Aktuális

Apró düh

Tiny rage, apró düh. Ma hallottam először a kifejezést, pedig az érzést nagyon is jól ismerem. Arról van szó, amikor felbosszant egy látszólag jelentéktelen dolog, ami engem talán nem is érint, az igazságérzetemet viszont annál inkább.

tiny-impotent-rage

Az apró düh nem olyan, mint az első világ problémái. Tudod, amikor rájössz, hogy a melóhelyhez közeli kajáldákat már mind unod, amikor túl sok ezresed van ahhoz, hogy a pénz elférjen a bérlettokban, amikor szomjas vagy, de elfogyott az üdítő, vagy amikor szétfagysz az irodában nyáron a légkondi miatt. Ezek az első világ álproblémái, melyek éles kontrasztot képeznek a harmadik világ valós gondjaival: az éhínséggel, az erőszakkal, a háborúval, az AIDS-szel és a túlnépesedéssel.

Az apró düh egészen más, bár valódi, húsbavágó problémaként ő sem értelmezhető. A tehetetlen, kielégítetlen, megmagyarázhatatlan módon sárba tiport igazságérzetünket világítja meg, a hipermarketben, a buszon, a kocsmában, a blogokon és leginkább a Facebookon, természetesen. Persze, hiszen ez az a felület, amelyen a legtöbb különböző emberrel lehetünk kapcsolatban egyidejűleg, az időt és a teret legyőzve, így bármelyik pillanatban előugorhat a kék-fehér bokorból az Apró Düh nevű kismanó. Merthogy nagyon is jelen van, és megmérgezi a pillanatot, ha nem vigyázunk.

Nem arról van szó, hogy értelmes, értő tálalásra kerül egy fontos probléma, melyet érzékeny, nyitott emberek járnak körül, akiknek véleménye – hát igen, van ilyen – nem egyezik. Arról sem beszélhetünk, amikor egy számunkra fontos ügyet hozzánk közel álló ember aláz… nem, akkor a düh kicsit sem apró, nagyon is méretes. Az apró düh tehát legtöbbször egy Facebookon felejtett linkből fakad, amely aztán órákon, sőt napokon át tartó kommentháborúhoz vezet, vagy éppen – idő és kedv híján – egy nagy adag bosszúságot okoz, ami órákra elkedvteleníti az embert. Akkor is, ha az apró düh pontos részleteire már nem is emlékszünk, csak a rossz szájízre, amit maga után hagyott.

Délután azon tűnődtem, hogy számomra milyen formában szokott manifesztálódni az Apró Düh. Nézzük csak…

1. A felületesség, mélységnek álcázva, közelről szemlélve

Mi is ez?“Táncolj az univerzum zenéjére. Csak el kell csendesedned kicsit, s meghallod a végtelen dalt, mely minden létezőben ott szunnyad. Ha a világ táncát járod, ragyogni fogsz a fénytől”. Az ismerőseid – érett, felnőtt emberek – álszent közhelyeket közlő kétsorost osztanak meg az élet értelméről, naplementében csókolózó pár vagy párás tekintetű kisállat képének kíséretében. Felbosszant, hogy az embereket a felszínes féligazságok foglalkoztatják, ahelyett, hogy egy kicsit a dolgok mélyére ásnának. Az, ahogy könnyű és gyors megvilágosodásra vágyik mindenki, remélve, hogy a vak hurráoptimizmus a valódi teremtőerő egyetlen katalizátora, amely még a megértés és a megélés komplexebb dimenzióinak hiányát is könnyedén pótolja.

Mit lehet tenni? – Az ilyen és ehhez hasonló giccses közhelyek egyrészt a jóllakottság téves érzetét adják, míg valójában csak víz tölti ki a gyomrodat, másfelől viszont néha-néha azért feláztathatnak egy-egy kérdőjelet a felszín alatt. Van, aki csak ezt az instantcoelho-nyelvet érti, és egyelőre hajlandóság sincs benne, hogy mélyüljön: a modern szépirodalom remekeit és a mélyebb spirituális keresés dilemmáit nem hozhatod el erőszakkal az életükbe, de talán egy kétsoros elgondolkodtatja őket egyszer. Ma még megelégszenek valamivel, amit két másodperc alatt lájkolhatnak a telójukon metrózás közben, de ki mondta, hogy ez örökre így is marad? (Meg úgy egyáltalán, mi közünk van nekünk ehhez?) Bosszankodás helyett hájdoljuk azt, aki szerint “csak azt veszítheted el, ami soha nem volt igazán a tiéd. Csak az hullhat ki a kezeid közül, aminek a lelked mélyén valójában soha nem volt helye”, és ezt naponta ötvenszer ki is írja a falára. Én már megtettem.

2. A félreértések vígjátéka, távolról szemlélve

Mi is ez? – Érzékeled, hogy valaki, akit igazából alig ismersz, teljesen másnak gondol téged, mint aki és ami valójában vagy. Pontosan tudod, hogy nem kellene törődnöd azzal, ki mit gondol, de azért csak idegesít valamilyen szinten, hogy a haverod öccse, aki igazából évente kétszer-háromszor látsz, azt hiszi, hogy féllábú unikornisokkal élsz nemi életet, és te még csak elmondani sem tudod neki, hogy szó sincs ilyesmiről igazából csillámfaszlámákkal hálsz. Valahányszor látod, eszedbe jut, hogy ő azt hiszi, hogy te… pedig nem is. És sértő a feltételezés.

Mit lehet tenni? – Igazából két lehetőség is van. Az egyik az, hogy a jövőben ignorálod, mit hisz rólad Kiss Pista. Ahhoz, hogy más rólam mit gondol, nekem semmi közöm. Ha azonban Kiss Pistát gyakrabban látom, mint jólesne, a legegyszerűbb, ha odamegyek hozzá, és elbeszélgetek vele egy kicsit. Nemrég sikerült egy rokonnal tisztáznom egy félreértést, és meglepő volt a konklúzió: mi mindent képzelnek egymásról az emberek, csak mert nem mondják ki soha, hogy mi jár a fejükben…!

3. A hateread klasszikus esete

Mi is ez? – Nem csak a trollok ismerik az érzést, amikor felfedez az ember egy blogot, ami egyszerűen lebilincselően, abszurdan idegesítő. Ezeket általában a következő típusok valamelyike vezeti:
a, a Messiás, akinek szent meggyőződése, hogy ő irányítja a világot, és kezében van minden bölcsesség forrása, s ezáltal rendkívül nevetségessé válik, pláne, mivel állandóan saját magáról áradozik csupán;
b, a Megmondóember, aki sok tekintetben hasonlít a Messiáshoz, de ő azért idegesít minket, mert minduntalan túlfolyó, áradó, expresszív-agresszív jelzős szerkezeteket fröcsög fel a seggéből, és megmásíthatatlan igazságokként tálalja azokat;
c, a Szerencsétlen, akivel állandóan történik valami szörnyűség (még az ág is húzza), és minden bizonnyal skizofréniában, antiszociális személyiségzavarban és/vagy bipoláris betegségben szenved (leánykori nevén mániás depressziós);
d, a Lázadó/Művész, aki nagyon alternatív, nagyon underground és földszagú, de a világ sajnos nem érti meg, ezért ő távoli elefántcsont tornyából figyeli szánakozva a fokhagymaszagú pór népet… és közben valamiért imádja fotóztatni magát/munkáit/magát, mint fő munkáját.
Az a helyzet ezekkel a blogokkal, hogy beszippantják a gyanútlan nézelődőt, és bár felbosszant minket a felsorolt attitűdök mindegyike, időről időre mégis képes vagyunk “odakattintani egy percre”, hogy megnézzük, wattafuck történik épp Abszurdfalván.

Mit lehet tenni? – Nos, én egy ideje hateread-mentes vagyok, és ez rendkívül felszabadító érzés. Na jó, idén néhányszor megbotlottam, de akkor sem merültem el a “basszus-ez-de-durva” felkiáltások sűrűjében. “Ő így fejezi ki önmagát”, mondta egy kedvenc zeneszerzőm évekkel ezelőtt egy borzalmas csörömpölésre, és ha már nem tudok segíteni, legalább ne fürdessem őt a hülyeségben azzal, hogy teret adok az extroverziójának. Durva, igen, de rám kicsit sincs építő hatással, ha ezen puffogok: előítélet, gyűlölet, undor… ezek az érzések rombolnak, és időt, erőt, energiát vesznek el az igazán fontos dolgoktól, hogy cserébe a hateread tárgya számára generáljanak hirdetési bevételt. Ne építsd le magad hasonló marhaságokkal, ha valaki valamiért idegesít, néma hateread vagy nyílt trollkodás helyett egyszerűen ne nyisd meg az oldalát soha többé! Komolyan, a trükk működik!

4. Az agresszív általánosítások ténnyé formálása

Mi is ez? – Apró dühöt élsz át, valahányszor valaki meggondolatlan, empátiát nélkülöző, agresszív határozottsággal ejt ki valamit a száján, ami… több ember életének szentségért sérti… vagy egyszerűen csak nem igaz. Minden férfi baszógép, a nőknek csak a rosszfiúk és a pénzes pasik kellenek, minden zsidó az ördögtől való, a csórók megérdemlik, hogy egész életükben szegények maradjanak, aki hülye, haljon meg, ha kilóg a fél csöcse, ne csodálkozzon, hogy megerőszakoljak… és a többi flegma kijelentés, amelyek mögül hiányzik minden belátás/rálátás, ami az embert érzékennyé teszi az őt körülvevő világra.

(Szintén apró dühöt élsz át, amikor azon kapod magad, hogy már megint ebbe a hibába estél te is, pedig mindent megteszel, hogy az egységet lásd az emberiségben, ne a különbözőségeket, és mégis, tessék.)

Mit lehet tenni? – Én ilyenkor mindig felmérem, hogy érdemes-e vitatkozni. Általában nem, mert a potenciális vitapartnerről tudom, hogy nem nyitott a sajátján kívül más perspektívára – legalábbis akkor és ott nem. Sokáig azt hittem, hogy majd egyszer, egy sör mellett elmondom neki, miért vérforralóan buta dolog azt mondani, hogy “Győzike lánya is adócsaló lesz, mint az apja”, de aztán rájöttem, hogy nem feladatom, hogy meggyőzzek bárkit is bármiről – és talán az sem, hogy rasszista-soviniszta véglényekkel cimbizzek. Filozofálni, véleményt cserélni és nézőpontot ütköztetni szeretek, ha adott egy befogadó, nyitott közeg, amely nem meggyőzni vagy megalázni, hanem megérteni akar – én is erre törekszem ugyanis. Ennek hiányában azonban ma már inkább hallgatok – maximum néhány kérdést teszek fel gondolatébresztés gyanánt – idegen közegben, mert… nincs értelme zárt kapukat döngetni. Ha fontosnak érzem a témát, az írás mindig segít, ezt is csak ajánlani tudom.

5. A privilégiumok számonkérése azoktól, akik nem kivételezettek

Mi is ez? – Bosszant, amikor kiváltságos helyzetét úgy tálalja az egyszeri ember, mintha – a világtól különálló lényként – kizárólag magának köszönhetne mindent, és az összes többi élőlény is hasonló háttérből érkezne, mint ő. “Én sosem mernék használt Polskival furikázni az autópályán, egy normális autó azért csak biztonságosabb.” “Én nem hiszek a hitelben, magára vethet minden svájci frankos, aki földönfutó lett. Ezt a lakást is a lekötött pénzemből/családi örökségből vettem, és bár nem mentem nyaralni két évig, szerintem bölcs döntést hoztam.” “Én nem értem, hogy képesek ilyen disznóméretűre hízni ezek a tinik, én két kiló csokit és három liter kólát iszom egy nap, és mégsem tudok hízni egy grammot se.” “Nem unod ezt a porfészket? Én meghalnék, ha olyan helyen kéne laknom, ahol nincs pizzaszállítás éjjel.” “Kiesett az ablakon a gyereke? Hát, megérdemelte, ha nem vigyázott rá, minek az ilyennek gyerek?”

Mit lehet tenni? – Hééé, helló, nem vagyunk egyformák, és a körülményeink sem egyeznek! Amire az egyik embernek születésénél fogva (anyagilag, mentálisan) lehetősége van, az a másik számára nem mindig reális opció, legalábbis nem azonnal, csettintésre. Nincs azzal gond, ha erre olykor rámutatunk (netán más hívja fel a figyelmünket a tényekre), de a sárdobálásba itt sem – mint a 4-es pont esetében – érdemes belemenni. Talán konfliktuskerülés, meg mérlegségem lenyomata, de már nem állok le trollokkal vitázni olyan dolgokról, amelyekről egyikünknek sincs fogalma… Ezek egytől egyig meddő viták, akkor már inkább írjunk egy összeszedett posztot a jelenségekről, amelyek – szerintem – kerülendőek, és foglalkozzunk azokkal az ügyekkel, amelyek számunkra – ha nem is (csak) magunk miatt, de – fontosak.

Összességében véve talán mondhatnánk, hogy csökkenteni, de legalábbis szűrni kell az online jelenlétet, és offline életünk szereplőit is muszáj körültekintően megválogatnunk. De ez csak a jéghegy csúcsa: valójában a lényeg az, hogy nemet mondjunk az apró dühre, helyet adva így a konstruktív meglátásoknak és az apró örömöknek… mert tényleg annyi minden van, ami rossz szájízt felválthatja. Még nem tudom, sikerül-e erősnek maradnom, de… ma kezdek!

apró düh

Reklámok
Eszter névjegye (861 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

11 hozzászólás Apró düh bejegyzéshez

  1. Jaj, de nagyon érint ez a téma engem mostanában, 3-tól 5-ig pedig többszörösen halmozódnak a jelenségek, pedig nem is vagyok mérleg. Épp a hétvégén olvastam egy bejegyzés alatti kommentfolyamot egy oldalon, ami végeérhetetlen vitába torkollott, és hiába értettem mindkét fél álláspontját, és láttam világosan, hogy – szerintem – melyikük hol hibázott, és hát mindegyik csak ember, tehát az ilyen előfordul, és hiába esett le ez mind 20 komment elolvasása után, sőt, addigra már untam is a témát – kb. 150-ig folytattam az olvasást. Eltelt kb 1 óra (mivel mindenki kilométerhosszan fejtette ki ugyanazt), mikor egyszer csak kinéztem a monitor mögül, és megkérdeztem magamtól, hogy mi a francokat csinálok, és mégis miért? Aztán folytattam 200 kommentig, mire sikerült végre elszakadnom. Másnap néztem, 400 komment után nem sokkal lezárták a hozzászólási lehetőséget. Szerencsére a maradékra már nem vagyok kíváncsi :)
    Egyébként arra jöttem rá, hogy nálam ezek abból adódnak, hogy fáj látnom a sok hülyeséget, és azt gondolom, sok mindenre lenne értelmesebb, hatékonyabb, szebb megoldási út is annál, amit sokan követnek. És olyan jó lenne ezt elmondani, és olyan jó lenne ha megértenék – de hát igen, más gesztenyéjét nem kaparhatom ki (óhh, én szegény..). Épp jókor jött egyébként az előző bejegyzésben leírt álmod, mert én is éppen oda jutottam tegnapra. Ti. hogy ne mást akarjak nevelni, hanem foglalkozzak a saját dolgommal, pl. azzal, hogy mennyivel értelmesebb, hatékonyabb és szebb lenne az életem a másokon való bosszankodás nélkül ^.^

    • Az utolsó bekezdés nagyon frappánsan kifejezi a lényeget, igen. Köszönöm.

      Én nemrég képes voltam végignézni Facebookon egy vitát, ami két segítő szakmában dolgozó ember között zajlott. Döbbenet, de úgy ölték, alázták, ítélték el egymást (durva személyeskedés, vádaskodás included), hogy alig hittem el, hogy ők segítenek más, félresiklott életű embereket. Aztán hirtelen megértettem: az egyik múltjában van egy fejezet, amit máig bevallottan szégyell, és mivel a másik ugyanebbe a hibába esett, most őt támadja. Egyszerű projekció: magában nem tudta feldolgozni, ezért kivetíti másra, akit szabadon megvethet miatta. Elképesztő!

      • Egyébként az ilyen szitukban én is mindig tanulok – nyilván. Vagy azt, amit a sztárbloggerrel kapcsolatban írtál (micsoda fáziskésésben vagyok, mostanában kezdem sejteni, hogy kiről szól az a bejegyzés – jajdejónekem ^.^), hogy mi van bennem, ami miatt annyira idegesít a másik, vagy azt, hogy hasonló kérdésben/vitás ügyben/témában én vajon mit tennék, hogy foglalnék állást, egyáltalán, hogy viszonyulok az egészhez. No de ehhez elég kb kettő percre szembefutni a jelenséggel, onnantól kezdve már belső munka következne. Ennél többet foglalkozni a konkrét üggyel nettó mazochizmus. :)

  2. nekem szerencsére már csak egy napi szintű tiny rage-em van, ami viszont többnyire nem is annyira tiny: a legkisebb számítógép-belassulást is nehezen tűri az idegrendszerem. nem kerül elő a kisbalta, de a limited edition káromkodás-kollekció mindenképpen. jó lenne kinőni, de azt hiszem, a kiváltó problémák orvoslása minden tekintetben hatékonyabb @=P

    • De az 1st problem, a tiny rage-hez az igazságérzetednek kell sérülnie! :D És tény, hogy a belassulás sosem apró dühöt hoz, hanem baltávalszétcsesznémazegészet-érzést. Lehet, az is érdemel egy külön posztot. XD

  3. Jó ez a lista, csak az a baj, hogy sztem ezeket mindenki csinálja is néha-néha. Bár az is lehet, hogy én most buktatom le magam:).

    Sokat lehet ezekből tanulni. Én pl., sokszor átgondolom az egész életemet, bizonyos dolgokhoz való hozzáállásomat amikor találkozom egy hasonló esettel, csak akkor éppen a másik oldalon vagyok. Rögtön rájövök, hogy mennyire idegesítő, zavaró, fárasztó, szánalmas és nevetséges tudok lenni ha nem figyelek oda :D.

    Aztán éppen ezért hasznos is ezeket másokon látni, mert utána már nem csinálom. Az legalább elmondható, hogy fejlődőképes vagyok :D.

    • Hajaj, épp azért tárgyalom ezeket a problémákat, mert újra és újra belefutok ezekbe a hibákba! Muszáj tudatosítani, hogy no, no, no.

      Szerintem fejlődőképesek vagyunk, abszolút. :)

  4. “valamiért imádja fotóztatni magát/munkáit/magát” ROTFL
    pompás egy poszt! jó éjt.

  5. Próbáltam az általad leírtak fényében objektívan megvizsgálni önmagamat és a blogomat. Egy perc után rájöttem, hogy ez még “az istennek se megy”. Önmagunkra egyszerűen képtelenség objektívan tekinteni, lévén szubjektumok vagyunk.

    Innentől két lehetőség van. Próbálok megfelelni a külső igényeknek, hozzáigazítom a dolgokat az elvárásokhoz, úgy táncolok, ahogy a világ fütyül. Ergo azt csinálom, mint mindenki és én is jó ideig. De miért tenném, hiszen minden problémánk legfőbb oka ez? Kilőve tehát.

    A másik, hogy teszem, amit tennem kell, írom amit írnom kell. Ez egyesekben – főleg a téma miatt – úgy csapódhat le, hogy Messiás, Megmondóember vagy Lázadó/Művész vagyok, pedig csak keresem önmagamat és a valóságot. De mivel az első verziót kilőttem, ezért kénytelen vagyok maradni ennél. Ez az én dolgom.

    Itt jön be a 2-es pontod, miszerint valaki, aki nem ismer – márpedig az olvasók nem ismernek – teljesen másnak gondolhatnak, mint ami valójában vagyok. Ez viszont már az ő dolguk.

    De ehhez nekem már semmi közöm sincs. :)

    (Egyébként az írással teljesen egyetértek.)

    • A saját vélemény kifejezése nem messianisztikus póz. A Messiás akkor volnál, ha mindenkit megfenyegetnél, hogy irgumburgum lesz, ha nem úgy gondolkozik, ahogyan te. Nagy különbség. Én ismerek ilyeneket, és eltartott egy ideig. míg le tudtam tenni a függőséget…. van egy vonzódásom a bizarrhoz, mindig is volt. (Erre mondom én azt, hogy a birkaszerep levetkőzése a lázadással kezdődik, csak nem érdemes ott megállni. És erre mondod te, hogy a fekete birka is csak birka… ugyanarról beszélünk.)

      Az meg tény, hogy a felsorolt típusok mindegyikéből van bennünk valamennyi, különben engem sem zavarna, hogy van ilyen. :D

  6. Ismerős érzés, helyzetek…simán csak bosszúságnak, bosszankodásnak nevezném.

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: