Apró düh

Tiny rage, apró düh. Ma hallottam először a kifejezést, pedig az érzést nagyon is jól ismerem. Arról van szó, amikor felbosszant egy látszólag jelentéktelen dolog, ami engem talán nem is érint, az igazságérzetemet viszont annál inkább.

Az apró düh nem olyan, mint az első világ problémái. Tudod, amikor rájössz, hogy a melóhelyhez közeli kajáldákat már mind unod, amikor túl sok ezresed van ahhoz, hogy a pénz elférjen a bérlettokban, amikor szomjas vagy, de elfogyott az üdítő, vagy amikor szétfagysz az irodában nyáron a légkondi miatt. Ezek az első világ álproblémái, melyek éles kontrasztot képeznek a harmadik világ valós gondjaival: az éhínséggel, az erőszakkal, a háborúval, az AIDS-szel és a túlnépesedéssel.

Az apró düh egészen más, bár valódi, húsbavágó problémaként ő sem értelmezhető. A tehetetlen, kielégítetlen, megmagyarázhatatlan módon sárba tiport igazságérzetünket világítja meg, a hipermarketben, a buszon, a kocsmában, a blogokon és leginkább a Facebookon, természetesen. Persze, hiszen ez az a felület, amelyen a legtöbb különböző emberrel lehetünk kapcsolatban egyidejűleg, az időt és a teret legyőzve, így bármelyik pillanatban előugorhat a kék-fehér bokorból az Apró Düh nevű kismanó. Merthogy nagyon is jelen van, és megmérgezi a pillanatot, ha nem vigyázunk.

Nem arról van szó, hogy értelmes, értő tálalásra kerül egy fontos probléma, melyet érzékeny, nyitott emberek járnak körül, akiknek véleménye – hát igen, van ilyen – nem egyezik. Arról sem beszélhetünk, amikor egy számunkra fontos ügyet hozzánk közel álló ember aláz… nem, akkor a düh kicsit sem apró, nagyon is méretes. Az apró düh tehát legtöbbször egy Facebookon felejtett linkből fakad, amely aztán órákon, sőt napokon át tartó kommentháborúhoz vezet, vagy éppen – idő és kedv híján – egy nagy adag bosszúságot okoz, ami órákra elkedvteleníti az embert. Akkor is, ha az apró düh pontos részleteire már nem is emlékszünk, csak a rossz szájízre, amit maga után hagyott.

Délután azon tűnődtem, hogy számomra milyen formában szokott manifesztálódni az Apró Düh. Nézzük csak…

1. A felületesség, mélységnek álcázva, közelről szemlélve

Mi is ez? – “Táncolj az univerzum zenéjére. Csak el kell csendesedned kicsit, s meghallod a végtelen dalt, mely minden létezőben ott szunnyad. Ha a világ táncát járod, ragyogni fogsz a fénytől”. Az ismerőseid – érett, felnőtt emberek – álszent közhelyeket közlő kétsorost osztanak meg az élet értelméről, naplementében csókolózó pár vagy párás tekintetű kisállat képének kíséretében. Felbosszant, hogy az embereket a felszínes féligazságok foglalkoztatják, ahelyett, hogy egy kicsit a dolgok mélyére ásnának. Az, ahogy könnyű és gyors megvilágosodásra vágyik mindenki, remélve, hogy a vak hurráoptimizmus a valódi teremtőerő egyetlen katalizátora, amely még a megértés és a megélés komplexebb dimenzióinak hiányát is könnyedén pótolja.

Mit lehet tenni? – Az ilyen és ehhez hasonló giccses közhelyek egyrészt a jóllakottság téves érzetét adják, míg valójában csak víz tölti ki a gyomrodat, másfelől viszont néha-néha azért feláztathatnak egy-egy kérdőjelet a felszín alatt. Van, aki csak ezt az instantcoelho-nyelvet érti, és egyelőre hajlandóság sincs benne, hogy mélyüljön: a modern szépirodalom remekeit és a mélyebb spirituális keresés dilemmáit nem hozhatod el erőszakkal az életükbe, de talán egy kétsoros elgondolkodtatja őket egyszer. Ma még megelégszenek valamivel, amit két másodperc alatt lájkolhatnak a telójukon metrózás közben, de ki mondta, hogy ez örökre így is marad? (Meg úgy egyáltalán, mi közünk van nekünk ehhez?) Bosszankodás helyett hájdoljuk azt, aki szerint “csak azt veszítheted el, ami soha nem volt igazán a tiéd. Csak az hullhat ki a kezeid közül, aminek a lelked mélyén valójában soha nem volt helye”, és ezt naponta ötvenszer ki is írja a falára. Én már megtettem.

2. A félreértések vígjátéka, távolról szemlélve

Mi is ez? – Érzékeled, hogy valaki, akit igazából alig ismersz, teljesen másnak gondol téged, mint aki és ami valójában vagy. Pontosan tudod, hogy nem kellene törődnöd azzal, ki mit gondol, de azért csak idegesít valamilyen szinten, hogy a haverod öccse, aki igazából évente kétszer-háromszor látsz, azt hiszi, hogy féllábú unikornisokkal élsz nemi életet, és te még csak elmondani sem tudod neki, hogy szó sincs ilyesmiről igazából csillámfaszlámákkal hálsz. Valahányszor látod, eszedbe jut, hogy ő azt hiszi, hogy te… pedig nem is. És sértő a feltételezés.

Mit lehet tenni? – Igazából két lehetőség is van. Az egyik az, hogy a jövőben ignorálod, mit hisz rólad Kiss Pista. Ahhoz, hogy más rólam mit gondol, nekem semmi közöm. Ha azonban Kiss Pistát gyakrabban látom, mint jólesne, a legegyszerűbb, ha odamegyek hozzá, és elbeszélgetek vele egy kicsit. Nemrég sikerült egy rokonnal tisztáznom egy félreértést, és meglepő volt a konklúzió: mi mindent képzelnek egymásról az emberek, csak mert nem mondják ki soha, hogy mi jár a fejükben…!

3. A hateread klasszikus esete

Mi is ez? – Nem csak a trollok ismerik az érzést, amikor felfedez az ember egy blogot, ami egyszerűen lebilincselően, abszurdan idegesítő. Ezeket általában a következő típusok valamelyike vezeti:
a, a Messiás, akinek szent meggyőződése, hogy ő irányítja a világot, és kezében van minden bölcsesség forrása, s ezáltal rendkívül nevetségessé válik, pláne, mivel állandóan saját magáról áradozik csupán;
b, a Megmondóember, aki sok tekintetben hasonlít a Messiáshoz, de ő azért idegesít minket, mert minduntalan túlfolyó, áradó, expresszív-agresszív jelzős szerkezeteket fröcsög fel a seggéből, és megmásíthatatlan igazságokként tálalja azokat;
c, a Szerencsétlen, akivel állandóan történik valami szörnyűség (még az ág is húzza), és minden bizonnyal skizofréniában, antiszociális személyiségzavarban és/vagy bipoláris betegségben szenved (leánykori nevén mániás depressziós);
d, a Lázadó/Művész, aki nagyon alternatív, nagyon underground és földszagú, de a világ sajnos nem érti meg, ezért ő távoli elefántcsont tornyából figyeli szánakozva a fokhagymaszagú pór népet… és közben valamiért imádja fotóztatni magát/munkáit/magát, mint fő munkáját.
Az a helyzet ezekkel a blogokkal, hogy beszippantják a gyanútlan nézelődőt, és bár felbosszant minket a felsorolt attitűdök mindegyike, időről időre mégis képes vagyunk “odakattintani egy percre”, hogy megnézzük, wattafuck történik épp Abszurdfalván.

Mit lehet tenni? – Nos, én egy ideje hateread-mentes vagyok, és ez rendkívül felszabadító érzés. Na jó, idén néhányszor megbotlottam, de akkor sem merültem el a “basszus-ez-de-durva” felkiáltások sűrűjében. “Ő így fejezi ki önmagát”, mondta egy kedvenc zeneszerzőm évekkel ezelőtt egy borzalmas csörömpölésre, és ha már nem tudok segíteni, legalább ne fürdessem őt a hülyeségben azzal, hogy teret adok az extroverziójának. Durva, igen, de rám kicsit sincs építő hatással, ha ezen puffogok: előítélet, gyűlölet, undor… ezek az érzések rombolnak, és időt, erőt, energiát vesznek el az igazán fontos dolgoktól, hogy cserébe a hateread tárgya számára generáljanak hirdetési bevételt. Ne építsd le magad hasonló marhaságokkal, ha valaki valamiért idegesít, néma hateread vagy nyílt trollkodás helyett egyszerűen ne nyisd meg az oldalát soha többé! Komolyan, a trükk működik!

4. Az agresszív általánosítások ténnyé formálása

Mi is ez? – Apró dühöt élsz át, valahányszor valaki meggondolatlan, empátiát nélkülöző, agresszív határozottsággal ejt ki valamit a száján, ami… több ember életének szentségért sérti… vagy egyszerűen csak nem igaz. Minden férfi baszógép, a nőknek csak a rosszfiúk és a pénzes pasik kellenek, minden zsidó az ördögtől való, a csórók megérdemlik, hogy egész életükben szegények maradjanak, aki hülye, haljon meg, ha kilóg a fél csöcse, ne csodálkozzon, hogy megerőszakoljak… és a többi flegma kijelentés, amelyek mögül hiányzik minden belátás/rálátás, ami az embert érzékennyé teszi az őt körülvevő világra.

(Szintén apró dühöt élsz át, amikor azon kapod magad, hogy már megint ebbe a hibába estél te is, pedig mindent megteszel, hogy az egységet lásd az emberiségben, ne a különbözőségeket, és mégis, tessék.)

Mit lehet tenni? – Én ilyenkor mindig felmérem, hogy érdemes-e vitatkozni. Általában nem, mert a potenciális vitapartnerről tudom, hogy nem nyitott a sajátján kívül más perspektívára – legalábbis akkor és ott nem. Sokáig azt hittem, hogy majd egyszer, egy sör mellett elmondom neki, miért vérforralóan buta dolog azt mondani, hogy “Győzike lánya is adócsaló lesz, mint az apja”, de aztán rájöttem, hogy nem feladatom, hogy meggyőzzek bárkit is bármiről – és talán az sem, hogy rasszista-soviniszta véglényekkel cimbizzek. Filozofálni, véleményt cserélni és nézőpontot ütköztetni szeretek, ha adott egy befogadó, nyitott közeg, amely nem meggyőzni vagy megalázni, hanem megérteni akar – én is erre törekszem ugyanis. Ennek hiányában azonban ma már inkább hallgatok – maximum néhány kérdést teszek fel gondolatébresztés gyanánt – idegen közegben, mert… nincs értelme zárt kapukat döngetni. Ha fontosnak érzem a témát, az írás mindig segít, ezt is csak ajánlani tudom.

5. A privilégiumok számonkérése azoktól, akik nem kivételezettek

Mi is ez? – Bosszant, amikor kiváltságos helyzetét úgy tálalja az egyszeri ember, mintha – a világtól különálló lényként – kizárólag magának köszönhetne mindent, és az összes többi élőlény is hasonló háttérből érkezne, mint ő. “Én sosem mernék használt Polskival furikázni az autópályán, egy normális autó azért csak biztonságosabb.” “Én nem hiszek a hitelben, magára vethet minden svájci frankos, aki földönfutó lett. Ezt a lakást is a lekötött pénzemből/családi örökségből vettem, és bár nem mentem nyaralni két évig, szerintem bölcs döntést hoztam.” “Én nem értem, hogy képesek ilyen disznóméretűre hízni ezek a tinik, én két kiló csokit és három liter kólát iszom egy nap, és mégsem tudok hízni egy grammot se.” “Nem unod ezt a porfészket? Én meghalnék, ha olyan helyen kéne laknom, ahol nincs pizzaszállítás éjjel.” “Kiesett az ablakon a gyereke? Hát, megérdemelte, ha nem vigyázott rá, minek az ilyennek gyerek?”

Mit lehet tenni? – Hééé, helló, nem vagyunk egyformák, és a körülményeink sem egyeznek! Amire az egyik embernek születésénél fogva (anyagilag, mentálisan) lehetősége van, az a másik számára nem mindig reális opció, legalábbis nem azonnal, csettintésre. Nincs azzal gond, ha erre olykor rámutatunk (netán más hívja fel a figyelmünket a tényekre), de a sárdobálásba itt sem – mint a 4-es pont esetében – érdemes belemenni. Talán konfliktuskerülés, meg mérlegségem lenyomata, de már nem állok le trollokkal vitázni olyan dolgokról, amelyekről egyikünknek sincs fogalma… Ezek egytől egyig meddő viták, akkor már inkább írjunk egy összeszedett posztot a jelenségekről, amelyek – szerintem – kerülendőek, és foglalkozzunk azokkal az ügyekkel, amelyek számunkra – ha nem is (csak) magunk miatt, de – fontosak.

Összességében véve talán mondhatnánk, hogy csökkenteni, de legalábbis szűrni kell az online jelenlétet, és offline életünk szereplőit is muszáj körültekintően megválogatnunk. De ez csak a jéghegy csúcsa: valójában a lényeg az, hogy nemet mondjunk az apró dühre, helyet adva így a konstruktív meglátásoknak és az apró örömöknek… mert tényleg annyi minden van, ami rossz szájízt felválthatja. Még nem tudom, sikerül-e erősnek maradnom, de… ma kezdek!