Egy régi barátság margójára

Kedves jó barátnőm, szeretném, ha megértenéd, hogy nem gyűlöltelek meg, sőt: nem is haragszom rád. Ha őszinte akarok lenni, néha még hiányzol is, mégsem érzek késztetést – egyelőre – hogy felhívjalak. Jólesik most a hiatus, de nem mondom, hogy ez örökre így is marad. Igaz, azt sem, hogy nem. Majd lesz, ahogyan lennie kell, ha a dolgok kicsit letisztulnak.

Annyira mások voltunk már a barátságunk kezdetén is, és mégis annyira egyformák, egymás tükrei. Sokat segítettél, hogy lássam, ki is vagyok és mit akarok, de még többet abban, hogy mit nem. Hálát érzek, ha erre gondolok – hogyan is gyűlölhetnék, haragudhatnék? Most szépen kipucolom az elmémet azzal, hogy lejegyzem, mi jár a fejemben.

Te nem olvasod a blogot, mert szerinted elég, ha élőszóban mondom el, mi történik velem. Engem bánt, hogy nem érted, mi a különbség a bizalmas baráti beszélgetés és az önkifejezés kreatív keretei között. Lehet, hogy Csontváryt is megkérdeznéd, miért nem csinált inkább egy fotót a magányos cédrusról?

Nem mondtam soha? Tudom, szeretsz mindent megbeszélni, ezerszer átrágni, körbejárni, majd hetekig kérődzni a falatokon. Én úgy gondolom, ne kell mindent mindig kimondani, bizonyos dolgokat elég érezni és tudni, amiért te engem puhány konfliktuskerülőnek tartasz, és ebben egyébként igazad is van. Rég rossz, ha már csak a célirányos beszélgetés ébreszt rá, hogy a vécékagylóba lóg a kezed.

Ha beszélünk, minden második mondatod múlt idejű és feltételes módú, de a jövő időben feltett kérdéseket is szereted. Mi lett volna, ha? Szerinted lesz majd…? Nincsenek válaszaim. Már hogyne zavarna a sok kérdés, ha komoly energiát fektetek abba, hogy kivegyem a fejem a múlt szarából és a jövő aggályaiból, és megérkezzem a jelenbe, ahol A Dolgok Történnek…!

Tudsz te egyáltalán belefeledkezni bármibe is, ami Épp Most Van? Téged nem köt le a munkád, és mindig úgy dolgozol, hogy közben hatan még kényelmesen hozzáférnek a tennivalókhoz. Én szeretem a munkával járó flow-élményt, és közben semmi mással nem foglalkozom. A telefonnal és a levelekkel sem.

Az én kommunikációm eleve esetlegesebb, lazább, mint a tied, és bosszankodom, ha egy nap tíz nemfogadott hívást látok tőled egy másfél órás időintervallumon belül. Nem tudok mit kezdeni az erőszakos kapcsolatfelvétellel, és végtelenül frusztrál, ha sürgetve érzem magam. Nekem néha jó, ha egy-két hét kimarad, nincs igényem napi szintű kontaktra.

Tudod, sok időre van szükségem, amit egyedül töltök, és az intenzívebb össznépi interakciókat követően szeretek visszahúzódni egy kicsit a barlangomba. Néha úgy érzem, neked viszont állandó ingerekre van szükséged a működéshez, és képtelen vagy kettesben maradni önmagaddal.

Ez a párkapcsolat dolog is, nem tudok mit mondani rá. Boldog-boldogtalannal flörtölsz, ha magányosnak érzed magad. Én nem látom értelmét az ilyesminek. Jó, jó, biztos zárkózott is vagyok egy kicsit, igyekszem nyitni, tudod, de mindenkinek nem akarok adni azért a nőből, aki vagyok.

Jó, jó, tudom: te sem kurválkodsz vagy ilyesmi, csak épp külső megerősítésekre támaszkodsz, valahányszor önbizalom-tuningra van szükséged. Én is, de mindent megteszek, hogy ez ne így legyen.

Te mindig keresel, keresel, keresel. Én úgy hiszem, nem keresni kell, hanem tenni azért, hogy megtaláljanak, és közben türelemmel lenni. Jó, az utóbbi nem mindig jön össze, belátom.

Bánt az is, hogy nem szereted a természetet, szinte mindig túl hideg vagy túl meleg van számodra, és irtózol attól, hogy a fűbe henteredj. Én mindig a szabadban vagyok, ha csak lehet, és órákon át csendben tudom hallgatni a madarak csiripelését a fűben fekve.

Számodra teher, ha öt-hat kilométernél többet kell menni, én meg most akarok lenyomni egy hatvan kilométeres teljesítménytúrát.

Amúgy is, te hajnali pacsirta vagy, én meg éjjeli bagoly. Felkelsz reggel hatkor, de este nyolckor már hulla vagy, én meg pont fordítva működöm. Nem jobb vagy rosszabb egyik a másiknál, de a közös programszervezés nem könnyű, az biztos.

Te alig eszel valamit, és akkor is jobbára egyszerű, puritán dolgokat, fix időpontokban. Én imádok kajálni, akár éjfélkor is, és fontos, hogy a napi 5-ös gyümölcsbevitel időről időre meglegyen. Rossz, hogy nem tudtunk soha beülni egy jó kis helyre, ahol egy nagyot ebédelhettünk vagy vacsorázhattunk volna.

Jó, nyilván a pénz is, persze. De te folyton cipőkre és táskákra szórod a lovettát, én meg nem értem, miért nem kevesebbet, de strapabírót és kényelmeset veszel.

Amúgy is: te nyugodtan költekezel akkor is, ha tartozásod van valaki felé, míg én inkább mínuszba megyek, hogy megadhassam a pénzt, ha már egyszer kérnem kellett.

Gyakran kritizálod azt, ami más, mint amit megszoktál. Én is, de nagy munkám van abban, hogy ne kifelé figyeljek folyton, és elfogadjam a saját döntéseimtől eltérő választási lehetőségeket is. Tudod, így sokkal könnyebb felvállalni a saját utamat is.

Nem is tudom, hogy lettünk ennyire mások – és bizonyos dolgokban idegesítően egyformák -, de az utóbbi időben már úgy éreztem, nem tudok mit kezdeni veled. Egyre nehezebben nyíltam meg feléd, miközben másokkal könnyedén megosztottam a bizalmas dolgokat is. Gyakran untatott, amit mondtál, és tehernek éreztem a rendszeres, sűrűn ismétlődő kötelezettségeimet veled szemben. Persze nem mertem rögtön bevallani magamnak, hogy így állunk, mert hát a barátság szent dolog, amiben én a végletekig hiszek.

És mert bármennyire is messze sodródtunk egymástól, nem akartalak megbántani, hiszen fontos vagy nekem és szeretlek.