Krétai kalandkalauz kíváncsiaknak – II. rész

Folytatódik a krétai élménybeszámoló, az első rész kalandjait követően most Chániába, Pyrgosba, Heraklionba és Knossosba látogatunk el. És elmesélem, hogyan sikerült majdnem Görögországban ragadni…

4. nap, szerda (Chánia, hajókirándulás, mézes raki)

Chánia szép, nagyon-nagyon szép, a chániai régió központja. Negyven kilométerre fekszik székhelyünktől, nagyjából 50 ezer ember él itt (plusz legalább háromszor ennyi turista). Egy egész napot szántunk a város felfedezésére, amelyből rögtön az első élmény a gyönyörű óváros és a velencei kikötő volt, a képeslapra illő világítótoronnyal a tenger partjához közel. Természetesen ezzel szemben költöttük el ebédünket (az előző nap kellemes tapasztalatain felbátorodva tintahalat kértem, ami most sem okozott csalódást), majd kitaláltuk, hogy a sétahajós kalandot mégis csak itt kellene megejteni. Jeleztük a pincérnek, hogy mielőbb hozza a számlát, mert tíz perc múlva indul a hajó, mire ő szólt a jegyárusnak. A fickó rögtön hozzánk sietett, és biztosított bennünket arról, hogy a hajó megvár minket, együnk csak nyugodtan. Persze azért siettünk, hátha a csóka a helyi ittapirosozók főembere, és nincs hatása a hajó menetrendjére, de – tíz perccel a tervezett indulás után – a fedélzetre lépve megnyugtattak minket, hogy ez itt Görögország, senki sem siet sehova. És tényleg nem.

A hajókirándulást sirályhad kísérte, majd két könnyűbúvárkodással színesített tengeri fürdőzés következett a parttól távol. Állítólag a második világháborúban súlyosan érintett Chánia partjainál egy méretes tengeralattjáró is elsüllyedt, aminek roncsai után kutakodhatnak a bátor turisták, de ilyesmit senki sem látott. Sőt, mivel pár másik sétahajó is utolért minket közben, igazából a halak is elmenekültek. Alexa búvárkodott egy kicsit, míg én épp csak megmártóztam a vízben. Nem vagyok egy úszóbajnok, ráadásul a hullámok elsöprő erejűek voltak, így inkább a vízre eresztett létra és a kidobott narancsszínű úszógumi vonalán maradtam. Állítólag volt némi szesz meg gyümölcs is, de erről lemaradtunk (vagy a személyzet hagyta ki a mókát a programból), úgyhogy a háromórás kirándulás végén, a partra szállva úgy éreztük, eljött a desszert ideje. Egy nagyon szerény csokitortát kértem jégkrémmel egy belvárosi rométterem szabad ege alatt, de megkóstoltunk egy helyi édességet is, amit kataifinek neveznek, és mandula van benne.

Ezután bebarangoltuk a várost, megnéztük  az ortodox templomot, a barokk katedrálist, meg persze a sok-sok olívabogyóval, tengeri natúrkozmetikummal és olajjal teli kisboltot, és az egyikben megajándékoztuk magunkat egy kisüveg mézes rakival, amit a világítótorony tövében, a naplemente fényeinél bontottunk meg. Közben a toronytól jól látható színpadon épp néptáncelőadás kezdődött, amit kedvünk lett volna közelebbről is megnézni, de lassan menni kellett a 22:00-kor induló buszhoz, ami visszavitt minket Kissamosba, ahol már csak  szokásos késő esti sétát ejtettük meg a tengerrel és az óváros színes forgatagával a főszerepben.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

5. nap, csütörtök  (Pyrgos, kagylógyűjtés, esti buli)

Felfedeztük a szomszédos Pyrgost, majd egy Kissamostól hat kilométerre fekvő beachen kötöttünk ki, ahol valóságos kagylótenger borította a puha, forró homokot. Ekkor már tudtuk, hogy a krétai víz iható, úgyhogy gond nélkül töltöttük fel palackjainkat a szőlőtőkék között elhelyezett öntözőberendezésekből. Órákig fürödtünk a kellemesen langyos tengervízben, miközben forrón égetett a nap, majd turistás kagylógyűjtés következett. Órákig el lehet lenni azzal, hogy a különleges formájú és színű kavicsokat figyeled, és gyönyörködsz a hatalmas, jobbára kopár hegyekben.

A kései ebéd újra a parton ért minket, és talán senkit sem lep meg, hogy megint gasztro-orgiát rendeztünk: marida (kishalak), bureki (mediterrán rakott krumpli, sok paradicsommal), szőlőlevélbe töltött cukkini, görög saláta foglalta el méltó helyét a gyomrunkban. (Noha a nap nem a fotózásról szólt, ezt azért megörökítettük…) Épp átfutott az agyamon, hogy egy kis desszertnek lenne még azért hely, amikor hozták az ajit: fagylaltkehely volt mogyorókrémmel!!!

Felfedeztük egyébként, hogy a krétai cseresznye kétszer akkora, mint az itthoni, és fekete. Erre a Carrefour-logóval ellátott helyi szupermarketben jöttünk rá, amit – hiányos görögtudásunk természetes folyományaként – Micikosznak neveztünk el. Megnézném egyébként az itteni Nielsen-féle kiskereskedelmi toplistát: látatlanban az INKA az első, a LIDL a második, a Micikosz  harmadik és a Carrefour (merthogy az is van) pedig a negyedik. Más alternatívával nem igazán találkoztunk, csak random kisboltokkal, némiképp markánsabb árakkal, mint amiket Sarti környékén tapasztaltam.

Persze tudtuk, hogy ez az utolsó nap, amikor még bulizhatunk, ha nem akarjuk szombatra megszívatni magunkat, így aztán ezt este meg is tettük, virradatig tartó tánccal.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

6. nap, péntek (kisöböl, tengeri szikla, fürdés)

Visszafeküdtünk még reggeli után, aztán megkerestük a legnyugisabb, szélvédett kis öblöt a Mavros Molos Beach közelében, és pihengettünk a vízben. Amivel a tenger a könnyűbúvárkodás során adósunk maradt, azt most kamatostul átutalta a természet: a parthoz közel találtunk egy víz alatti sziklavilágot, amelynek minden centimétere élt. Tengeri sün, medúza, kagyló, mohaként farsangoló rák, garnéla, ötféle színes kishal – mindez csupán tíz és húsz centivel a felszín alatt, hogy kényelmesen körbe tudjuk ülni. Vicces, de rajtunk kívül egyetlen turista sem vette észre, hogy a NatGeo Wild kétórás nagyfilmet forgathatna az előttünk heverő alapanyagból!

A parton egyébként megint óriásit kajáltunk: rák saganaki (ez fetával és paradicsommal töltött finomságot jelent), tengeri saláta (igen, igen, kagyló is volt benne, nem is beszélve a polipról és az oktopuszról), tengeri keszeg (óóóó, ő egy csoda volt!!!) volt a menünk, amelyhez az ebéd végén ajándék gyanánt dinnyét és rakit kaptunk. A keszeg  éles fogakkal teli fejét és szálkás farkát egy társunkul szegődő macskának adtuk, aki rendkívül profin fogyasztotta el a hét zsákmányát, majd elégedetten körbesétált, és bedőlt az árnyékba. Ó, micsoda ebéd volt, micsoda ebéd!!!

A tenger után este még a medencében is úszkáltunk, aztán némi belvárosi – desszert-orientált – portyát követően igyekeztünk magunkhoz képest korán álomba szenderülni, hogy reggel mielőbb útra kelhessünk – Chánián át – Heraklionba.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

7. nap, szombat (Heraklion, Knossos, Minótaurosz)

Az utolsó nap korán keltünk, megreggeliztünk, és elbuszoztunk Chániába, ahonnan folytattuk utunkat Heraklionba (2,5 óra). Gyönyörű út volt, egészen közel mentünk a 2500 méteres hegyek csúcsához, amelyek néhány kósza bárányfelhőbe burkolóztak, miközben a távolban a tenger hullámain csillogott a napfény. Valóban: ezek a hegyek jobbára kopárak, kövesek, és nincs rajtuk turistaút, pedig természetesen nagyon mozgatják a fantáziámat (ennél magasabbra már nem mennék, de ha van biztonságos turistaút, idáig szívesen). Heraklionban a kéteurós csomagmegőrzőben helyeztük el a bőröndöket, majd folytattuk utunkat a jó öt kilométerre fekvő Knossosba, ahol a híres knossosi palota romjai bújnak meg a hegyek alatt. Tudjátok, ez Európa legrégebbi ismert (!) civilizációjának a központja az időszámításunk előtti 27. századból, ahol a mítosz – sajnos a szóról nekem már mindig a sör fog először az eszembe jutni –  szerint a Minótaurosz is bujkált.

Állítólag Minósz herceg, Zeusz és Európé fia, Poszeidóntól akarta megtudni, hogy vajon ő lesz-e Kréta királya, vagy testvére jut a trónra helyette. Poszeidón Minósznak jósolta a királyságot, és ennek jeléül egy fehér bikát küldött a tengerből, amelyet a jóslat beteljesülésekor kellett volna feláldoznia. Minószt azonban rabul ejtette az állat szépsége, és helyette egy másik bikát áldozott fel, remélve, hogy Poszeidón nem veszi észre a cserét. A tengeristen ezért haragjában őrületet küldött Minósz feleségére, Pasziphaéra, aki szerelmes lett a bikába, és egyesült is vele, amelynek eredményeként jött a világra a vérszomjas, félig bika, félig ember Minótaurosz, akit a Daidalosz által épített knossosi palota alatti labirintusban tartott a királyi család a világtól elzárva. A valóságban a labirintus létezésére sosem talált tárgyi bizonyítékot a régészet, de azt sem zárják ki, hogy tényleg volt egy kiterjedt pincerendszer a lakóhelyként és szakrális központként is szolgáló palota alagsorában valaha.

Ami a várromot illeti, alig találtuk meg, miután a busz két euróért a helyszínre vitt minket. Megebédeltünk (éljen a 600 Ft-os víz), aztán bosszankodtunk egy sort, hogy kártyával nem lehet a fő turistalátványosság bejáratánál fizetni, eurót kell felvenni (éljen a hedonizmus, de hát a pénz egyik funkciója épp az áruforgalom gyors menetének biztosítása). Szerencsére korrupció Krétán is van, a pénztáros egy hat- és egy nulleurós jegyet adott, a különbözetet pedig megfeleztük, így nagy örömünkre rögtön vissza is jött az ezres, amit a két perccel korábbi bankautomatás készpénzfelvétel során buktunk, és kezdődhetett a kulturális élmény, ami a TripAdvisor szerint 2-3 órán át tart. Nos, magunknak is szégyelltük bevallani, de nekünk 45 perc alatt megvolt, pedig még a “pózolj antik rommal” is részt kapott a repertoárban. Szép, szép, de  a Sir Arthur John Evans által az 1890-es években feltárt palota a szakértők szerint is meglehetősen önkényes rekonstrukción esett át, továbbá a sablonos, jobbára építészeti adatokat tartalmazó feliratok és a közhelyes idegenvezetés sem tette izgalmassá a laikus érdeklődők számára a hatalmas kőrengeteget. Többször is egymásra néztünk, és megállapítottuk: jó, jó, de hol marad a szaft a palota bronzkori lakosainak hétköznapi életéről, szokásairól? A Minótaurosz-sztori nyilván megérne egy-két jó rss-címet a Hírkeresőn, de hihetetlen, hogy más pikáns érdekességet nem sikerült tálalnia Evanséknak négyezer évvel ezelőttről.

A kígyóistennő szobra és a liliomherceget VAGY mínoszi istennőt ábrázoló freskó megtekintése után visszatértünk a városba, ahol ahhoz épp elég időnk volt, hogy másfél órán át mászkáljunk és fagyizzunk a buszmegállóhoz közeli kikötőben, de ahhoz már nem, hogy keressünk egy beachet, ahol lehet még fürdeni egy kicsit. Kicsit haragudtam a knossosi kődarabokra, amik elvették tőlem a tenger leheletét, de tudtam azt is, hogy nyilván butaság lett volna Heraklion szívébe kirándulva pont ezt a látványosságot kihagyni, még ha drága és zsúfolt is volt, és a közeli struccfarmról bizarr hangok is kísérték utunkat. Újabb önismereti adalék: ha választani kell, hogy természet vagy kultúra, nem kérdés, hogy melyik mellett teszem le nagyobb valószínűséggel a voksot. Végül aztán megsimogattam egy hullám hegyét, fájó szívvel felvettük a csomagokat, és megkerestük a reptérhez vezető buszmegállót, ami tíz perc alatt kivitt minket a repülőtérre, ahol várt még ránk egy-két csavar indulás előtt.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Epilógus

Először is, a huszonegyes pultnál lehetett volna becsekkolni, de magyar testvéreink nem úgy állnak ám sorba, mint más nemzetek gyermekei. A pult előtt volt egy fősor, és abból két-három melléksor, amelynek tagjai húszkilós bőröndökkel pogóztak egymással. Szerencsére másfél évtizednyi egri és pesti volánozáson  edződtem, úgyhogy a könyököm viszonylag hamar utat talált magának, miközben kissé sóvárogva figyeltem a fegyelmezetten kígyózó stuttgarti és hannoveri járat utasait. Ez valami olyasmi lehet, mint ami a metró mozgólépcsőjén történik: az, hogy nem áll jobbra az emberek háromnegyede, mert egyszerűen nem közösségi érzékenységre szocializálódtunk, hidegen hagyja az egyént, hogy a többiek nem tudnak haladni miatta.

Aztán jött a főcsavar: a pult előtt két-három méterrel felfedeztem, hogy… ó, borzalom… nincs a tokjában a személyi igazolványom, a többi kártya alatt! Magam elé engedtem a pogóbajnokokat, és kipakoltam a bőröndöt és a kézipoggyászt, de a kártya sehol sem volt! Ekkor Alexa a látnok tekintetével felkiáltott: “Nem adták vissza a recepción!!! A hotelben van!!!”, majd gyorsan fel is hívta a Hermést, ahol megerősítették a szörnyű gyanút. Az ilyen híreknek azért nem nagyon örül az ember, pláne 180 kilométerre és 5 órányi buszútra a hoteltől, negyven perccel a gép indulása előtt. Hirtelen elképzeltem, mi vár rám: egy éjszaka a repülőtéren vagy a kikötőben, majd buszozás egész nap, újabb csövezés, ki tudja hol, és jó százezer forint, amit last minute repjegyvásárlára költhetek… “Most mit csináljak, mi a fenét csináljak?” – ismételgettem, majd ugyanez csúnyább szavakkal is elhangzott.

A két órának tűnő öt perc után kézzel fogható racionális lehetőség híján előástam minden birtokomban álló spirituális eszközt, még a jó öreg Sanothielt, a közlekedés és a kereskedelem angyalát is szolgálatba állítottam, és a pulthoz léptem. A “Why don’t you have an ID?” nyilván nem az a kérdés, amit szívesen hall az ember a repülőtéren húsz perccel felszállás előtt, de a csaj szemébe néztem, és határozottan azt válaszoltam: ez a lakcímkártya, ez is hivatalos irat, a személyi igazolvány része, rajta van az azonosító is, ami ellenőrizhető, a fényképes része sajnos a hotelben maradt, de azt mondták, ez is jó lesz – az utolsó tagmondatot jól megnyomtam. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy ez itt most a “mi nem ezeket a droidokat keressük” klasszikus esete, amin Sanothiel se segít, de végül a nő megbeszélte a dolgot pár kollégájával, és tovább engedtek. “Remélem, a kapunál is rendben lesz”, tette hozzá, és ezután jött fél óra, amíg sűrűn fohászkodtam, hogy így is legyen. Visszavonok minden csúnyaságot, amit a kellemetlen helyzetben spiritualizálódó embertípusra mondtam, valóban nincs ateista a zuhanó repülőgé… ja, ezzel mondjuk ne poénkodjunk inkább felszállás előtt, gondoltam.

A bőröndöt még el kellett vinni átvilágításra, majd a cipőlevevős-netbookkibontós beléptetés után rájöttünk, hogy rossz kaput írtak ki nekünk, az 1-esnél a stuttgarti gép utasai álldogálnak. Futkosás, majd várakozás, végtelen várakozás – késni fogunk, már tudtuk, de érdekelt is engem! Aztán végre elindult a beléptetés, és egy újabb hivatalos személy elé kellett tolnom a lakcímkártyát… nem ragozom, tovább engedett, és a hátsó lépcsőn az elsők között szaladhattunk fel a gépre, így rögtön hátul ültünk le. Nagyon nehezen indultunk el (gond volt egy család babakocsijának szállításával), de aztán végre a kivilágított sziget fölé emelkedett a gép, és én még soha az életben nem örültem ennyire a nyaralás utolsó másodperceinek!!!