Ötezres

Zoli a vendéglátóipar aprócska láncszeme, közelebb a piramis aljához, mint a tetejéhez. Ahogyan az általában szakmai berkekben lenni szokott, a borravalót az ő munkahelyén is a közös dobozba teszi mindenki, s a nap végén az előre leosztott szerepek szerint részesülnek a dolgozók a plusz bevételből, a mosogatólánytól a szakácsig.

Történt egyszer, hogy Zoli egy idős, szalonspiccbe merevedő törzsvendéget húzott ki a csávából, amiért bőséges jatt ütötte a markát. A fiú azonban nem tette zsebre a pénzt, hanem becsületesen a közös dobozba hajtogatta a ropogós ötezrest, noha a plusz feladatra már rég a munkaideje lejárta után került sor, ráadásul sem a mosogatólánynak, sem a szakácsnak nem volt köze a sikeres végkifejlethez.

Később aztán nehéz idők jöttek, Zolinak sárga csekkeket kellett befizetnie, és többször is összeveszett a főportással, aki aránytalanul nagy részt hasított ki a csapat jattkészletéből, noha az ő bére jóval magasabb volt, mint a többieké együttvéve. Mikor aztán az idős törzsvendég – néhány hónappal később – újra magas jattal honorálta Zoli lojalitását, a fiú gondolt egyet, és zsebre tette a pénzt. “Én dolgoztam meg érte, a munkaidőmön túl, teljesen egyedül, ez az ötezres az enyém” – gondolta.

Teltek-múltak a napok, ám Zoli csak nem tudott napirendre térni a történtek fölött. “Talán meg kellett volna osztanom a pénzt a többiekkel, elvégre Gardner bácsi régi törzsvendég minálunk. Vagy legalább el kellett volna mondanom, hogy az öreg milyen adakozó kedvében volt, amiért az öt dupla-whiskyje után hazafuvaroztam az Audiját…” – gondolta, s úgy érezte, voltaképpen meglopta a kollégáit. Hiszen ha nincs a munkahely, ő sem jut az extra pénzhez…

Épp ezek a kérdések szorongatták Zoli lelkét, amikor a főnöke a közeli kisboltba szalasztotta, mert épp elfogyott a camambert sajt. Reggel, mielőtt a forgalom beindulna, gyakran kell elugrania a boltba ezért-azért, amire váratlanul szükség lehet a konyhán. Precízen, a rá jellemző gondossággal számolta le a fiú az ezreseket a pénztárnál, éppen ezért a döbbenettől szóhoz se tudott jutni, amikor egy félórával később felfedezte: egy ötezres bizony hiányzik a tárcából!

Vajon mi történhetett a pénzzel? “Rosszul számolhattam ki az összeget a pénztárosnak, aki nem vette észre, hogy többet adtam. Esetleg észrevette, csak nem szólt. De az is lehet, hogy útközben, a nagy rohanásban csúszott ki a bankjegy a tárcából, és nekem fel se tűnt…” – bosszankodott magában, mert ötezer forint számára nagy pénznek számít ezekben az ínséges időkben. Ötezer forint, ennyi volt, tessék!

Ötezer forint… ízlelgette magában a szavakat, amikor hirtelen bevillant: épp ennyit csúsztatott a markába Gardner bácsi is…! “Nahát, ez nem lehet véletlen!” – futott át az agyán. “Épp ezt a pénzt vettem el én is a munkatársaimtól, és költöttem el egyedül!” Hirtelen újraéledt szívében a bűntudat, és megértette, miért kellett elveszítenie azt az ötezrest: “Isten büntetése! Becstelenül jutottam a pénzhez, de el is vette tőlem a sors” – ezt egy órával később már hangosan is kimondta egy sör mellett, amit a szálloda bárjában, a munkaidő lejárta után gurítottunk le együtt.

– Miből gondolod, hogy ez Isten büntetése? Nem lehet, hogy ami történt, az a természetes, magától értetődő következménye annak, hogy úgy érezted, nem érdemled meg a pénzt? – kérdeztem higgadtan. Abban a pillanatban világosan láttam: Zoli öntudatlanul telefonált az univerzumnak, hogy vegye ki a tárcájából az ötezrest – nem többet, nem kevesebbet, csak azt az ötezrest -, mert nem érdemli meg. És lám, így is történt. Mit kell ezen csodálkozni?

– Velem mindig ilyen hülye balesetek történnek, amikor végre rendbe jönnék egy kicsit anyagilag. Mégis mi a fenét tehetnék, hogy ne hulljon ki a kezemből a pénz folyton?! Reszketve számolom át a lóvét mindig, mindenhol, nehogy elhagyjak akár egy fillért is… – kezdte elveszíteni a türelmét, féltem, hogy további önsorsrontásba bocsátkozik perceken belül. Ebben majdnem annyira jó, mint a részeg vendégek hazafuvarozásában az éjszaka közepén.

Mit is mondhatnék? Zoli egész életében úgy állt a pénzhez, hogy azt csak véres, verejtékes munkával lehet megkeresni (keresni, még csak nem is találni!), a gazdagok pedig egytől egyig önző, szemét emberek, akik becstelen módszerekkel csalják össze maguknak a limuzinravalót, miközben módszeresen zsigerelik ki a szegényeket. Ráadásul a vakszerencse forgandó: egyszer fent, máskor lent…

– Hogy mit csinálj? Három dolgot: először is, hidd el, hogy megérdemled a tisztességes, bő pénzt a munkádért, mert becsületesen dolgozol. Másodszor pedig feledkezz meg az Isten büntetése-szlogenről, mert ez itt most a saját magad büntetése volt. Ne tegyél hát semmi olyat, amitől lelkifurdalásod lehet, és meg fogod látni, hogy ezek a hülye balesetek is elkerülnek majd. Végül pedig: ne reszkess folyton a pénz elvesztésétől, mert azzal épp olyasminek adsz energiát, aminek nem kéne. Koncentrálj inkább arra, hogy szereted a pénzt, amit jól esik elkölteni mindarra, amire szükséged van – vágtam rá egy levegővel, gondolkozás nélkül.

Néha egyszerűen csak azt mondjuk, amit a másiknak épp hallania kell ahhoz, hogy lásson valami fénycsóvát az alagút végén, ami nem a vonat. Beszélni persze könnyű, a nehéz feladatot itt most ő vállalta magára: valószínűleg időbe telik, amíg levetkőzi az összes hibás beidegződést és korlátozó hiedelmet, ami a bőség megéléséhez kapcsolódik, félelem és bűntudat nélkül. Ezután pedig majd rájön arra is, hogy nem öreg, antropomorf istenek élik ki rajtunk fenséges bosszúvágyukat, hanem mi magunk büntetjük magunkat gyakran kegyetlenebbül, mint hinnénk…