Miért gáz a megcsalás, ha egyszer a társadalom is támogatja?

A társadalom előszeretettel népszerűsít egy-egy hibás berögződésen alapuló függőséget, ha érdeke fűződik hozzá. És itt most nem a (hatalmas bevételeket hozó) alkoholra, a szerencsejátékra vagy a cigarettára gondolok, amelyekkel természetesen lehetséges mértékkel is élni, hanem a monogám párkapcsolatba ékelt, hazugsággal álcázott férfi-promiszkuitásra, más néven a félrelépésre, a megcsalásra.

A közelmúltban alkalmam nyílt végignézni egy esetet közvetlenül közelről, amelynek keretében a szép, okos, szenvedélyes, érett nőt többször is megcsalta párja, majd a könnyes végjátéknál – és ez az igazán durva, mert a többi a kettejük dolga – a férfiak és az idősebb asszonyok (!) ordítva magyarázták, hogy ugyan már, a Karcsi szeret téged, de hát hajtja a vére, nézd el neki ezt a kis hibát, férfiből van. Ismétlem, nem csak a macsó haverok tekintettek jelentéktelen, színes kis epizódként a félrelépés-sorozatra, hanem az “oldalbordák” is váltig bizonygatták, hogy egy jó házasságban a férfihűtlenség nem jelenthet gondot, ők is így éltek ám évtizedekig, mielőtt az az áldott jó embör, aki mindennél jobban szerette őket, “belehalt a prosztatába”… így mennek a dolgok az életben, evvan, pont. Eltűnődtem: vajon tényleg ez volna a dolgok normális rendje?

Eszembe jutott az ismerős, aki nemrég egy vidám – zömében férfiakból álló – asztaltársaság mellett berzenkedett a “hűség” szó hallatán, hogy ő bizony a házasság után is “nagy vadász” maradt, és “nem kis vadakat” sikerült ám “becserkésznie”. Döbbenten figyeltem, hogy az asztalnál ülő hímek jó mókaként tekintettek házas barátjuk kalandjaira, s csupán ketten tiltakoztak az ötből: az egyikük jól láthatóan irigy volt, és bosszantotta, hogy ő kutyának se kell, míg Zsoltira tapadnak a nők, a másik férfi volt az egyetlen, aki méltatlannak érezte, ha egy házasember a félrelépéseivel kérkedik, miközben mindenki ismeri a szerelmes, boldog – és mindenekelőtt hűséges – feleséget, aki egyelőre mit sem sejt. Vajon ha szétnézünk az ismerőseink körében, hány hasonló esettel találkozunk? És őszintén: vajon az ilyesfajta helyzetek nem éppúgy megalázóak az egészséges lelkű férfiak, mint a nők számára?

Mi ez, és miért gáz?

Szögezzük le rögtön az elején: nincs bajom a promiszkuitással. Igaz, igényem sincs rá, de azért, mert engem nem ilyen fából faragtak, még felfogom, hogy másoknak – férfiaknak és nőknek egyaránt – a szexuális partnerek gyakori váltogatása hoz friss színt az életébe. Egy kicsit magasabb szintet érintve, még azt is elfogadom, hogy annak a két – három, négy, öt… – embernek éppen dolga volt egymással, ami csak arra az egy estére – pár órára, tizenöt percre – terjedt ki. Azzal sincs gond, ha egy pár a nyitott kapcsolat mellett dönt: őszintén, nyíltan, mert épp erre van szükségük (kérdés persze, hogy mi mozgatja ezt a vágyat, és nem kerül-e függőség a képletbe, de erről ma külön nem fog szó esni). Tőlem ez a szemlélet nagyon távol áll, de miért akarnám mindenkinek azt, amit magamnak…? Ők tudják – ha tudják.

Amiről én most beszélek, és ami veszélyes, az a monogám párkapcsolatba ékelt titkos promiszkuitás, amit a népnyelv egyszerűen csak megcsalásnak nevez, amiről a férfi – nem minden férfi, hanem az a férfitípus, akinek ez problémát jelent – nem akar és “nem is tud” leszokni, mert személyisége részének érzi, s ezt a világ – a későbbiekben leírt módon – támogatja is. Támogatja, mert a patriarchális társadalomban a férfi az úr, és számára így kényelmes, kellemes, és ő így jut plusz energiához. És ez gáz. Gáz, mert hazugság árán történik, fájdalmat okoz a másiknak, megalázza őt, s olyasmivel szembesíti, amire nincs szüksége (egy vele egynemű ember testnedve a saját nemi szervéhez közel, kishitűség és önbizalomhiány, továbbá mások sajnálkozó, lenéző pillantásai). Leginkább pedig azért gáz, amiért minden más függőség is: egyre növelni kell a “dózist”, és egy külső tényezőhöz köti a belső elégedettséget, aminek megszűnése esetén eltűnik az elégedettség is.

A társadalom válasza a megcsalásra

Természetesen férfiak és nők egyaránt megcsalják egymást, talán még csak azt sem állíthatjuk teljes biztonsággal, hogy a férjek nagyobb létszámban, mint a feleségek. Ugyanakkor a társadalom a férfi-promiszkuitás mellett áll, méghozzá különféle buta, szociál-darwinista tévhitekkel, melyek az embert szinte állati szintre alacsonyítják:

• hát férfi, a vérében van…
• ez az evolúció lényege: a hímállat minél több nőstényt akar megszerezni, hogy génjeit továbbörökítse
• milyen helyes kisfiú, már csajozik ezerrel, az óvodában is öt barátnője van…
• a férfi a hódító, az agresszív, a kiáradó; természetes, hogy minden nőt meg akar magának szerezni…
• nagy vadász ő, az a normális, hogy becserkészi a vadat…
• igényli a változatosságot, hiába jó családapa
• vizuális típus szegény, nem gyűrheti le az ösztöneit: ha meglát valami szépet, hát reagál rá…

És a kedvencem: “Ha egy kulcs a világ összes zárját nyitja, akkor az a világ legértékesebb kulcsa. Ha azonban egy zárat a világ összes kulcsa nyit, akkor bizony a világ legvacakabb zárjáról beszélünk.” Milyen találó, tiptop kis hasonlat, ugye? Minden stimmel, tökéletes az analógia, csak egy gond van: a kulcsot és a zárat mi hoztuk létre a négy elemből, míg mi azok vagyunk, akik a négy elem fölött teremtőként állunk: az élőlények, akik a tárgyi világot ésszel és szándékkal mozgatják, nem csak sodródnak az időjárás viszontagságainak kitéve.

Tárgyak akarunk lenni, esetleg állatok, amelyek szabad akarat nélkül, anyagi létüknek kiszolgáltatva engednek mindennek, amely őket – helyettük – mozgatja? Valóban erre vágyunk? Nos, ha akarnánk se volna ez lehetséges, de persze mi az önrendelkezési jogunkhoz – és annak minden szabadságához – nagyon is ragaszkodunk. Csak a felelősséget tennénk félre, mert az macerás…

A vallás is megéri a pénzét…

Apropó, négy elem: a hímnemű istenképpel felvértezett, férfiközpontúvá tett vallások ugyan nem támogatják (“ne paráználkodj”), de elnézik a férfi-promiszkuitást. A férfi a fej, a nő a nyak. A bölcs nő hallgat, és becsukja a szemét. Okos akarsz lenni vagy bölcs? A bölcseket szeretik ám, ők lesznek hosszútávon a boldogabbak.

Számtalan történetet hallottam már különféle keresztény és zsidó (és ajaj, eleve többnejűséget engedélyező muszlim) közösségek tagjaitól, akiket a férjük megcsalt, de “a vének” mégis a megbocsátást propagálták (nemhogy hétszer, hetvenhétszer!), hogy “ne kelljen lerombolni a családot” egy “jelentéktelen apróság” miatt (“hiszen szeret, és mindent megtesz értetek!”). Amikor aztán a hetvennyolcadik félrelépésre is sor került (és mondjuk vetélést, koraszülést okozott egy idegenből szállított nemi betegség), és a nő válást kezdeményezett, még ő volt az istentelen ribanc, aki a házasság szent kötelékét puszta önzésből és hiúságból felrúgta (“biztos valahol összeolvasott valamit, ahol fellázították”). A közösség kivetette magából, s ő többé nem vehetett részt a szent szertartásokon, nem gyónhatott, nem áldozhatott, s az ismerősök is elfordították a fejüket. Ők nem hétszer, egyszer se…

…és a legtöbb new age-hitrendszert se kell félteni…

Persze nem csak a nagy világvallások, hanem a new age-spiritualitás legtöbb irányzata is bután, értetlenül szemet huny a hazugságokkal álcázott promiszkuitás felett. Biztos mindenki találkozott már a klisékkel:

• a férfi kiárad, a nő befogad, ez az élet rendje, jin és jan
• a férfi elmegy vadászni, hódítani, míg a nő otthon várja másik felét, akinek oldalbordájából származik
• a külső világ ura a férfi, a belsőé a nő
• a férfi a szellemi világban teremt, a nő az anyagiban
• a férfinek szüksége van a női nemi szervre, mert a méh közelségéből nyeri az energiát
• a “szereptévesztés” káoszhoz vezet
• meg kell élnünk férfi és női minőségünket, amelynek része az irányítás és a szolgálat.

Természetesen itt is számos igazság jelenik meg, csak éppen egy nagy gond van: az univerzum semelyik princípiuma nem mondja, hogy egyik nem a másik alárendeltje kell, hogy legyen, s amire az egyik képes, arra a másik nem. Sőt, univerzális szinten egy nagy törvény van: ne tégy mással olyat, amit nem szeretnél, hogy mások tegyenek veled. Érdekes, nincs ott a kitétel, hogy kivéve Jóska, aki megcsalja Katit, mert férfiből van, hajtják az ösztönei, nem tehet róla szegény, de azért még szereti Katit és a gyerekeket…

Nem, mindkét nem mindenre képes, csak – pusztán nemükből fakadó alapminőségüket nézve – más utakon. Sőt: mindkét nem hordoz magában jegyeket a másik nem princípiumaiból, ez így természetes. És akkor arról még, ugye, nem is beszéltünk, hogy mennyi olyan dolog van, amely nem a nemünkből ered, hanem egész egyszerűen a hormonoktól és testrészektől független, végtelen és örök szellemünkből táplálkozó személyiségünkből…! Aki abból indul ki, hogy az ember több hatvan-hetven kiló rothadó húsnál, de ezt elfelejti, az épp a gyereket önti ki a fürdővízzel együtt.

És most nagyító alatt: tényleg nem érted, miért gáz?

De nézzük csak meg még közelebbről, mi is ez a megcsalás, és miért gáz, hogy a patriarchális társadalom minden létező szinten támogatja, de legalábbis szemet huny felette. Nos, a szexualitás óriási transzformáló erő, nagyon nagy energiákat mozgat meg: nem csoda, hogy az egész világot uralja és mozgatja, és az LCD-tévétől kezdve a csokiparányon át a bestsellerekig mindent szexszel adunk el. Valóban igaz, hogy az irányítást, a hatalmat megerősíti mindaz, amit a szexualitás intenzív megélése okoz, ráadásul a legfélősebb kisfiúból lett férfi is pozitív visszacsatolást szerez, ha bizonyítja: sokféle alfanőstényt képes megszerezni magának. Mivel ez férfierejét, önbizalmát és státuszát egyszerre emeli, vágyni fog rá, és ha alkalma nyílik rá, meg is teszi, s a kellemes, adrenalinnövelő délutánokból egy idő után függőségbe torkolló hobbi lesz, amelyből nincs kiszakadás…

De ez-e vajon a legjobb módja annak, hogy valaki erős, magabiztos legyen, és nagy hatalomra tegyen szert? Nem, mert épp az a baj vele, ami az összes többi függőséggel: külső forrásból táplálkozik. Vedd el a külső forrást, és megszűnik az erő, a magabiztosság, a hatalom. Ha épp nincs nő, egy szánalmas, kishitű, szomorú figura ül előtted, aki szidja a pénzéhes/ emancipált/nagyigényű/frigid nőket, akiket épp nem tudott megszerezni (“megszerezni”, birtokolni, igába hajtani!), s ezért forrás nélkül maradt, amelyből táplálkozhatna. Esetleg magát szidja, mert egy lúzer, aki nem jut egyről a kettőre, nem ért már “a nők nyelvén”…

Nézd meg az aktív férfikorból kifelé lépegető öreg, impotens menedzsereket és kőműveseket: azt, hogy mit össze nem szenvednek, amikor már nem áll pöccre, parancsszóra a dákó, sőt: nem áll sehogy sem. Először kétségbeesetten hajkurásszák a fiatal nőket, akiket a vagyonukkal és a tapasztalataikkal igyekeznek elkábítani, aztán szánalmas vén bolondként túladagolják magukat Viagrával, végül pedig meghalnak prosztatarákban, szívinfarktusban – mennyiszer, de mennyiszer impotensen.”Ez még messze van” – hiszi persze mindenki, amíg előtte áll.

A függőség természetesen a kezdetek kezdetén nagyon menőnek tűnik: szintetikus drogokkal is vagány dolog reggelig szexin táncolni tizennégy évesen a diszkóban, de pár évvel később az első halott barát és a mély ráncok a beesett szemek alatt már nem a legvonzóbb perspektíva, ahogyan az inkontinencia sem az. A változatos nőmenüvel megélt szexfüggőség sem tartozik ebbe a kategóriába: mert ha az nincs, te sem vagy, közben pedig napról napra épp magadat – és a családodat, a magodat – pusztítod el vele.

Igen, igen: az elmondottak természetesen a nőket is érintik, csak éppen a társadalom – mivelhogy döntően patriarchális – a női promiszkuitást előbb és durvábban szankcionálja, mint a férfit. Nemhogy a félrelépő, de már a “szabadszerelemben” élő nő is ribanc, míg a férfi büszke vadász, nagy hódító, családapaként pedig alfahím, aki engedett vére hívásának. A kérdés csak az, hogy miért akarnánk függők lenni, függőségben élni, amikor lehetünk szabad emberek is, akik egészséges mértékletességben, hazugságok és meghasonlás nélkül élik az életüket? És igen, ha gondok – hiányok – vannak a kapcsolatainkban, akkor arról beszélünk, nyíltan és őszintén beszélünk, nem pedig elnyomjuk és siketvakon hurcoljuk őket tovább…