Jó, de mi a francért tálalod ki mások bizalmas dolgait?

Időről időre a fejemhez vágják, hogy néha olyan személyes dolgokról is írok, amelyek másokat is érintenek, s ezzel talán nem volna szabad játszanom. Témát csinálok belőlük, ahelyett, hogy az esetleges konfliktust szemtől szemben rendeznénk. Kibeszélem őket, a nyilvánosság elé tárom a “titkaikat” (így, idézőjelben, mert bizalmas dolgot még sosem írtam le senkiről, helyzetek mögötti motivációkat szoktam inkább az asztalra pakolni). Az erkölcs mellett persze mindig ott az aggodalom: most ugyan jóban vagyunk, de ha borul a bili, talán ők is terítékre kerülnek. Hogy is van ez…?

Nos, tisztában vagyok azzal, hogy van némi ellentmondás abban, amikor nyíltan tárgyalok egy-egy pikáns esetet, amelynek főszereplője egy hús-vér ember, a közvetlen közelemből. Különösen azután tűnődtem el, hogy felfedeztem: van, akinek már az is sok, ha egy csoportkép kerül a tudtán kívül a Facebookra, amin ő is szerepel. Mások utálják, ha név szerint említik őket bárhol is, hiába pozitív felhangú írásról van szó. Nem vagyunk egyformák, és mindenkinek másol vannak a határai, ha a nyilvánosságról van szó, és ezt tiszteletben is kell tartani. Jogos hát a kérdés: miért violálom én ezt ennyire önkényesen?

Először is, nem gyakran kerül sor ilyesmire, de ha igen, annak mindig célja van. És hogy mi ez a cél? A történet egyik része rólam szól: én az írással dolgozom fel mindazt, ami velem történik, és ilyenkor kerülnek helyükre bennem a dolgok. Más kiabál, verekszik, fut egyet vagy magába fojtja a nyugtalanságot, én pedig írok, mert ez az én kardom, amely elsősorban önvédelmi eszközként szolgál, de a harcművészet elegáns, tetszetős tartozéka is lehet. Szúrni a lehető legritkábban akarok csak, és akkor is inkább jelenségek, mint emberek zavarnak.

A másik cél ilyenkor a megosztás. Szeretek megosztani: egy emberrel, gyertya és bor mellett, de akár egy nagyobb asztaltársaság résztvevőivel is. Tetszik a szabadság, amit a blogformátum kínál, hiszen ilyenkor korlátlan számú emberrel oszthatom meg, ami történt és amihez eljutottam általa, és csodálatos érzés, amikor apró kis fények gyulladnak fel körülöttem a pusztában, hogy  hé, én is, én is, ezt én is átéltem, és jó, hogy kimondtad, segített. Biztos van ebben hiúság is, de elsősorban azt az érzést szeretem, amikor egy-egy gondolatmag csírázni kezd másban, és önálló, szép növénnyé fejlődik ki, már tőlem függetlenül. Ez egyfajta teremtés, termékenység, ami nagyon tetszik.

Másodsorban mindig, mindig vigyázok arra, hogy a történet középpontjában ne egy konkrét személy, hanem inkább egy jelenség, s az ahhoz fűződő viszony álljon. A tegnapi bejegyzés sem egy Kovács Etelkáról vagy Nagy Jusztináról szól, hanem arról, ahogyan a barátságok átalakulnak és elmúlnak, ha két ember már nem tud mit kezdeni egymással. És szól arról is, persze, hogy igyekszem feldolgozni: én is sokat változtam az évek során, és már nem vagyok az az ember, aki mondjuk tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt voltam. Sőt, igazából hét évente testünk minden sejtje kicserélődik…

Nagyon tudatosan foglalkozom azzal is, hogy a főszereplő személyazonossága rejtve maradjon. Igen, a közös ismerősök természetesen felismerhetik, de ők már egyébként is ismerik az ügy részleteit (a szemük előtt zajlott), így meglepetésről nem igazán beszélhetünk. Pár évvel ezelőtt megosztottam egy rokonnal folytatott levelezésem egyes részleteit, mert egy nagyon érdekes témáról vitatkoztunk, kimondottan építő formátumban. Noha rajta kívül senki sem tudta, hogy tőle idéztem, ő teljesen kiborult. Két hosszú évig nem szóltunk egymáshoz. Sokat tanultam az esetből, és azóta ti is látjátok: még a fotókon is egyedül szerepelek az esetek 99 százalékában, mert nem biztos, hogy mások szeretnének a szélesebb nyilvánosság előtt megjelenni bármilyen formában is.

A kérdésekre a válasz tehát a következő: nem, nem bizalmas ismerősök féltve őrzött titkait beszélem ki, hanem jelenségekre adott reakciókat tárgyalok, a tőlem telhető legnagyobb figyelemmel és körültekintéssel. És nem, nem kell félnie senkinek sem: semmi olyasmit nem tálalok, ami egy-egy ismerős konkrét ügyéhez kapcsolódik, nyilvánvaló módon. A többi meg, azt hiszem, az írói szabadság tárgykörébe tartozik akkor is, ha esetleg kellemetlen témát érint…