Hibrid borzalom

“A black metalt általános a mizantrópia és a keresztény világ megvetése jellemzi, de a különböző zenekarok filozófiája vérre menő ellentétben áll egymással. Az előadók egy része ateista vagy antiteista nézeteket vall, míg mások az ősi pogány vallásokhoz vagy a sátánizmushoz fordulnak. A szövegek hangulata gyakran depressziós vagy nihilista” – tudjuk meg a Wikipédiából. A black metal nagyjából az egyetlen zenei stílus, ami mindig is oly’ hidegen hagyott engem, mint norvég január az éjjeli temetőkerteket, de persze kikerülhetetlen a műfaj, ha az ember belekóstol kicsit az alternatív zenei újságírásba. Meg is lepődtem, mikor nemrég rájöttem, hogy ma már keresztény, sőt: katolikus black metal csapatok is léteznek…

…akik – saját definíciójuk szerint – “Jézus Krisztus győzelmét hirdetik a Sötétség Fejedelme felett”, épp ezért unblack metalnak is hívják a bizarr hibrid műfajt. Tudniillik ők már nem feketék, hanem feketétlenek, merthogy a világossággal kapcsolatba hozni valamit, ami eredetileg a 1, teista sátánizmus, 2, az ateista sátánizmus, 3, a sötét oldali pogányság művészi formanyelve volt, azért mégis csak túlzás volna. Szóval, nem fehérek, csak feketétlenek, ugyanakkor viszont még így is világít a negró a szájukban, és nem szívesen futnék össze velük éjszaka a sötétben:

A képen az Antivenom nevű keresztény unblack metal horda (hú, ezt még leírni is…!) Sacred Funeral című albumának borítója látható, akik a híres ős-black-thrash bandának, a Venomnak az ellenpólusát kívánják manifesztálni, az “ellenmérget”. Az ellenméreg persze nem más, mint a Szentlélek (lásd: fehér galamb) és Jézus Krisztus (lásd: kereszt), amihez az egyszeri kifliszájú extrém harcos imára kitárt kézzel, az ég felé fordulva jut el, brutális károgás-hörgés és zajos torzított riffek közepette.

Mivel az Antivenom nem egyedülálló jelenség mintapéldánya, az unblack metal mélyen underground és földszagú híveinek még saját fanzine-jük is van. Szerencsére nem olvassák sokan, de hát ez a műfaj alapkövetelménye is egyben: ami szélesebb tömegekhez is eljut, az nem elég trú. Az Unblack Metal Zine megjelenésében és tartalmában is abszolút ortodox, bár ők nem gyújtanak fel templomokat, nem vernek agyon keresztény gyerekeket és nem esznek emberi agyvelőt pörkölt gyanánt:

Apropó, pörkölt! Mielőtt még teljesen kiakadnál, hogy miről írok már megint, megjegyezném, hogy a blökk mötálon alkalmasint nagyon jókat lehet derülni. Épp ezt a célt szolgálja a – mellesleg rendkívül edukatív – vegan Black Metal Chef is, aki a fentebb említett brutális zenei kontextusban mondja el, hogyan kell tofut vágni a thai tésztaételbe. Zseniális felvétel a műfajra jellemző epikus kiállásokkal, és legalább annyira hibrid ez is, mint a zsáner keresztényíesítése: a black metálosok egy része ugyanis szeret kecskét áldozni és galambot belezni hobbiból, tehát a “vegán feketefémer” kifejezés legalább annyira oximoronnak tűnik, mint a Jézus-követő ex-sátánista:

Persze, vannak vélemények, miszerint a két véglet – már nem a vegánság, hanem a kereszténység és a black metal – szimbólumait tekintve nem is tér el annyira egymástól. Van ugye a kereszt, ami évszázadokon át kínzóeszközként funkcionált, és adott a fordított kereszt, ami pedig kardot formál (Lucifer, a lázadó, aki Isten serege ellen indult harcba). Szenvedés és harc, mindkettő a sötét oldalhoz kapcsolódik inkább, ráadásul egyes vélemények szerint akkor is fordított keresztet írunk magunkra, amikor keresztet vetünk (homlok, szív tájéka, bal váll, jobb váll – kösd csak össze). Nem csoda, hogy a New Yorker saját márkájának tervezői választani sem tudtak a két szimbólum közül:

Akárhogy is, legyen szó vegán vagy keresztény – sőt katolikus – (un)black metálról, a műfajt azért nem ajánlom jó szívvel senkinek, mert egysíkúan depresszív és nihilista, ráadásul zeneileg sem túl…hmmm, “színes”. Maximum néha vigyoroghatunk egyet azon, hogy “cut the tofu into tri-ang-lessss”…