István, a király 1983-ban és 2013-ban
Először az 1983-as, majd a 2013-as István a királyt néztem meg ma este. Az előbbit nosztalgiából, az utóbbit kíváncsiságból, mert mindenki erről beszél a keddi premiervetítés óta (mennyi színház-szakértő lett hirtelen!). Alföldi Róbert rendezése a fél országnál kiverte a biztosítékot, de vajon miért is?
Kereszt és kard, ugyanaz, csak más szögből – kép: szegedma.hu
A rockopera, mint műfaj, nem könnyen emészthető és nyálas, mint a musicalek általában, hanem ellentmondásokkal terhes: ott van például a Jézus Krisztus szupersztár a bizarr külsejű hippik között ordító fekete Júdásával, ami annak idején millióknál tette be a kaput. Az 1983-as István is a megszokottól eltérő eszközökkel operál: a pogányok mindegyike lázadó rocker, talpig bőrben és lakkban, megmozdulásaik pedig őrült fesztiválok pogózásaira emlékeztetnek – ők képviselik a nép hangját, a szabadságot. István ezzel szemben egy akaratgyenge, zavart fiatalember, akit Róma küldötte, Asztrik és kápószerű anyja, Sarolt irányít, ugyanakkor a szíve tiszta (“bűntelen, de gyenge”), fényoldali karakterként végig fehér ruhában fohászkodik Istenéhez. Mégis, a végén Róma véres kardjával győz, és népe függetlenségének feladásával hajtja korona alá a fejét, majd áll véres bosszút az ellenállókon.
“Most igazából kinek kell drukkolni? Kicsit olyan, mintha a pozitív hősök lennének a negatívok, és fordítva” – jegyezte meg a darab megtekintése után egy keresztény barátom. Kicsit sem találta “keresztényinek”, ahogy a rockopera a vérgőzös hatalomátvételt megfestette, míg a régi, dicső, szabad, független Magyarország őrzőire a halál várt csupán Koppány felnégyelt testének árnyékában (a tiszta szívű István megkönyörült volna a pogányok vezérén, de anyja ragaszkodott a “rendrakáshoz”). “Itt nincsenek pozitív meg negatív hősök, hanem egy történetet hallhatunk, amelynek két oldala van” – válaszoltam. És tényleg, a rockopera számos kérdést felvet, amelyek közül a leghúsbavágóbb máig tabunak számít: vajon az államalapító szent királyunk az európai integráció és a krisztusi rend bölcs követe volt-e, vagy csupán egy hataloméhes áruló, aki idegen légiókat hívott az országba, hogy testvérgyilkos háború árán puccsal ragadja magához a hatalmat?
Persze 1983-ban más volt a politikai helyzet, amelynek tükreként a darab visszaköszönt. Akkor a Szovjetunió volt Róma, amely szent ideológiák leple alatt igázta le Európát: a kommunizmus és a kereszténység egyaránt vonzó eszme, de a politikai és a gazdasági érdekek nem kimondottan ezeknek a megvalósításáról szólnak. “Az István egy konfliktusos darab. Senki nem vette észre, hogy a darab utolsó nagy himnikus dala, a Felkelt a napunk valójában egy gúnydal, ki van csavarva. Úgy írtam, hogy a lelki szemeim előtt lebegett a pillanat, amikor piros nyakkendőben masírozunk a Hősök terén és integetünk Rákosi pajtásnak. Kicsit idegesített, hogy ezt nem vették észre” – vallotta be nemrég a dalszerző, Szörényi Levente.
A 2013-as István, a király, Alföldi Róbert rendezésében, ugyanezt a konfliktust viszi tovább, sőt: eszkalálja az öncélú giccs határáig. Itt már nem fehér ruhás István mereng és moralizál zavartan, hanem egy fekete öltönyös pasas pánikol a vérszínű keresztekkel masírozó, fekete köpenyes hittérítők és az SS-tisztre emlékeztető katonák gyűrűjében (vörös és fekete, az ördög színei, kereszt és fordított kereszt, vagyis kard, a szenvedés és a harc, az ördög szimbólumai). Asztrik fordított kereszttel-karddal koronáz, a vörös keresztek pedig a második felvonásra újra eredeti, római funkciójukat töltik be: kínzóeszközök, amelyekre ezúttal nem felfeszítik az ellenállókat, hanem agyonszurkálják velük őket. Vér mindenütt, végig a színpad központi eleme marad az óriási tömegsír, melybe a darab elején magát Gézát is temették: vesszen az ősi rend, pusztuljon a nemzeti múlt, súgja a szimbólum. Alföldinek láthatóan vérfétise van, mert a pogányok – a történet szempontjából teljesen indokolatlanul – egy hófehér lovat is feláldoznak, miközben szögletes (?) dobjaikon verik az ütemet a füves cigitől beszívott táltos szívhez szóló énekére. Hatásos kép, kár, hogy maga a dal – Novák Péter tolmácsolásában – elmarad a régi, legendás Deák Bill Gyula-interpretációtól, pedig NP jó énekes. Sajnálom, mert talán ez a darab legjobb dala, a szakrális rockhimnusz.
(Frissítés: kommentelőm megsúgta, hogy a szögletes dob a cajón, egy XIX. századi perui hangszer. Nem tudom, hogy egy újabb kontextusidegen gegről van-e szó, vagy tudatos szimbólum-kezelésről: a sámándob alakja az ún. “tökéletes forma”, a kör, hiszen a végtelenséget, a határtalanságot és a szabadságot jelképezi (a sámán szabadon utazik a világok között, ugye). A négyzet ezzel szemben a négy elem, tehát az anyagba zártság szimbóluma, ami épp azt teszi lehetetlenné, amit a sámándob szolgálni hivatott: a téren és időn való felülemelkedettséget. Most akkor ezzel azt üzeni a rendező, hogy betrinyózott hippigecik ezek, akik azt sem tudják, mit csinálnak, nem csoda, hogy kivette a kezükből a gyeplőt az első nyugati hódító? Apropó, gyeplő: az említett fehér ló lefejezése is ugyanígy érthetetlen. Őseink áldoztak lovat, no de annak szakrális jellege volt, és megették az állatot, hogy ereje beléjük szálljon. Nem letépték a fejét, hogy a táncos-énekjelenet végéig vérben ússzon mindenük…)
Az ének egyébként is több helyen sántít. Míg 1983-ban a kevésbé kiemelkedő énekesek profi “magyar hangot” kaptak, Alföldi vállalta, hogy az összes színész a saját hangján szólaljon meg. Gizella (Radnay Csilla), Réka (Tompos Kátya) és Sarolt (Udvaros Dorottya) jól énekelnek, de az Asztrikot alakító László Zsoltnak vagy akár Stohl Koppánynak inkább csendben kellett volna maradnia. (A színészeknek valóban nehéz dolguk van amúgy a kereskedelmi tévék miatt, szegény Stohl András arca az évek során úgy elkopott, hogy szinte már várom, mikor kezd el Koppányként is SMS-küldésre buzdítani bennünket “értékes nyereményekért” cserébe…) Állítólag egyes részeket azért játszik dupla tempóban a zenekar, hogy a színészek ki ne fogyjanak a szuflából… Persze tény, hogy jobb énekesekkel sem lett volna könnyű versenyre kelni olyan profik ellen, mint Sebestyén Márta, Vikidál Gyula, Deák Bill Gyula, Varga Miklós. Az utóbbi egyébként fel is tűnik a színpadon Nagy Feró oldalán: egy IK-1983 rendszámú Trabanttal érkeznek, ők alakítják az új idők káoszán kiigazodni képtelen régi öregeket, akiknek emlékezését Sarolt szakítja meg…
Noha a kortárs képi világ nem zavaró, néhány szimbólum teljesen félreértelmezett, és a sok giccs monumentális képek kissé elvonják a figyelmet a valódi konfliktusokról, a darab időtlen emberi vonulatáról. Sok a túlzás, amely kimondottan az ingerküszöb átszakítását tűzi ki céljául, hozzáadott művészi érték vagy mélyebb tartalom nélkül. A darab végén István királlyá lesz, és a nép géppuskaropogás közben, fekete ruhás alakok és SS-tisztek gyűrűjében, a földön agonizálva köszönti új, pápaszolga urát, majd tehetetlenül nézik végig, ahogyan az idegen hatalom szent korona alakú ketrecbe zárja őket. Alföldi itt már nem kérdést feszeget, konfliktust boncolgat, hanem határozottan állást foglal: István áruló tehát, nem szent, bár mentségére szól, hogy bábként mást aligha tehetett volna. Épp ezért meglepő, és igazából érthetetlen, ahogy az utolsó percben felcsendül a Himnusz, amely ebben a kontextusban többféle módon is értelmezhető*: íme, ez az előzmény vezetett minket a magyar nép “zivataros századaihoz”, a megbűnhődött múlthoz és jövendőhöz, és ezt az ellentmondásos karaktert tiszteljük mi államalapító szentként ma. Ugyanakkor ott egy másik kód is a megfejtésre, amiben jó volna inkább hinni: íme, ezek vagyunk mi, magyarok, emberek, pogányok, keresztények; tanuljunk mind a múlt hibáiból, és felejtsük el a megosztottságot, mert bármi is történjék, egységben az erő…
Védelmez vagy bezár? – kép: MTI
*ha hiszünk abban, hogy a rendező nem azért zárja csak ezzel a darabot, mert egy újabb giccses, kontextusidegen geggel akar minket megdöbbenteni
Eszter's Offtopic 
Barátnőmnek tetszett ez az új verzió, ő persze élőben látta, úgy egészen más a hangulata szerintem.
http://terapias-naplo.tumblr.com/post/58691752611/nem-vagyok-se-kritikus-se-muerto-de-velemenyem-attol
nekem meg a beszámoló tetszett. :) Igazából van jó pár olyan momentuma a darabnak viszont, aminél én esetlegességet érzek, egyáltalán nem azt, hogy a rendező uralja a szimbolikát, amit megjelenít. Sok helyen inkább csak keres egy kontextusidegen geget, hogy meghökkentsen. És annyira nem is gondolkoztat el, mint várnánk: annyira egyértelműen állást foglal, hogy alig marad tere az egyéni interpretációnak.
A szögletes, vagy népiesch-giccsesebben szólván szegletes dobok: cajón. Én modernes flamencóból ismertem, most megnéztem a wikit, és kora XIX század körül kialakult perui hangszer. Kicsit kontextusidegen és az időtényező is problémás, azt hiszem, tökéletes szinbóleumául szolgál az egész előadásnak: minden öncélú poén megengedett,a pontos tartalom nem érdekes. A sámándob ugye kerek és lapos, nekem a rendezés színészi játékostul, poénostul didaktikusan lapos maradt.
Áhááá, értem! Ezt a hangszert még sosem láttam, azt hiszem. Mindenesetre nem tudom, hogy egy újabb kontextusidegen gegről van-e szó, vagy tudatos szimbólum-kezelésről: a sámándob alakja a tökéletes forma, a kör, hiszen a végtelenséget, a határtalanságot és a szabadságot jelképezi (a sámán szabadon utzik a világok között, ugye). A négyzet ezzel szemben a négy elem, tehát az anyagba zártság szimbóluma, ami épp azt teszi lehetetlenné, amit a sámándob szolgálni hivatott: a téren és időn való felülemelkedettséget. Most akkor ezzel azt üzeni a rendező, hogy betrinyózott hippigecik ezek, nem csoda, hogy kivette a kezükből a gyeplőt az első nyugati hódító!
Apropó, gyeplő: a fehér ló szétkapása is érthetetlen. Őseink áldoztak lovat, no de annak szakrális jellege volt, és megették az állatot, hogy ereje beléjük szálljon. Nem letépték a fejét, hogy a darab végéig vérben ússzon mindenük… o_O
Csak egy gondolat a sámándob formájáról:
egyszerűen ilyen formát tudsz legyártani, körbehajtasz egy valami faágfélét, ráfeszítesz valami állatbőrfélét, és ez olyan körforma. Ugyanezt csak igen haladó eszköztárral tudod kivitelezni, ha négyzetes formát akarsz.
De szépen leírtad :D végtelenség, miegymás. Csak az élet ennél egyszerűbb. Főleg ezer éve.
Zoli, nem teljesen értem, hogy a sámándob elkészíthetőségének tényszerű praktikuma miért zárná ki annak szakrális szimbolikáját. Annál is inkább, mert abban az időszakban az emberek sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a szimbólumoknak, mint ma, amikor a tudomány és a technika fejlettsége elért egy olyasfajta szintet, amely a társadalmat anyagelvűbbé tette, mint valaha. Őseink minden bizonnyal még a fán növekvő szilvaszemek formájából is kiértettek egy üzenetet, amin mi már valószínűleg csak nevetnénk. De ez a természethez közel álló népek sajátja, akik ki vannak szolgáltatva az időjárásnak és az elemeknek, tehát keresik a kapcsolatot azzal. Persze, ma már a praktikum az első számú rendezőelv, ehhez kétség nem fér, de 1000 évvel ezelőtt komolyabb hangsúlyt kaptak az összefüggések, a szinkronicitások, az analógiák, és azoknak szimbolikája.
(És persze, nem kell kerek dobbal zenélni, léteztek már akkor is más (ritmus)hangszerek. Ám ennek ellenére több ezer évvel ezelőtt több kontinensen is a kerek sámándob honosodott meg a különféle csörgők mellett, pedig nem volt még internet, ahonnan értesülhettek volna a trendekről. :))
Kedves Eszter!
Rég rá jöttem, hogy nem vagyok újság író sőt nem is tanultam írni, sőt helyesen is ritkán. Ennek ellenére sok a mondani valóm.
Blogolok is még ha nem is értek hozzá. Ezt azért írtam előzetesben, a szerzőt még jobban piadesztál ra emelhessem e cikk író nőjét.
El olvastam jó néhány cikket István a király rock musical kapcsolatban és bekel hogy valljam. A menő felkapót újság írok szart se értenek ehhez a szakmához. (Azt sem értem kicsodák kiáltották ki menőknek)
Régóta olvasom követem ezt a nagyszerű blogot es szinte minden cikk olvasása után kedvet kapok az íráshoz.
Persze csak amatőr módon.
Szóval csak annyi köszi a cikket nagyon profi munka. Halliho
Előrebocsátom, hogy nem ismerem csak a mű eredeti verzióját, a mostanit nem láttam és nem is érdekel.
Hatalmas királyunkról azonban illik tudni valamit:
Apja, Géza volt az, aki paktumot kötött a nyugat-római császárral, melynek lényege az volt, hogy behajtja a magyarokat a kereszténység igái közé, ha az ő családfája maradhat a királyi vonalon.
Géza fiát, Vajkot (Szent István) küldte el a Vatikánba agymosásra. Ő hozta a szent koronát és ő mondott le korábbi védőszentünkről Szent Ilonáról, aki helyett kaptuk Szűz Máriát. Később német és olasz lovagok oldalán leverte nagybátyját Gyulát és 170.000 harcosát, majd Koppányt és 80.000 fős csapatát.
Végül fia, Imre is szembefordult vele. A mítosz szerint álmában megjelent a csodaszarvas és szembesítette az igazsággal és népe történelmével. Apja ekkor Gellért püspökre bízta fiát átnevelésre, de ez nem sikerült, mert Imre nem volt hajlandó behódolni a kereszténységnek, ezért a hivatalos verzió szerint megölte egy vadkan, aki olaszul beszélt. :)
Mivel nem volt utódja, így a királyság válságba került. István ekkor a 16 éves Orseoló Pétert hívta királyként, aki egy szót sem beszélt magyarul. Rá bízta az országot, pedig Vazult szerette volna a nép királyként.
Summa summárom István király eladta az országunkat. Alföldi ezek szerint ezt jól látja és volt bátorsága megfilmesíteni. Bevallom lehet hogy ezek után mégis megnézem. Ébresztő világ!
Köszönjük a fontos “keretes” kiegészítést. :)
Az “eredeti” (már amennyiben színházi műveknek lehet eredetijük, és nem csak újabb és újabb adaptációjuk) mű is épp ugyanerről szól, csak ott István egy ártatlan, félszeg, zavart fiatalemberként kerül ábrázolásra, aki belelkesedett a kereszténységre, és valódi hivatásának érzi Róma követését. Az Alföldi-verzió abban különbözik, hogy itt István nem naivan, hanem nagyon is tudatosan választja ezt az utat a hatalomért cserébe. Nyilván mindkét opció igaz, elvégre a neveltetése apja jóvoltából zavarttá és lelkessé tehette, ugyanakkor művelt fejedelmi sarjként azt is pontosan tudta, hogy milyen következményekkel jár a döntése.
Kitűnő! Most már csak azt nem értem, hogyha mindezek közismertek, akkor miért ünnepeljük még István királyt?
Ez szerintem sokunkat régóta foglalkoztat. Engem például nagyon. Oké, hogy a történelmet a győztesek írják, de azóta eltelt több mint ezer év. Vagy közben annyira részünkké vált az illúzió, hogy már el sem akarjuk engedni?
(Egyébként Imrét nem csak olasz, hanem német nyelvű vadkan is kivégezhette. Szent Henrik halálával a bajor uralkodócsalád férfiágon kihalt, így akár az utolsó nőági leszármazott, (Gizella révén) Imre is szóba jöhetett örökösként – és ez azért nem mindenkinek tetszett. Igaz, a német-római császári trónra pályázó helyi érdekeltségek is minden bizonnyal Rómához fordultak segítségért, ha már Imre ott volt agymosáson, és ők is ott voltak érdekeltek. Szóval: német biztatásra, de olaszul beszélő vadkan lehetett az… Ha Imre még pluszban ódzkodott is a kereszténységtől és az idegen befolyástól, akkor nyilván duplán jól jött a kiiktatása…)
Igazad van, nem akarjuk elengedni az illúziót.
“- Mi a világunk?
– Egy illúzió, aminek vagy behódolunk – mint a legtöbben teszik – vagy amin felülemelkedünk.
– Mit jelent felülemelkedni?
– Észrevenni, hogy semmi sem igaz, és minden megengedett. A törvények nem a mennyeiségből erednek, hanem indítékból. Most már értem, hogy a hitvallásunk nem arra szólít fel, hogy szabadok, hanem arra, hogy bölcsek legyünk.” (Assassin`s Creed)
Kedves Goldeneye,
Idézlek
“behajtja a magyarokat a kereszténység igái közé,”
“Ő hozta a szent koronát és ő mondott le korábbi védőszentünkről Szent Ilonáról”
Nem ismerem Szent Ilona legendáriumát, őt olyan pogány, kereszténység előtti szentként képzeljem? Mert ugye szentjei a keresztényeknek (katolikusoknak) vannak, a kereszténység igái közé még be nem hajott, azaz pogány őslakosoknak nincsenek.
Semmi jelentősége, hogy Szent Ilona pogány vagy keresztény volt. Szent Ilona Inana néven volt ismert, Szűz Mária pedig Mari Ur Nanshe volt. Mindkettő annunaki, mindkettő isten. Nem azzal árulta el a hazát István, hogy Ilona helyett Máriát választotta, hanem azzal, hogy behódolt az annunaki isteneknek.
Én igen gyenge vagyok sumer mitológiában, és abban nem vagyok biztos, hogy Szűz Mária meg Mari Ur Nanshe egy minőséget jelölnek, plusz az eredetmondákat sem tanulmányoztam még mélyebben, tehát ebben nem vagyok vitaképes. :).
De azt azért megjegyezném, hogy a kereszténység kisajátította a “szent” és az “egyház” szót, noha ezek a fogalmak a kereszténység előtti hitrendszerekben is jelen voltak, és ma is szerepelnek más vallásokban is (és a világvallások több irányzatában is, actually).
Az, hogy Szűz Mária és Mari Ur Nanshe egy és ugyanaz a személy csak az én logikai levezetésem. Ettől függetlenül tökéletesen biztos vagyok benne vagy mégsem?
Ezt ma nem fogjuk minden kétséget kizáróan igazolni, de ennek ellenkezőjét sem :D
Én azt mondanám, hogy az árulás még csak nem is a hitváltás volt, az csak egy tünete lett. Az árulás az volt, hogy noha a megszokott öröklési rendben nem ő következett, pápai segítséggel le tudta győzni a magyar csapatokat, és trónra került.
Valóban nem, de holnap visszatérhetünk rá. :)
logikai bukfenc van, de hagyjuk. a kedvenc ómagyar szavam a hagymáz :D
Miért hagynánk? Világosíts fel!
Nehogy abbahagyjátok ezt a diskurzust, most kezd érdekes lenni!
István király azzal,hogy Szüz Mária oltalmába ajánlotta az országot,átmentette a Boldogasszony – kultuszát .
Őszinte leszek mint mindig. Fogalmam sincs ki a Boldogasszony és még arra sem veszem a fáradtságot, hogy megnézzem a neten. Valószínűsítem, hogy arról a nőről van szó, aki állítólag képes volt arra, hogy szűzen essen teherbe. Ha ez így van, akkor éppen itt követte el a hibát nagy királyunk.
A Boldogasszony-kultuszról:
http://www.google.ro/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=2&ved=0CDQQFjAB&url=http%3A%2F%2Fwww.kiszely.hu%2Fistvan_dr%2F021.html&ei=nGgkUoLuK8XDswaFrYHoDA&usg=AFQjCNHxgaSunO1dqcYindQKO6K4SKOxAw&bvm=bv.51495398,d.Yms&cad=rja
Rábaközi sámánok hitvilága:
http://yotengrit.hu/hu/article/diohejban
Nincs az az isten, hogy elolvassam, de azért kösz!
Egy mondatban is kifejezhető, Goldeneye, ha nem szeretnél annyit óvasni: a Boldogasszony, alias Babba, “a Teremtő Öregisten”, alias a Nagyfőnök női oldalát, női minőségét képviselte. Tehát az Istenatya kép mellé volt egy Istenanyánk, mert akkoriban nem volt divat még a kereszténységre jellemző “csak a férfiak lehetnek hatalmasok” attitűd, inkább az egység anyagban megnyilvánuló polaritásában hittek az emberek. Az Istenanya képére aztán Gellért szerint könnyű volt ráhúzni a Szűz Mária-kultuszt, mondván, ő meg “egy istennek az anyja”, tehát ő is istenanya (a valóságban persze Mária nem volt szűz, csak egy szimpla zsidó hercegnő volt, bár máig vannak olyan hiedelmek, hogy nem volt zsidó vagy nem volt hercegnő, de ez a lényeg szempontjából mindegy is).
Óóóóó, nagyon köszönöm Eszter ezt a három rövid és egyszerű mondatra sikeredett egymondatos definíciót. A végén még kiderül majd, hogy Mária azért volt Boldog asszony, mert már nem volt Szűz. :)
Az egy mondat a lényeg, a többi a kiegészítés, az csak opcionális volt, de csak elolvastad ezek szerint. :) Hát, a szüzesség nem boldogít, de nem is feltétlenül teher. :)
Nincs mit tenni, a kihívó visszalépett.
Nekem nem a koncepcióval van bajom, hanem az előadás minőségével – de azzal rettentően. Valami förtelem volt, ahogy ezek ott énekeltek (mit énekeltek, kornyikáltak), színészi játék nulla, így pedig az első tíz perc után fogtam a fejem, és arra gondoltam, hogy ez most direkt ilyen szar, egy paródia, vagy ez a vállalhatatlan előadásmód is az újítás része, és csak én nem tudom átérezni. Annyi elég is volt belőle, nem néztem végig. Szánom-bánom. Legalább begyakorolhatták volna, na.
Eszter, biztos ízlés dolga is, de azt hiszem, nem ismered eléggé ezt a formanyelvet. Nagyon sokat kell ahhoz színházba járni, hogy összeálljon, mi miért van, az összefüggések, és akkor már nem öncélú. Júliusban voltam Nagyszebenben Faustot nézni, és nem tudtam róla írni, mert nagy, katartikus, zavarba ejtő rúgás volt, és tudom, azért: azt a nyelvet nem ismerem. Még négy ilyesmit néznék, értelmet nyerne sok minden. Gimnazistaként gúnyolódunk Kassákon meg a nonfiguratív művészeten, aztán ha tájékozódunk, elnémulunk.
Bizonyára így van, én csak laikusként tudtam nyilatkozni. Emellett persze ízlések és pofonok, másrészt meg tény, hogy élőben egészen más lehetett látni, mint felvételen. A hangulat, a hatások, a hangzás, az összhatás – nyilván a színház egy élő műfaj, és a tévés közvetítés pont a dolog lényegét heréli ki. Sokan mondták azok közül, akik élőben látták, hogy remek volt.
direkt nem néztem meg a posztot – sőt, nem olvastam el semmilyen kritikát, bár a címek és a leadek olykor kiverték a szemem – a darab megtekintése előtt. megtekintés alatt személyes ottlétet értek, nem tévét. a tévé ugyanis óhatatlanul torzít, pláne egy rockopera esetén. na, de most nem ez a lényeg. hanem, h baaaazmeg, iszonyatosan elvesztél a részletekben. kicsit fura látnom, h benned a sámándob formája indított el messzemenő elmélkedést, míg nekem egy libabőrös élmény kelléke volt, és kész. az pedig ízlés dolga, h a novákpéteres dalokat repeaten tudnám hallgatni, de deák-billből 15 mp-et bírtam @=P komolyan mondom, az áldozatbemutatásnál kedvem szottyant bekenni magam művérrel, és velük vergődni a ritmusra. a yt link meg “énekel a bácsi, jóvan”.
egyébként nyújtottál néhány új felismerést a darabbal kapcsolatban, azokért köszi @=)
Igen, én unatkoztam kicsit a produkció követése közben. Persze, ahogy Évának is mondtam, ez fakadhat javarészt abból a tényből, hogy a színház műfaja nem a tévé képernyőjére való, s ilyesformán sem a hangzás, sem a hangulat, sem az összhatás, sem az apró nüanszok nem jönnek át. Élvezeti szempontból főként az előbbi kettő az, ami számít, és ami kizárólag élőben jön át. A tévés verzió igazából csak arra jó, hogy lásd, mit akartak kihozni a dologból – az meg megtörtént, és kétségkívül érdekes volt.
ps.: Úristen, a repeaten hallhatás most kissé elrettent, merthogy épp megállapítottuk a kollégákkal, hogy mivel huszadika óta nonstop mindenki az István, a királyról beszél, folyamatos dallamtapadásunk van, és bármilyen kedvesek is ezek a dalocskák, azért már rohadtul unjuk 24/7 dudorászni őket! :DDD
ps2.: Erről eszembe jutott, hogy kéne csinálni egy tesztet: “Mit árul el rólad az István, a király-dallamtapadásod?” – haha, később meg is csinálom, kajakra.
Én még nem láttam a darabot,de azt gondolom,hogy a blogirónak lehet igaza,a sámándobok,művér csak mint hatásvadász kellékek jelennek meg,a szakralitás most (tüntetően?) mellékes.Nem gondolom ,hogy olyan bonyolult formanyelvet használt volna a rendező,amiből nagy összefüggésekre kellene rájönni,hiszen a jelenlegi politikai hátteret jól ismerjük .Nagyon jó észrevétel, miért is van a sámándobnak szögletes formája!?