Megkövetem Szegedi Csanádot

Elég szilárd világnézetem van évek óta, ezért furcsa érzés számomra, hogy van pár bejegyzésem, amelyekkel már nem tudok maradéktalanul azonosulni. Külön posztot érdemel a téma (érdekel valakit?), de ilyen például a Szegedi Csanádról szóló tavalyi írás is. Gúnyos, hencegő, ítélkező, a szószékből akarja megmondani a frankót, miközben a felszínt karcolgatja. Nem is tudom, az utóbbi időben annyi minden történt velem és legfőképpen bennem, hogy már képtelen vagyok vélt vagy valós igazságokhoz ragaszkodni mindenáron, így kimondom: megkövetem Szegedi Csanádot.

Hogy ezt megértsétek, elmondom: szalonképtelen minden demagóg antiszemitizmusra épülő politikai megnyilvánulás, és valóban nevetni kellett a kutyakomédián, amit a Jobbik kultikus figurája előadott a tagadástól a betérésig, amikor megtudta, hogy zsidó. Az ellentmondás, amit a helyzet generált, kiváló szatíra alapanyaga, s egyben olyasfajta kegyelem, ami csak keveseknek adatik meg egyetlen életen belül. A karma valóban bitch, de elképesztő, hogy ilyen gyors is: Csanád kirekesztőből kirekesztett lett, amikor megtudta, hogy a korábban nagy hévvel tagadott holokauszt a fél családját kiirtotta, származása kapcsán pedig ő maga is ahhoz a csoporthoz tartozik, amelyiket egész életében szívből megvetette, és minden nyomorúságért felelőssé tette. Ő hát az elnyomott és az elnyomó, az áldozat és az elkövető, a rab és az őr, és nincs ennél mélyebb szakrális igazság. Ki kardot ránt, kard által vész el. Úgy vélem, képviselőnk őszinte, a Magyar Narancs interjúja remek.

Eltelt egy év a botrány óta, és Csanád aktív zsidó lett. Ellátogatott Köves Slomó rabbihoz, Izraelbe utazott, héber nyelvórákat vesz, a Tórát olvassa, tartja a szombatot, és rendszeresen jár a zsinagógába – ahonnan persze többen kivonulnak, amikor ő besétál. Hiába az istenfélelem, ők nem élték át azt, amit Csanád, és minden bizonnyal már nem is lesz belőlük szélsőjobbos képviselő, hogy megértsék, milyen érzés a legtisztább tudattal új identitást építeni, amely szöges ellentétben áll mindazzal, amiben korábban hittek. Pedig számukra is hasznos élmény lehetne, hiszen Istenbe vetett hitük ellenére képtelenek embertestvérként elfogadni a tékozló fiút. Pedig bibliai értelemben mindannyian tékozló fiúk vagyunk – még ha a példázat az Új-, s nem az Ószövetségben tűnik is fel – akik egy napon hazatérhetünk erről a kőkemény kiképzőpályáról, ahol már mindent eltékozoltunk, amit lehetett.

Van persze valami a Csanád-ügyben, ami nem változott: emberünk újra a származásra építi identitása alapköveit, ahelyett, hogy messzebbre tekintene a (nagy?) orránál. Eddig szilaj díszmagyarként gondolt magára, az Árpád-házig vezette vissza őseit, s a nemzeti érzés egész életet úgy beragyogta, hogy szinte teljesen elvakult. Most meg, hogy zsidóságára is fény derült, hirtelen hétköznapjainak anyagi valósága és szellemi útja is a judaizmushoz kötődik. A származás természetesen fontos háttér, amellyel mindenképpen dolgunk van (az egyetemi önismereti kurzuson a családfa-készítés hozta a legérdekesebb felismeréseket, mindenkinek ajánlom), de lehet, szabad, érdemes vajon itt megállni, és egész identitásunkat erre az egyetlen részletre építeni? Hiszen annyi minden van még a világon, amire érdemes odafigyelni… és hát bizonyos értelemben az egész emberiség a rokonságunk. Nem csak genetikai, hanem spirituális értelemben is, ha már kétpólusú agyunkkal mindenképp külön akarjuk választani a kettőt.

Szóval, igen, megkövetem Szegedi Csanádot. Hiába találtam mulatságosnak és érdekközpontúnak a tavalyi kanosszajárását, és hiába vélem úgy ma, hogy kizárólag a származásra építeni mindent kissé – hmm – szűk látókörre vall, Csanád megjárta a hadak útját, és talpon maradt. Tisztelem.