Köszönöm a kétséget!

Kérdésekkel születtem. Nyolcévesen már egy fél vonalas füzetet teleírtam a kérdőjeleimmel Berci atyának hittanórára a Bibliával kapcsolatban. Eleinte türelmesen válaszolgatott, aztán megmondta: a hit nem ismer kételyt, döntsem el, hogy kötekedni és agyalni akarok-e vagy Isten útját járom, mert a kettő nem fér meg egymás mellett. Két irányba egyszerre nem lehet haladni. (Persze Isten útját akartam, de azt meg úgy hogy lehet, ha vannak dolgok, amik nem férnek a fejünkbe…? Kétely.)

Később aztán sok kérdésemre választ kaptam, természetesen nem csak a Bibliával kapcsolatban. Sőt; olyan rutinos kérdezővé váltam, hogy médiamunkás lett belőlem ma már a legtöbbször fel sem kell tennem a kérdést hangosan, előbb-utóbb mutat rá egy választ az élet. Azt gondolom, talán kérdezni tudok a legjobban a világon: hangosan is meg halkan, magamban, hogy senki ne hallja. Ó, ha más is ilyen jól menne!

Berci atya nem sejti, de én akkor és ott, nyolcévesen nem hívő lettem, hanem kérdező. Hit számomra nem létezik, csak megélés meg megértés – lehetőleg a kettő együtt. És ami ezen felül van: az mind kérdés. Nyitott kérdés, amire a különös, mások számára érthetetlen, bizarr válaszokat sem utasítom el csípőből.

Ezzel eddig is tisztában voltam, és örültem neki: engem nem vesz le a lábamról vízuméhes pakisztáni menekült pár kedves szóval, én nem csatlakozom semmilyen kisegyházhoz féligazságok kedvéért, engem nem szippant be demagóg politikai párt egy magasztos eszmével. Én kérdezek, és megvárom a választ. Nem hívő vagyok, hanem megélek és megértek dolgokat. Ez egyfajta szabadság, és egy biztonságot adó, szilárd világkép alapja.

Egy dolog zavart csak: a kétely, ami néha a kérdések mellé lopakodik. Csendesen, szerényen mögém somfordál, és Laár András hangján megkérdezi: “Nooooooooo’mális vagy?”, és a válasz általában valami válogatott köcsögség, Karinthy Frigyes Énkéjének stílusában. (Elég gyakran nemleges, de szórakoztat, nem aggódom miatta.) Magát a kételyt viszont sosem szerettem, mert hát a kétség nem egység, és egy dologban Berci atyának is igaza volt: két irányba egyszerre nem lehet haladni. Márpedig az enyém mindig is markáns volt: az a típus vagyok, aki megfürdött a hideg vízben, és öt perccel később már kételkedik… vajon valóban a víz volt hideg? Nem én melegedtem ki, nem csak az érzékeim játszottak velem? És amúgy meg mihez képest hideg az a víz?

Persze, hozott az élet jó néhány tapasztalatot, aminél nem volt helye a kétségnek. Van, ami egyszerűen csak az, ami, és bárhonnan, bárhogyan is nézed, ugyanaz marad. Mégis, szerettem volna, egész életben, egy mindent elsöprő bizonyosságot, ami soha, de soha nem engedi be a kételyt. Még ostoroztam is magamat, amiért ennek megvalósításban még sehol sem járok.

Aztán meg most… itt ülök, és életemben először hálás vagyok minden kétségemért, legyen szó munkáról, családról, önismeretről, spiritualitásról, pénzről, politikáról, mozgalmakról, ideológiákról. Hála az égnek, hogy kétségeim vannak, hogy kérdezek…. másoktól, de mindenekelőtt magamtól is…!

Mi hozta ezt a pálfordulást? Nos, a hétvégén még egy blogkollégámat támadták be a próféta trónjáról, szexualitásán és gyászán (is) gúnyolódva, ám releváns érvek nélkül. Döbbenten álltam az eset előtt, görcsbe rándult a gyomrom. Sok minden kavargott bennem: az, hogy a bölcs ember nem szól bele más életébe kérdés nélkül, és nem is ítélkezik, legalábbis nyilvános agresszió-cunami formájában nem. A vitát kezdeményező fél pedig – bármennyire is más szintjén áll a megélésnek és a megértésnek – nem indulatos kirohanásokkal próbálja meggyőzni a másikat igazáról, hanem józan érveket sorakoztat fel egymás után, miközben tisztelettel viseltetik a másik személye – szexualitása, gyásza – iránt.

Nem értettem, és azóta sem értem, hogyan helyezkedhet valaki – bárki, most nem csak a történet főszereplőjére gondolok – a mindentudó szerepébe, aki látatlanul, messziről is képes megmondani, mi a jó a másiknak. (És most egy pillanatra tegyük fel – csak játsszunk el a gondolattal, – hogy tényleg tudja. Ha tudja, akkor segítőként nem az a feladata, hogy a megszégyenítés és lerohanás stratégiája helyett higgadt, értelmes módon foglalja össze mindazt, amire a másik fél nyitott? Márpedig a támadó itt olyan ember volt, aki segítő hivatást választott, és épp szakmai rátermettségét kívánta illusztrálni azzal, hogy személyeskedve próbált megalázni valakit, akivel soha egy szót sem váltott.)

De hagyjuk is Violettáékat. A hétvége kérdése az volt, hogy vajon hogyan betonozódhat bele valaki annyira a (vélt vagy valós, ez a lényeg szempontjából most mindegy is) igazába, hogy kivesszen belőle minden alapvető emberi bölcsesség, empátia, segítő szándék, tisztelet… és az a fajta nyitottság, amely az érveket képes meghallgatni, megérteni és mérlegelni? Nem, nem kell elfogadni, csont nélkül benyelni és internalizálni, csak megadni a lehetőséget a korrekt, tiszteleten alapuló kommunikációra, és felfogni, mit is mond a másik…

A kérdésemre a válasz egy méretes tükör volt, és már nem először. Sokszor járok én is ebben az utcában, igaz, ennyire messzire még soha nem jutottam el: kinyilatkoztatok, mint egy jehovista a Népstadionnál, aki rögtön kárhozatot és világvégét kiált mindenkire, aki elodázná, esetleg egy az egyben kihagyná a megtérés rögös útját. Megmondom a frankót, mert én nem hiszem, hanem tudom, értem, látom, méghozzá azt, ami akárhonnan is nézed, csak ugyanaz marad… A tények tények, kész.

Igen, vannak percek, amikor én is rosszabb vagyok a Jehova tanúinál, még ha más is a portékám, mint az övék (egyébként eléggé más, és tessék megnyugodni, nem is házalok vele). Nem jellemző, nem ez az alapállás, de bizony előfordul, hogy indulat, gúny és agresszió keveredik a kommunikációmba, és egy pillanatra úgy érzem, nálam a bölcsek köve, meg az egy gyűrű, mindenek felett. Ilyenkor meg kell állnom, le kell tennem a – legyen most már teljes a képzavar – lézerkardot, hogy tisztázzuk: az “igazságomat” – vagy amit én most annak hiszek – nem kérték, nem iratkoztak fel rá. Személyeskedve pedig soha nem érvelünk, és még ha az adott esetben jól is látom a helyzetet, mások megalázása sosem hatékony segítség senkinek.

Szóval, most először, hála ennek a faramuci köpködésnek, értékként ismerem fel minden kérdésemet és kétségemet, hiszen annak esélyét látom bennük, hogy ne merevedjek messianisztikus pózba az állandó alakulás, fejlődés kiváltsága helyett. Újra és újra felülvizsgálok mindent, ami átsuhan az agyamon, frissítem olykor a véleménytáram elavult darabjait, ahogy a Windows is frissíti magát bizonyos időközönként (én remélhetőleg kevesebbszer fagyok le), és igen… néha kicsit szégyenkezem amiatt, ha hülye voltam. Tudom, hogy lesz még épp elég hullám és hegytető, ha előre akarok menni… de ami a legfontosabb: nem ragaszkodom foggal-körömmel, másokon áttaposva, bármi áron többé semmilyen vélt vagy valós igazsághoz…