Egyívásúak

Vannak emberek, akikkel valahogy adott a közös hullámhossz. Látom őket, életemben először, és az első pillanattól fogva végtelenül ismerősnek tűnnek. Rokonszenvesek, és teljesen biztonságban érzem magamat mellettük: nem kell óvatoskodni, hogy ne akasszam ki vagy ne bántsam meg őket (mindig adott a pikáns poénkészlet), és nincs szükség arra sem, hogy üres fecsegéssel, “smalltalkkal” plántálgassam a barátság csíráját, hogy az minél nagyobbra nőjön.

Egyforma témák ragadják meg a figyelmünket, hasonló dolgokon somolygunk csendesen és röhögünk hangosan, értjük egymás elvont gondolatmenetét, és mindenek előtt: nyelvét. Igen, talán a legegyértelműbb irányjelző: mindig világosan, érthetően kiderül, hogy egyívásúak vagyunk-e, vagy más bolygóról érkeztünk, esetleg “csak” egy hasonló életszakasz hozott bennünket közel egymáshoz (annak is megvan a maga szépsége, de az egy kicsit más műfaj). Az ösztön előre megsúgja, aztán a kommunikáció igazolja a megérzést: ez mindig bejön, könnyű felismerni a “fajtámat”, akárhány éves legyen, akárhol éljen.

Nem biztos, hogy “az egyívásúak” mindegyikével feltétlenül barátok leszünk, hiszen sokan vagyunk, a világ minden szegletében, és az anyagot természetesen az idő és a tér határozza meg. “Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.” A barátsághoz idő kell, amit egymásra szánunk, és közös élmények, amelyeket együtt – időről időre egy térben – élünk át. Ez természetesen nem valósítható meg több száz emberrel, akik kétszáz, kétezer kilométerre élnek tőlünk, ráadásul épp egészen más életszakaszon mennek keresztül, mint mi.

Szóval, nem lesz mindenki barát, akivel adott a közös hullámhossz: a többségük kedves ismerős marad, akit jó, nagyon jó látni újra és újra. Egy kicsit olyan, mint hazamenni: látod, örülsz, és azonnal ott kapcsolódtok, ahol legutóbb – akár hónapokkal, évekkel ezelőtt – abbahagytátok. Másokkal még ennyi sem alakul ki: épp csak összefuttok egy-egy nagyobb társaságban, összevillan a tekintetek, és örültök, hogy a másik is ott van. Ilyen egyszerű, ennyire kevés is elég. Csak úgy lenni, együtt – tervezés, felelősség, ígéret nélkül.

Azokért viszont, akikkel úgy alakult, hogy közeli barátok is lehetünk – annak minden felelősségével, hiszen “egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél” -, nagyon hálás vagyok. Mostanában egyre jobban látom, milyen csodálatos emberekkel vagyok körülvéve: elképesztően bölcsek vagytok, nyitottak, kíváncsiak, bátrak, talpraesettek, de semmit nem fogadtok el kétkedés nélkül, benneteket már nem lehet félmegoldásokkal átvágni, nem mosható ki az agyatok. Jó, hogy mellettetek magamat is ilyennek látom néha, mert húztok magatokkal előre mind.

Mindig ott vagytok, amikor kell: van, hogy csak egy mondattal, ami helyre zökkent, máskor órákon át, azzal a segítséggel, amit csak ti, személy szerint tudtok adni, és ami megment engem. Hol a fenében volnék nélkületek, halljátok? Nem látnék se a lelkem fenekére, se az ingatlanvásárlás mélyére. És röhögünk nagyon sokat együtt, annyit, amennyit másokkal lehetetlen volna. Köszönöm, hogy vagytok nekem, ti mindannyian: neveket nem mondok, tudjátok, kik vagytok. És köszönöm a többieknek is, akik csak úgy vannak, kicsit messzebbről, mégis egy nagyon mély kapoccsal, ami összeköt bennünket.