pofáraesés, mindig ez van. Havi 1 milliót csak tisztességtelen munkával lehet keresni, vagy ha vért izzadsz. A sikerért keményen meg kell küzdeni, nincs pihenés, majd a sírban. Ez az én keresztem, életem végéig cipelnem kell. Magasról csak nagyot zuhanhatsz. Ugyan én kinek kellenék? Ott van Pista, aki sokkal jobb kőműves, mint én, mégis éhezik. Kinek kellene egy 40 éves nő két gyerekkel? Ötven fölött lehetetlen munkát találni, most már nem ugrálhat az ember. Anyámék is megmondták, hogy egyedül nem boldogulok…”, csak hogy néhány klasszikus refrént említsek a kollektív tudattalan vég nélkül ismétlődő, különféle feldolgozásokban felbukkanó repertoárjából.

Nem állítom, hogy vak hurráoptimizmussal figyelmen kívül kell hagyni a tényeket – amelyek gyakran nem túl fényesek, lássuk be -, nem. De épp elég tudomásul venni ezeket, majd elengedni a korlátokat, ill. tudatosan mást “programozni” a helyükre. A múlt idejű mondatokba pakolt “eddig” elég jól működik, első lépésként, ugye… amikor még az áhított vágykép és a valóság között röhejesen nagy a különbség. De szólok: itt nagyon észen kell lenni, mert ismerős terepen némi rutinnal pillanatok alatt célt érünk, az új, korábban meg nem hódított hegycsúcsokkal azonban meggyűlhet a bajunk. Lehet dolgozni a programok átírásán mindenféle módszerekkel bétában, alfában és tétában ízlés szerint, de aki még soha az életben nem keresett pénzt azzal, amit a legjobban szeret csinálni, az ne várja, hogy egyből menni fog annak az alapállapotnak az elérése, ami ebbe az irányba vezet. Lépésről lépésre, türelemmel, odafigyelve kell haladni (és az 5-ös pont szerint addig is csinálni vígan, amíg nincs belőle lóvé, hogy a példánknál maradjunk).

D. Aggódom, ki mit gondol.

Nálam még mindig nagy para, hogy ki mit gondol, márpedig így nehezebb haladni. Ki hogy van ezzel? Az idegenek véleménye általában nem nagyon érdekel, de a közvetlen környezetem (potenciális) ítéletei gyakran aggasztanak, ami egyfajta megfelelési kényszerrel elegyedő bizonyítási vággyal párosul. Még mindig nehezen mondok nemet, és gyakran van lelkifurdalásom, ha mégis megteszem, mindez pedig hoz egyfajta meghasonlottságot, kétséget, sőt: kettősséget az életembe az egységirányú “önmegvalósítás” és az önmegvalósító egységállapot helyett. Hiába, két lovon nem lehet ülni, két urat nem lehet szolgálni egyszerre. Elméleti szinten nagyon is tudom, hogy “ahhoz, hogy a másik mit gondol rólam, nekem az ég adta világon semmi, de semmi közöm nincs”, mégis bánt, amikor nem értenek, félreértenek vagy nem sikerül egy-egy (amúgy számomra kedves ember) elvárásának megfelelően alakítanom a dolgokat. Sokszor ezekkel az élményekkel nem is tudok mit kezdeni, csak bosszankodom, emésztem magam vagy elfojtom a parafaktort, ami rengeteg hasznos, konstruktív célra fordítható energiát emészt fel, tehát ilyesformán egy határozott MUSTN’T. Dolgozom rajta.

Összességében véve nem azt állítom, hogy az öt főszabály betartásával és az A, B, C, D pontok kiiktatásával akár holnaptól olimpiai dzsúdóbajnok is lehetek, mert nem. Annál is inkább, mert az első két pont feltételezi azt, hogy az alapos önismeret tükrében nem fogok olyasmire vágyni, ami nem az én asztalom (szőnyegem), és jó esetben a csodavárásnak nevezett regresszív pszichés állapotból is kiléptem már. Azt viszont mondom, méghozzá saját tapasztalatból és a nálam OKosabbak példájából OKulva, hogy a reális, személyiségtípusommal és készségkészletemmel nem abszurd módon összeegyeztethetetlen célok mindegyike megvalósítható, méghozzá belátható időn belül.  A hogyanon pedig nem dolgunk a korábbiakban kifejtettek megértése után agyalni: az mindig, mindig jön, tényleg mint az Alkimistában az Univerzum, ami összefog a személyes történet megvalósítása érdekében, ha ember megteszi az első lépéseket a célja felé. (Na, ezt például nehéz volt így leírni, mert ordasul elcsépelt közhely, de a D, pont munkafázisaként ezt most pont leszarom.)

És igazából mindez azért fontos, mert…

Az megvan, amikor a Csillagok háborújában a Dagoba mocsarába süllyedt hatalmas űrhajó körül áll Yoda és Luke? A következő beszélgetés zajlik le mester és tanítványa között:
– Sose jutunk ki innen – mondja lemondóan Luke.
– Ilyen biztos vagy benne? Mert akkor valóban nem jutsz ki soha – válaszol Yoda. – Hiába tanítalak téged?
– Mester, más dolog köveket mozgatni, és más kihúzni ezt innen.
– Nem más, csak te gondolod, hogy más. El kell felejtened, amit eddig hittél!
– Hát jó, megpróbálhatom.
– Nem, ne próbáld! Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld! – hangzik el az egyik kulcsmondat.
– Nem megy, túl nagy.
– A nagyság nem számít. Bízd csak rám. Engem kicsinek látsz, nem igaz? Hát tudd meg a látszat csal, mert velem van az Erő, és az Erő hatalmas. Az életből árad, ezért nagy. Körülvesz valamennyiünket, összeköt és megvilágosít minket. Nem az izmaidban, magadban, magad körül kell érezned az erőt. Mindenütt közted és köztem. A fákban, a kőben, mindenütt. Igen, az erő ott van a föld s a hajód körül is.
– Lehetetlent kívánsz.
Ezután Yoda mester kiemeli a járművet a mocsárból, Luke legnagyobb döbbenetére:
– Hát ez hihetetlen… – makogja csodálkozva a fiú.
– Ezért nem sikerült neked – vágja rá Yoda tényszerűen.

Nos, ebben a pár perces jelenetben benne van minden, amiről én valamivel hosszabban locsogtam. Nem mondom, hogy próbáld ki, mert majd eldöntöd, hogy teszed vagy nem teszed, mindenesetre az Erő legyen veled! :)

---

*azon most ne akadjunk fent, hogy az ÉN kerül előtérbe, ez nem jelent egyet az egóval vagy az egoizmussal. Azzal, hogy másoknak is tudj adni, magadat kell feltöltened először. Mindig ez az első, megkerülhetetlen lépés. Üres kancsóból kinek a poharába töltenél, mégis?
**az nyilván kiderül, hogy a fogyós példa nem az én életemből van, mert azért van belem és körfogatom, és nem is kínoztam még magam ételabsztinenciával soha – vállalom, mert D pont!