Aktuális

Krétai kalandkalauz kíváncsiaknak – I. rész

Gondoltam, elbeszélem krétai kalandjainkat, hiszen annyian kérdeztétek, milyen volt a kirándulás a Minótaurosz hazájába. A sziget észak-nyugati részét szinte teljesen meghódítottuk, így aztán akad bőven élmény. A mai részben az első három nap szépségeit osztom meg veletek, holnap pedig Chaniáról, Heraklionról és Knossosról mesélek majd, még több képpel, és azt is elárulom, hogyan ragadtam kis híján görög földön…

Úton, folyton úton

Úton, folyton úton

0. nap, szombat (Repcsi, autókázás, megérkezés)

Délután fél négyig dolgoztam, aztán elindultam a repülőtérre (kimondottan macerás bőrönddel megközelíteni a terminált a belvárosból, de 3600 Ft-ot nem ér meg a taxi). Tizennyolc huszonötkor indult volna a gép Heraklionba, de több mint két és fél órát késett végül, ami azért volt bosszantó, mert így bezárt az autókölcsönző, ahol a Peugeot 107-et fel kellett vennünk. Igen, késő este már nincs buszközlekedés Kissamosba, ezért úgy gondoltuk, a legegyszerűbb módja az észak-nyugati régió meghódításának a kocsikázás. Nem lett volna drága mulatság, ha nem kell extra díjat fizetni a késésért, és nem találják ki, hogy az előre befizetett kötelező biztosításon kívül plusz egy insurance-ra is szükség van, de szerencsére még így is ki lehetett bírni a dolgot.

Hamarosan persze kiderült, miért van szükség dupla biztosításra: a krétaiak padlógáz-satufék üzemmódban vezetnek, és percenként váltakozik az 50-es és a 110-es sebességkorlát az elképesztő tűkanyarok és brutális szintemelkedések miatt. Mindenesetre csodaszép volt a tengerparton, 2500 méteres hegyek között autókázni szentivánéjkor a telihold fényében, a sok-sok aprócska halászfalu és turistaállomás mellett a főúton. Hihetetlen, de itt a zöldségesek éjszakára kint hagyják a portékájukat az elkerítetlen bódéikban, mintha nem kellene tolvajoktól van vandáloktól tartaniuk. Egyszer meg is álltunk az egyik dinnyeház mellett, mert észrevettük, hogy csap van az udvarán. Sokáig hezitáltunk, hogy vajon iható-e a krétai csapvíz (guglizilni kellett volna indulás előtt, az éjszaka közepén wifi és emberek nélkül csak találgatni tudtunk), de végül annyira szomjasak voltunk, hogy megtöltöttük a flakonunkat. Már épp beültünk volna a kocsiba, amikor fény gyúlt a bódéban, és álmos szemekkel kikémlelt az ajtón a dinnyeárus bácsi…

Két és háromnegyed óra kocsikázás után megérkeztünk Kissamosba, ahol szembesültünk a ténnyel, hogy nincsenek utcanevek és házszámok, a szálloda GPS-koordinátája pedig egy bank elé visz minket. Kiszálltunk és szétnéztünk, de hajnalban egy lélekkel sem találkoztunk. Fáradtak és már kissé nyűgösek voltunk, ám ekkor meghallottuk a tenger moraját, és megéreztük az illatot, amit Poszeidón birodalmából hozott felénk a szél… és többé semmi sem számított. A tengertől kilencven-száz méterre megtaláltuk a hotelt, felébresztettük a recepcióst és becsekkoltunk, és elégedetten aludtunk el.

1. nap, vasárnap (Ag. Marina, koktélplázs, kultúrsokk)

Reggeli után még visszafeküdtünk pihenni egy kicsit, majd elmentünk ebédelni egy autentikus, kockás abroszos krétai tavernába a tengerpart mentén. A The Cellar nagyon vidám hely, a tulajdonos az a fajta vendéglátós, aki nem csak sablonszöveggel igyekszik becsábítani a népet, hanem valóban érdeklik őt az emberek. Kiderült, hogy a sziget sarkába főként svédek és britek járnak, és még sosem találkozott magyar vendéggel: ez nem is csoda, hiszen jó ideje nincs Budapest-Chania járat (állítólag majd lesz újra), a mieink inkább Heraklion környékén néznek szét. Mindenesetre betoltunk némi kalamárit és gavrost (a pincér minden egyes halacskát név szerint bemutatott), bőséges salátahegyekkel kísérve, ahogy a turisták szokták: mindenből egy kicsit, csak lazán. A végén jött az ajándék: két nagy szelet görögdinnye és egy meglepően méretes üveg ouzo raki (ejtsd: ratyi), amelyet egyedül kellett elfogyasztanom, mert a kocsileadás is a délutáni programjaink között szerepelt. Itt esett meg az aprócska malőr, hogy – rutin híján – húszasnak néztem a százeuróst, de a pincér becsületesen visszaadta a pénzt, amiért tisztességes jatt ütötte a markát. Eléggé meg lettem volna lőve az egyetlen százasom nélkül, hehe.

A tengeri ejtőzés után elindultunk a kb. 30 km-re fekvő Agia Marinába (ejtsd: ajamarína), ahol a Sixt legközelebbi garázsáig kellett eljuttatni az autót, majd városnézés következett. Agia Marina tipikus turistaváros, a szokásos kisboltokkal és hollywoodi filmekbe illő plázzsal. Az egyik ilyen partján egy tuti koktélpalota figyelt kényelmes pamlagokkal, tuti függőágyakkal és cuki meleg pincérekkel, úgyhogy gyorsan rendeltünk is egy egy epres tartant a Piña Coladánk mellé, csak az íze végett. Megnéztük a naplementét a nem kicsit exkluzív környezetben, majd felkerekedtünk, hogy elérjük a huszonegy órás buszt. Mármint azt, amelyik Chaniából huszonegy órakor indul, és mivel nyolc kilométerről van szó, tíz perc alatt nyilván ideér.

Nos, itt jött a kultúrsokk. Szegény pincérgyereket mélyen megdöbbentette, hogy ilyen messzire utazunk (harminc kilométer! döbbenet! botrány! sokk!), meg amúgy is nagyon sokat kell kutyagolni az állomásig (valóban, legalább száz métert). Ez persze nem lett volna baj, csak éppen Krétán semmi sem jelzi a buszmegállókat, menetrend sincs kitéve, és a legdurvább: a buszok nem állnak meg, csak ha zikkhejlezve eléjük ugrasz. Mivel erről fogalmunk sem volt, a buszmegállóban ülve nézhettük végig a chániai busz távozását, és valószínűleg az egy órával későbbi, utolsó járatot is lekéstük volna, ha a boltos hölgy fel nem hívja a központot, hogy megtudja, mikor indul a következő busz, és meg nem mutatja, hogyan kell megállásra bírni a sofőröket… Egzotikus élmény volt, annyi szent. Hiába, a turistáskodásnál is fontosabb, hogy az ember egy szeletkét megízlelhessen a helyi élet szépségeiből, ugye?

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

2. nap, hétfő (Kissamos-Kastelli, rákorgia, tenger minden mennyiségben)

A pikáns kis kirándulást követően hétfőn csak lazulgattunk. Felfedeztük a környéket, és fürödtünk rengeteget, ahogy kell. Öt-hat beach közül választhattunk az 500 méteres körzetben, és szerencsére egyik sem volt túl zsúfolt: ez a fő előny a jóval populárisabb heraklioni régióhoz képest. Én ötvenes, Alexa húszas naptejet használt, mégis megpirultunk egy kicsit: hiába, a tengerben ejtőzve azért gyakrabban kell kenni, pláne dél és három között. Szerencsére semmi komoly baj nem lett, de azért beszereztünk némi Bepantholt a bőr mielőbbi regenerálódása érdekében, és a továbbiakban másfél óránként kentünk. Mindig mondom, hogy a legjobb szemránckrém az ötvenes naptej, úgyhogy nagyon remélem, hogy az a kis két-három napig tartó pirosság nem öregített rajtam túl sokat…

Hétfőn is kiváló ebédünk volt: hatalmas rákok, görög- és krétai salátával, természetesen a tengerparton fogyasztva. Olyan méretes darabokat kaptunk, hogy három szép példány meg is maradt nekem másnap ebédre, aminek nagyon örültem. Este lógtunk egy kicsit a városban, a magunk hedonista módján, aztán fürödtünk egyet a hotel medencéjében, és nyugovóra tértünk.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

3. nap, kedd (Sziklatemplom, tengerben hűtött Lemoncello, Kaliviani)

A kedvenc napom volt ez, amit egy kellemes kis kirándulással kezdtünk a közeli kikötőbe és a szomszédos Kaliviani nevű faluba. Itt végre értelmet nyert mindaz, amit a helyiek a távolságról gondolnak: persze, hogy sok öt kilométer, ha egyszer alig nyolcezer négyzetkilométer az egész sziget annyi gyönyörűséggel találkozik közben az ember, hogy folyamatosan meg kell állni bámészkodni, vagy esetleg megmártózni a világ legszebb strandjainak valamelyikében.

Kissamostól nyugatra egy lélegzetelállítóan szép, tizedik századi sziklatemplomra bukkantunk, amely a tenger partján, egy barlang mélyén került kialakításra, s ahol mi is gyertyát gyújtottunk, és elmondtunk egy imát. Állítólag Damilai Szent János nevét viseli a kápolna, de róla semmilyen infóra nem leltem – ellenben Damiani Szent Péter a tizedik században Bencés rendi szerzetesként tevékenykedett Itáliában, majd később bíborossá választották. A templomkertből egy kis alagút vezet a kristálytiszta vizű Damiali beachhez, ami az egyik legelbűvölőbb hely, amit valaha láttam.

A templom és a kikötő közötti elhagyatott főút mentén két magányosan ácsorgó helyi árussal is találkoztunk, az egyikük alkoholos, gyümölcsös frissítőket kínált. Életünk leghipszterebb pillanata volt, amikor megvettük a bio Lemoncellot, amelyet később a tengerben hűtöttünk le, előtte azonban még elköltöttük szerény kishalas estebédünket a Gramvousa kikötőjében. Innen indul a régió legnagyobb sétahajója, amely a környék szigetvilágát barangolja be – ekkor még úgy terveztük, valamelyik nap be is fizetünk egy körre, de végül inkább Chániában szálltunk a vízre (lásd II. rész).

Útban Kaliviani felé egy igazán elhagyatott, aprócska, köves, ám nagyon fílinges strandot találtunk, ahol kényelmesen belefeküdtünk a vízbe, és megbontottuk a frissítőt. Rajtunk kívül csak két helyi jorgosz fürdött a közelben, míg a fákon körülöttünk kabócák zenéltek. A tengerből néztük meg a naplementét (illetve hát azt, amit a 2500-as hegyek mögött láthat belőle az ember a tengerszint nullpontján), majd folytattunk utunkat a faluba, mielőtt leszállt volna az este.

Kaliviani elsősorban a mezőgazdaságról szól, s csak másodsorban turistaparadicsom, néhány igazán csendes, eldugott kis szállodával. Olajfák, kisebb-nagyobb gazdaságok, sok-sok szamár és kecske, hatalmas, színes kertek. A legtöbb krétai faluhoz hasonlóan itt sincsenek utcanevek és házszámok, de a postások állítólag mindenkit ismernek. Szemet szúrt, hogy rengeteg félbehagyott épület árválkodik a tengerpart mentén: úgy látszik, a válság az itt élőket is megviselte.

Lassan besötétedett, így visszasétáltunk Kissamosba, ahol egy kikötőre néző taverna teraszán vacsoráztunk, vörösboros tintahalat és citromos sardellákat. Ez volt az egyik legklasszabb vendéglő, amelybe belefutottunk: egy sokkiscicás macskacsalád szórakoztatott bennünket, miközben a csónakok között angolnák és nagyhalak ficánkoltak a krisztálytiszta tengervízben, és autentikus görög zene szólt a háttérben. A pincér épp kérdezte volna, ízlett-e az étel, amikor észrevette, hogy még a tányért is csillogóra tunkoltuk a friss pirítóssal, így elnevette magát, és gyorsan elénk tett egy nagy tál dinnyét és egy csinos üveg rakit, ahogy az az itteni vendéglátóegységekben szokás, ha komolyabb fogyasztásra került sor. Ez volt az Old Man Tsegas taverna, amely a Cellar mellett az egyik legintenzívebb krétai gasztro-orgazmust hozta hétnapos kirándulásunk során.

A hotelbe visszatérve meg fürödtünk egy jót az üres és csendes medencében, majd elégedetten és jóllakottan kidőltünk.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Maradjatok velünk, az élménybeszámoló holnap folytatódik!

Advertisements
Eszter névjegye (838 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

4 hozzászólás Krétai kalandkalauz kíváncsiaknak – I. rész bejegyzéshez

  1. Nagyon jó!!!!!
    Már vártam !!!

  2. még-még sok ilyet!

3 visszakövetés / visszajelzés

  1. Krétai kalandkalauz kíváncsiaknak – II. rész | Eszter's Offtopic
  2. Enyém, tiéd, mindenkié – a tulajdonról másképp | tempty blogja
  3. 7 okos felismerés, ami egyáltalán nem kényelmes | Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: